Miranda mereven ácsorgott a labor közepén, szinte moccanni sem mert. Félt, hogy a terebélyes szoknya kárt tesz egy orvosságosüvegben, vagy kibillenti a mérleg serpenyőjét és összetöri valamelyik lombikot. Kezeit összekulcsolta maga előtt, csak a szemével követte Daniel járkálását a szobában. A férfi egy vérrel teli tálat nyújtott felé és diszkréten elfordult, amíg Miranda kiitta. A nő óvatosan elemelte a szájától, ujja hegyével ellenőrizvee, hogy ajkai szélén nem csordult ki egy csepp sem. Hirtelen erősebbnek, élénkebbnek érezte magát, szívének dobogása felgyorsult.

   - Fiatal lány volt?

Daniel elvette a tálat és kiöblítette hideg vízzel.
   - Igen, tizenhat éves, kicsit anémiás. Honnan tudtad?
   - Nehéz elmagyarázni, de valahogy érzem az ilyesmit. Más a hatása.

   - Érdekes – dünnyögte a férfi. – Kérlek emlékeztess, hogy erről majd még beszéljünk.
Miranda bólintott. Az ablaküvegen apró gyöngyökben végiggördült a pára, az utcáról kutyaugatás szűrődött be. Daniel kinyitotta az ajtót, ami az erkélyre vezetett, a nő megtámaszkodott a súlyos kőkorláton és belélegezte a szúrós, hideg levegőt. Belekarolt a férfiba, és a vállára hajtotta a fejét.

   - Nem szeretem, ha fekete van rajtad – szólalt meg Daniel. – Olyan szomorúnak tűnsz benne.
A nő borostyánbarna tekintete messzire révedt, a kémények füstfelhője mögött magasra nyúltak a Holland Park kopár fái. Átölelte a derekát, és lágy csókot lehelt a férfi nyakára.

   - Bárcsak velem jöhetnél ma.
Daniel megsimogatta Miranda arcát.
   - Félsz tőle?
   - Az oroszlán barlangjába megyek. Szó szerint.

   - Ne aggódj, Pascal is veled lesz.
Miranda gúnyosan felhúzta a szemöldökét.

   - Ugye nem gondoltad komolyan, amit az előbb mondtál?
Daniel lesütötte a szemét és megrázta a fejét.
   - Kedves, hogy próbálsz megnyugtatni, de Pascallal menni Isaiah-hoz felér egy büntetéssel. Megérik a pénzüket mindketten, a pletykára éhes keselyűkről nem is beszélve.
   - Nem kéne foglalkoznod azzal, mit gondolnak mások.

   - Minden könnyebb lenne, ha néha te is ott lehetnél mellettem – sóhajtotta.
A férfi nem szólt semmit, csak szorosan magához ölelte Mirandát, de a válla felett hirtelen egy közeledő kocsit pillantott meg. Széles és legalább hatszemélyes volt, elé két gyönyörű, erős lovat fogtak. Daniel hiába hunyorgott, nem tudta kivenni az ajtaján fénylő címert, a bakon egy bajszos, kabátos férfi ült. Miranda kibújt az ölelésből és kíváncsian áthajolt a korláton. A kicsit párás, ködös levegőben erőltetnie kellett a szemét, de kisvártatva integetni és kiabálni kezdett.

   - George! George kedves, te vagy az?
Miranda meg sem várta a választ, szélsebesen leszaladt a lépcsőn, és a konyhán át a kertkapuhoz sietett. George gyorsan lekapta fejéről a kalapot, öreg gesztenyebarna szemei szinte eltűntek a mosolyráncok sűrűjében.

   - Szép estét milady, micsoda öröm Önt viszontlátni. Sugárzóan gyönyörű, mint mindig.
A nő meghatódva szorongatta a foltos, ráncos kezeket.
   - Ó George, ez aztán a meglepetés! Daniel! Bemutatom, ő itt George Triggs. Hosszú évek óta ismerem, Isaiah kocsisa és egy nagyon kedves barátom.
   - Megtisztel… - gyűrögette pironkodva a kalapját a férfi. – Bár rajtam látható nyomokat hagyott az idő vasfoga, nem úgy, mint kegyeden.

   - Daniel, szólnál kérlek a többieknek, hogy lassan indulnunk kéne?
A férfi biccentett és magára hagyta Mirandát a kocsissal. A nő miután látta becsukódni az ajtót, bizalmasan George felé fordult és csípőre vágta a kezét.
   - Ki vele, miért küldetett kocsit? – kérdezte ingerülten Miranda. – Mi ez az egész?
   - Mr. Carnon nem mondta meg az okát… Csak utasított, hogy jöjjek a Melbury Road 18-ba.

   - George… Ne nézz ostobának, te is, én is jól ismerjük Isaiah-t.
George körbenézett, mintha attól tartana, hogy a gazdája valahonnan hallgatózik.

   - Nem mondhatom biztosra – vette suttogóra a hangját. – De azt hiszem szeretné, ha az ő címeres lovaskocsiján érkezne kegyed a bálra.
A második emelet sötét folyosóján Cyrill ácsorgott tétován. Hiába kopogtatott a szoba ajtaján, Lotte nem volt hajlandó kinyitni. Lassan negyedórája próbálkozott, de a lány bezárkózott, és semmilyen szólongatásra nem válaszolt. Daniel megállt a fal árnyékában és halkan Cyrillhez fordult.

   - Megérkezett a kocsi, ideje lenne indulnotok.
Cyrill tanácstalanul széttárta a karját és az ajtóra pillantott.

   - Szerintem hagyd egy kicsit – ingatta a fejét Daniel.
A férfi bólintott és kelletlenül lebattyogott a szalonba. Lotte napok óta nem szólt hozzá, ha a házban összefutottak, akkor is csak egy zavarodott, hűvös pillantással mérte végig. A feszült helyzet szinte teljesen felemésztette, érezte, hogy a lány Indrani miatt viselkedik furcsán, ezért igyekezett kevesebbet beszélgetni a nővel: ha véletlenül kettesben maradtak, az udvariasság határain belül minél hamarabb távozott, pedig legszívesebben hosszú órákon át hallgatta volna Indrani történeteit Kalkuttáról. Amikor belépett a szalonba egy pillanatra megtorpant a küszöbön – Indrani a kanapén ült, fekete száriján ragyogtak az apró ékkövek, mintha az éjszakai égboltba burkolta volna a testét. Pascal jóval messzebb bóbiskolt a fotelben, amikor Cyrill talpa alatt megreccsent a padló, lustán kikandikált a szemhéja alól, és nyöszörögve nyújtózkodni kezdett.
   - Fél órája rohadok ebben a hacukában, indulunk végre?
   - Lotte még nem készült el – felelte szárazon Cyrill.

   - Akkor itt hagyjuk! – pattant fel a székből. – Így is késésben vagyunk.
Pascal nem várta meg a választ, a vállára terítette a kabátját és kimasírozott a szobából. Indrani kicsit bizonytalanul követte, de még visszafordult Cyrillhez.

   - Ugye te is jössz?
Cyrill homlokán gondterhelt ráncok húzódtak, szeretett volna még várni, hátha a lány meggondolja magát és nem kell szégyenkeznie a bálon a kínos kérdezősködések miatt, de be kellett látnia, hogy nem húzhatja tovább az időt. Megadóan bólintott és segítő kezet nyújtott Indraninak a kocsinál. Az üléstér elég tágas volt, Pascal mégis olyan közel húzódott Mirandához, hogy egy tűt sem lehetett volna közéjük ejteni.
   - Szóval Isaiah küldette ezt a batárt – morogta az orra alá. – Érdekes.

  - Arrête ça – szorította meg a kezét a nő és kihajolt az ablakon. – Úgy látom ennyien leszünk csak, indulhatunk George!
Végszóra Lotte jelent meg a kertkapuban. Szemei vöröslöttek a sok sírástól, de ruhája és frizurája kifogástalan volt. Gazdagon díszített, kínai selyemből készült fekete estélyit viselt, csipkekesztyűje egészen a könyökéig ért. Helyet foglalt Cyrill mellett, majd látványosan az ablak felé fordult. A kocsi megindult, utasai néma csendben zötykölődtek egymás mellett. A férfi a két nő közé szorult, térdeit szorosan összezárta, de Lotte még így is igyekezett minél távolabb húzódni tőle.

  - Elnézést a tudatlanságomért, de milyen bálba megyünk? Ez amolyan ünnepség? – törte meg váratlanul a csendet Indrani.
Tubarózsából és szantálfából kevert súlyos parfümje betöltötte az utasteret, Pascal halk agóniával fulladozott az illattól.

   - Olyasmi – felelte Miranda kioktatóan. – Ez a Solara ünnep. Bár az ünnep szó enyhén túlzás, a telet gyászoljuk, ezért is a fekete szín. Nálunk Európában a tél a legjobb időszakot jelenti a vámpíroknak. Korán besötétedik és későn kel a Nap. Azonban a tél vége felé hosszabbodnak a nappalok és eljön a nyári időszámítás. Minden évben a Tanács rendez egy télbúcsúztató bált, oda tartunk most.
Újabb kínos csönd következett. A kocsi ide-oda ingadozott, Indrani néha akaratlanul is Cyrillnek dőlt. Lotte nyaka teljesen begörcsölt, folyamatosan balra fordított fejjel bámulta a belváros kirakatait, hoyg ne kelljen részt vennie a társaságban. Gyűlölte Indranit teljes szívéből, fejében rémes képek villantak fel: szétszaggatni a gyönyörű szárit, lemarni a nő arcáról a bőrt és eltiporni minden báját és szépségét. A városi fényeket elhagyva fákkal körülvett földútra tévedtek, a dombos tájat erdőségek ölelték körbe, az aljnövényzetben fácánok és vörösfejű gébicsek surrantak. Hampstead nyugodt lombjai közül hamarosan előbukkant egy kétemeletes kúria, valóságos kastélyként terpeszkedve a tájban. Ablakaiban aranysárga fény világított, a boltíves, árkádos bejáratában egy fiatal fiú üdvözölte a vendégeket. Mirandának a torkában dobogott a szíve, de visszanyelte izgatottságát és szorosan Pascalba karolt, ujjait egészen a férfi felkarjába vájva. Cyrill is kézen akarta fogni Lottét, de a lány elrántotta a csuklóját.
   - Nagyon kérlek, ne rendezz jelenetet – sziszegte szinte könyörögve.

   - Én nem rendezek jelenetet, Cyrill.
A férfi szívébe mintha tőrt döftek volna, a saját neve most fagyosan és keményen hangzott.
   - Mi bajod van?

   - Semmi.
A csillárokkal kivilágított hatalmas tánctéren csupa fekete pár keringőzött, a sarokban egy vonósnégyes gondoskodott a kellően szomorú zenéről. Aranyozott keretek, gyertyatartók és vörös drapériák burkolták pompába a házat, a terasz ajtajában Isaiah álldogált elégedett mosollyal az arcán. Fekete hajához jól illett a gyászos öltözet, zakója a legfinomabb bársonyból készült. Időnként tett egy kört, hogy köszöntse az újonnan érkezőket, míg Sebastian szorosan a sarkában mászkált. Fontosnak és egyenrangúnak akart tűnni, valahányszor Isaiah üdvözölt egy vendéget, szinte visszhangként megismételte egy hasonlóan elegáns mozdulattal. Amikor Logan Dashwoodhoz érkeztek, Isaiah mosolya egy pillanatra lelankadt, de igyekezett hamar visszatalálni a nyájas házigazda szerepébe.
   - Szép estét Logan – nyújtotta a kezét. – Örülök, hogy a Dashwood-ház is képviselteti magát.

   - Nem szokásunk bujkálni.
Logan negyven év körüli szikár, vállas férfi volt, tekintete merev és érzéketlen maradt szinte minden helyzetben. Pengevékony, kemény ajkait most is szorosan összezárta és súrolva Isaiah felkarját elvegyült a tömegben. Régi ellentét feszült a két férfi között, de a Tanácsban szinte mindenki másképp ismerte a történetet, így ahány ház, annyi pletyka áramlott szét a vámpírok között. Isaiah nem sokáig törődött a kellemetlen vendéggel, tekintete hamar megakadt a keringőző Carnon páron. Miranda könnyedén táncolt, keze finoman belesimult Pascal tenyerébe. A férfi átölelte karcsú derekát, a tánc végén homlokát a nő homlokához érintette és mélyen a szemébe nézett.
   - Te még ebben a temetői hangulatban is gyönyörű vagy.

   - Je vais rougir – csapta vállon Miranda játékosan.
Isaiah megkopogtatta a férfi hátát.

   - Szabad a hölgy?
Bár nem láthatta senki, de Pascal érezte, ahogyan Miranda erősebben megmarkolja a vállát, tekintete egyszerre volt riadt és dühös. A férfi nem tudta mitévő legyen – megígérte, hogy nem keveredik konfliktusba, de fejében még mindig élesen visszhangzott Isaiah legutóbbi látogatásának búcsúmondata. Tanácstalanul Mirandára nézett, a nő azonban hasonlóan őrlődött a helyzetben. Végül Pascal duzzogva átengedte Miranda kezét és halkan Isaiah felé fordult, hogy csak ő hallja. Suttogó hangjából sistergett a gyűlölet és a gúny.

   - Felejtsd el, bármit is forgatsz az agyadban. Jobban ismerem ezt a házat, mint te magad.
Isaiah tekintete egy pillanatra megfagyott, szívébe élesen belenyilallt a felismerés. Pascal kacsintott és zsebre vágott kézzel eltűnt a fekete ruhák sűrűjében. Miranda nem értette mi történt, de látta, ahogy Isaiah szeme összeszűkül és erős kezei egy fokkal durvábban markolják meg a kezét. Nem nézett rá, állát felvetette és a tánctér többi pontját kémlelte helyette. Harmóniában, a régi idők rutinjával táncolták, lépteik tökéletesen követték egymást, Miranda azonban hirtelen belevájta körmeit a férfi tenyerébe. Isaiah felszisszent és odakapta a fejét.

   - Mi bajod? Ha unalmas táncpartnert akartam volna, akkor hagyom, hogy Arthur Lester kérjen fel.
A férfi máskor talán megmosolyogta volna a hasonlatot, most azonban komoran meredt maga elé.
   - Csak gondolkoztam.

   - Nocsak. Ritkaság.
Isaiah végigsimította Miranda arcát, a nő azonban összerezzent az érintéstől. Nem tudta pontosan megmagyarázni, de egy pillanatra úgy érezte, a férfi bántani akarja. Zavartan elmosolyodott.
   - Tudod Miranda, mindig is okos nőnek tartottalak. De te veszedelmes vagy. Az éles eszedet nem pusztán arra használod, hogy visszavágj egy vitában vagy elmésen megszégyeníts valakit.
   - Hanem?

   - Nem tudom. Most nem akarok jobban belegondolni.
A keringőnek még nem volt vége, de Isaiah elengedte a nőt, és a szalon ajtaján sietve távozott. Miranda egyedül maradt a táncoló párok között, innen-onnan hallani vélte a Perkins lányok kárörvendő kuncogását. Egy ráncos kéz fonódott a csuklója köré, amikor megfordult Sir Montgomery Thomsett jóságos, öreg arcát pillantotta meg. Kifogástalan úriember volt, a legnagyobb tudású férfi az egész Tanácsban, mindenki tisztelte kivétel nélkül. Hófehér bajsza alatt barátságosan mosolygott.
   - Lady Carnon-Seydell, megenged egy táncot egy ilyen vén bútordarabnak?

   - Jaj, Monty – suttogta remegő hangon Miranda.
Könnyeit alig bírta visszanyelni, meghatotta az öregúr figyelmes gesztusa.
   - Úgy látom a Carnon-házon belül újabb viharos áramlatok várhatóak.
   - Most kivételesen nem tudom mi ütött belé.

   - Kedveském ne felejtsd el, viszontagságos történet a tiétek.
Miranda nem válaszolt, elég volt Montgomery égszínkéken felvillanó szemébe nézni.
   - Közöttetek ártatlant keresni – folytatta a férfi –, azt hiszem a legnagyobb naivitás.
   - Megvolt az okom.
   - Emlékszem. Az ember lánya nem fordít hátat csak úgy mindennek, hogy Párizsba meneküljön.

   - Még most sem helyesled…
Montgomery kihúzta magát, hangja a korához képest tisztán csengett.
  - Még emberi életemben ismertem Lord William Fitzgerald Seydellt. Az édesapádat Miranda, ha még egyáltalán emlékszel rá, mert úgy tűnik elfelejtetted kinek is a lánya voltál.
   - Montgomery ennek…

  - Végigmondom. Amikor segítettem neked Párizsba szökni, hogy kedvedre fuss a szerelem után, akkor nem hallgattál végig. Egy earl lánya vagy, a lady jelzőt pedig nemcsak hangzatos dísznek kaptad a neved mellé. Kötelez egy életre. Apád becsületes ember volt, és téged is ilyennek nevelt. De én már akkor láttam, hogy valami zavaró vadság is szorult beléd. Az a betegeskedő, de csillogó elméjű lány, aki úgy csüggött a szavaimon, amikor történelemre tanítottam, néha például egészen megdöbbentően élvezte a vadászatokat. Még most is előttem van: tizenhat éves voltál, kezedben diadalmasan hoztad a leölt fácánokat, én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy az Isten óvjon téged a saját természetedtől.
Miranda egyre türelmetlenebbül várta a zavaros monológ végét.
   - Mégis mi köze a fácánoknak Isaiah sértett kivonulásához?

   - Sokkal több Miranda, mint azt gondolnád.
Cyrill szem elől tévesztette Lottét. Maga sem tudta, hogy történt – egyik pillanatról a másikra eltűnt mellőle a lány, és szinte lehetetlennek tűnt a rengeteg feketén suhogó kabát és szoknya között megtalálni. Legalább háromszor járta körbe a termet, végül megfáradtan leroskadt egy kanapéra. Indrani leült mellé, tekintete egyszerre volt együttérző és kíváncsi.
   - Nem találtad meg?
   - Nem.

   - Bizonyára keringőzik valakivel, ne aggódj. Nincs kedved táncolni? – búgta lágyan a nő.
A férfi megrázta a fejét. Furcsa rémképek lobbantak fel az elméjében, hisztérikusan üvöltöző, ismerős női arcokról, vérről, és egy ködben felsejlő akasztott alakról, melynek szoknyáján még egészen friss volt az éjjeli a harmat. Cyrill homlokát kiverte a veríték, Indraninak hamar feltűnt a férfi zaklatottsága. Lágyan a tenyerébe vette az arcát, ujjai hegyével végigcirógatta a homlokát szántó ráncokat és csókot lehelt rá. Egy emelettel feljebb a karzaton Lotte támaszkodott, kivörösödött arcán kövér cseppekben gördült végig a könny. A márványoszlop hidege jólesett a forrongó, lüktető halántékának, néhány kósza hajszála rátapadt nedves arcára. Nem vette észre, amikor Sebastian a háta mögé lépett, csak a puha tenyerét érezte a vállán.

   - Azt hittem ő más – cöcögte a férfi. – Zárt ajtók mögött sem túl szép, de így nyilvánosan…
Lotte hangosan zokogni kezdett, sírását azonban elnyomta a zenekar. Sebastian átölelte a lányt és finoman megsimogatta a haját, tekintete egy pillanatra találkozott Indraniéval.
   - Ne sírj Lotte, nem érdemli meg. Ne lássák rajtad, hogy így elbánt veled.

  - Csak azért kellettem neki, hogy ne fokozzák le a drágalátos Whitborne-házát! – szipogta a lány elkeseredetten. – Amint felbukkant az a nő, rögtön félredobott, már csak létszámnak vagyok!

Sebastian a karjaiba zárta Lottét, fekete kabátja úgy óvta, mint egy holló kiterjesztett szárnya. A vendégek fáradni kezdtek, mindnyájan érezték a közeledő hajnalt az ereikben. A lovaskocsik megindultak vissza London központjába, Cyrill azonban még mindig kétségbeesetten járkált szobáról szobára. Ideges rohangálásában Isaiah tartóztatta fel, a férfi megragadta a vállát és maga elé perdítette.
   - Mi a baj, fiam?

   - Nem találom Lottét – lihegte Cyrill.
Miranda, Pascal és Indrani az aulában ácsorogtak, értetlenül hallgatták a férfi zaklatott beszámolóját.
   - Nyugodj meg Cyrill, nem olyan könnyű eltűnni Hampsteadből – fordult felé Miranda.
   - Hallgass Lady Carnonra, ő szakértője a témának – felelte ércesen Isaiah.
   - A fejedbe vetted, hogy ma több fronton alázz meg, igaz? Nem hiszem el, hogy…

   - Megalázni? Ugyan kérlek, ha meg akarnálak alázni…
A fellángoló veszekedést csírájában fojtotta el Lotte és Sebastian felbukkanása. Egymásba karolva jöttek le a lépcsőn, a lány fölényesen mérte végig az elképedt Cyrillt. 
   - Lotte kincsem, végre itt vagy! Úgy aggódtam – dadogta a férfi. – Késő van, ideje indulnunk.
   - Valóban késő van – pillantott Lotte Sebastianre, mire a férfi egyetértően bólintott.

   - Gyere, már csak rád vártunk.
Cyrill kinyújtotta felé a kezét, a lány azonban fitymálóan elsétált mellette. A küszöbről visszafordult és gúnyosan felnevetett.

   - Én nem megyek haza veletek.

Fejét Sebastian vállára hajtotta és eltűnt a kert sötétjében egy lovaskocsi ajtaja mögött.