Cyrill pár lépéssel előrébb csoszogott, dermedten nézett a két tovasuhanó alak után. Tagjai zsibbadni kezdtek, a szája kiszáradt. A zsibongás már csendesedett odabent, a zene is mintha halkabban szólt volna, csak néha vegyült a lágy dallamok közé egy-egy élesebb taktus. Egyre több kocsi hagyta el a hampsteadi birtokot, a kandeláberek övezte út felől hallani lehetett a lovak prüszkölését. Isaiah megelégelte a tétovázást és a vállánál fogva visszahúzta Cyrillt.

   - Ideje indulnotok.

   - Igen – hebegte Cyrill, de a pillantásán látszott, hogy fogalma sincs mi történik körülötte.

Hagyta, hogy Pascal és Miranda megragadja a karját és betuszkolja a kocsiba. Üres tekintettel meredt maga elé, gondolataiban vég nélkül ismétlődtek az iménti képsorok, ahogy Lotte és Sebastian a lépcső tetején állnak és eltűnnek a szeme elől. Időnként megborzongott, mintha a hideg rázná, ilyenkor úgy érezte valamilyen furcsa álomból ébredt fel éppen, és ez az egész csak valami szürreális tévképzet vagy tréfa. Csakis vicc lehet, Lotte eszelte ki, hogy megleckéztesse Indrani miatt, vár még egy kicsit, aztán visszajön. Ezen már majdnem elmosolyodott, de a kerekek monoton kattogása és Mirandáék komor arca ráébresztette, hogy ez igenis a valóság. A bejárati ajtó előtt megtorpant. Óvatosan oldalra sandított, attól félt, ha belép a házba, azzal véglegesen elismeri a tényt, hogy Lotte ma nem jön haza.

   - Gyere már – mormogta Pascal.

Cyrill tétován elállt az útból, de aztán követte őket. Odabent a falak szinte ráomlottak, a feltörő harag egészen a szívéig nyilallt. Az előszobába érve azonnal össze akart törni valamit, körülnézett mi lehetne a célpont, de semmi alkalmas tárgy nem akadt a keze ügyébe. Feldühödött saját tehetetlenségén, hogy még ebben a helyzetben sem tudott megfeledkezni arról, nehogy valami értékesben kárt tegyen. Nem emlékezett rá hogyan jutott el a saját szobájáig. A párnahuzaton is a lány illatát érezte, az ismerős bútorok, az apró kis tárgyak, amiket ő ajándékozott neki, mind-mind a gyűlölet manifesztumaivá váltak. Újra és újra felidézte Lotte kaján, nemtörődöm tekintetét és azt a fájdalmat, amikor hátat fordított neki. Szinte elemésztette a düh, még csak nem is a bál végén történtek, hanem saját maga és a Whitborne-ház balsorsa miatt. Átkozta a naivitását, hogy ismét azt hitte talált egy méltó társat. El akarta hitetni magával, hogy nem fog megrendülni és könnyen továbblép ezen, de belül egyfolytában kérdéseket tett fel. Kétségbeesetten próbált válaszokat találni arra, hogy vajon mit ronthatott el, mit kellett volna másképp csinálnia. Zaklatottan hánykolódott az ágyban, haját összeborzolta a paplan. Amikor oldalra pillantott észrevette, hogy a folyosóról a kutyák nézik mereven, mint két kőszobor.

   - Mit bámultok? Takarodjatok az anyátokhoz!

Castor és Pollux nem mozdult. Hosszan meredtek rá, fejük mintha kicsit félrebillent volna, majd pár perc múlva egy nyikkanás nélkül otthagyták. A férfi először érzett megvetést egy állat részéről.

  - Felesleges kiabálni, nem ijedős fajták – szólalt meg egy szelíd hang odakintről, és az ajtóban egy másodperccel később felbukkant Miranda.

Cyrill mélyet sóhajtott, pontosan tudta, hogy ismét egy súlyos beszélgetés következik. Szégyellte magát a nő előtt, a komor arc láttán olyan érzése támadt, mintha még mindig gyerek lenne. Utálta a helyzetet, bár nagyon jól tudta, hogy nem bújhat ki a felelősség alól.

   - Nem kell aggódnod, gyors leszek – közölte Miranda, mintha kitalálta volna a gondolatait. – Tudod, hogy sosem érdekelt kit hozol fel hozzánk és kire pazarolod a jogaidat. Már eddig is átéltünk néhány nehéz pillanatot a választottjaid miatt, de a legújabb kis protezsáltad máris szép botrányt kavart.

   - Erről az egészről…

   - Most én beszélek. Az egy dolog, hogy egy inhumánus egyre jobban beférkőzik közénk, de az, hogy ehhez a drágalátos barátnőd segédkezik, már sok.

   - Mi lesz most vele?

A nő megvonta a vállát.

  - Neked kell tudnod. Mi nem fogunk utána koslatni. Ha vissza akar ide jönni, jobb ha meghúzza magát. Mostantól csak rajtad múlik a dolog, a mi jóindulatunkra ne számíts.

   - Megértettem – felelte Cyrill szárazon.

Néha nem tudta megmagyarázni miért tiszteli annyira a Carnonokat, az esetek többségében lobbanékony, arrogáns és öntelt bagázsként gondolt rájuk. Most viszont nagyon is világosan látta mit csodál bennük, mintha a ház régmúltja és egész jelene felsejlett volna Miranda rideg, de szilárd tekintetében. Kérlelhetetlennek látszott, de éppen ebben rejlett a Carnonok ereje. Cyrill haragja szinte teljesen elpárolgott, helyette mérhetetlen szomorúság tört rá. Egyszeriben ráeszmélt saját kicsiségére – arra, hogy a Whitborne-háznak már csak a múltja nagy és csak a tragédiái súlyosak, miközben észre sem vette, milyen gyengévé is vált az évek alatt.

  - Szedd össze magad – nógatta Miranda egy fokkal közvetlenebb hangon.

Távozása után Cyrill felkelt és kikémlelt a folyosóra. Egy pillanatra összenézett a lépcsőnél álldogáló Pascallal. Arra számított, hogy a férfi nagyobb felhajtást fog csapni a Lotte-ügy körül, már előre felkészült a jellegzetesen gunyoros hangra, de a férfi meglepően nyugodtan kezelte a helyzetet. Mintha megkönnyebbült volna attól, hogy eggyel kevesebben vannak idehaza.

   - Cyrill – hallotta meg a vendégszoba felől a lágy női hangot.

Indrani feszengve ült az ágy szélén. A falióra ingája aranyszínű árnyékot vetett a tapétára, füstös szantálfa illat terjengett a szobában. A férfi megállt a küszöbön.

   - Nagyon sajnálom, ami ma történt…

   - Úgy tűnik, ennek így kellett lennie – sóhajtott Cyrill.

   - Nem – vágta rá gyorsan Indrani, de azonnal el is hallgatott. Arcán könnyek gördültek végig, a férfi kissé furcsállta a mély együttérzést. – A lány nincs biztonságban Sebastiannél.

Indrani tördelni kezdte a kezét, bőrén mintha megelevenedett volna a henna. Nyomta a szívét a bűntudat, de nem merte leleplezni magát. Szemével próbált üzenni, mint egy csapdába ejtett madár, de Cyrill nem értette. Mereven nézte, a kísértő emlékképek visszatértek a gondolatai közé.

   - Whitechapel valóban veszélyes hely – közölte hűvösen. – Ne haragudj, lepihennék.

   - Megértem – szegte le fejét Indrani. – Jó éjszakát.

   - Jó éjt.

Becsukta maga mögött az ajtót, de nem tért vissza a saját szobájába. Húzódozott attól, hogy lefeküdjön az ismerős illatok közé. Fáradtan vánszorgott lefelé a lépcsőn, a szalonban meglepetésére Daniel ücsörgött egy halomnyi dobozzal az asztalon. Kisebb nagyobb lapos dobozok voltak, rózsaszínek, pasztellzöldek és szinte mindegyik tetejét vékony szaténszalaggal kötötték át. Amikor belépett, Daniel zavartan felpillantott, jobb kezével óvatosan letakarva a legfelső cédulát, Cyrill azonban így is jól látta, hogy az összes csomag Lotte nevére van címezve.

   - Azt hittem, ha hazajöttök a bálból majd…

Cyrill arcára fanyar mosoly ült ki.

   - Nem tudhattad.

Leült Daniellel szemben és elkezdte kibontogatni az ajándékokat. Vaníliafehér csipkekesztyű, menyétprém gallér, gyöngysorok, apró kalapok, harisnyák kerültek elő, Cyrill mindet gondosan kiterítette a dohányzóasztalra. Még emlékezett Lotte milyen izgatottan lapozgatta a prospektust, vékony mutatóujja határozottan bökött rá a drága ruhákra és ékszerekre. 

   - Azt hittem boldoggá tudom tenni.

Daniel mélyen hallgatott. Szemtanúja volt Cyrill és Adrienne kapcsolatának a kezdetektől fogva, ahogyan Lotte érkezése óta a legújabb bimbózó szerelemnek is, de úgy érezte nem lenne helyénvaló megosztania a következtetéseit. Lassacskán elpakolta a finom női holmikat az asztalról, Cyrill továbbra is mereven bámulta a padlót. Daniel egy pillanatra megtorpant.

   - A boldogság relatív.

A férfi fel sem nézett, ujjait összefűzte és nagyot sóhajtott.

   - Mégis mi mást adhattam volna még, Daniel?

Arca keserű grimasszá torzult, ujjai görcsösen ökölbe szorultak.

  - Jólétet, örök fiatalságot, rangot, biztonságot, a szerelmemről nem is beszélve. Amit csak kiejtett a száján azonnal megkapta.

Itt egy pillanatra megállt, hirtelen eszébe jutott a színházi veszekedésük. Még most is összeszorult a gyomra, amikor felidézte Lotte követelőző, hisztérikus arcát és azt az éles hangot, mint mikor egy kristályüveg apró darabjaira hasad. Daniel elgondolkozva támasztotta az állát.

   - Miranda egyszer megkérdezte, szeretnék-e vámpírrá válni.

   - Mit feleltél?

Daniel arca rezzenéstelen maradt az ostoba kérdéstől, Cyrill szabadkozva intett, hogy folytassa.

   - Én például így vagyok boldog.

Lassan elindult a lépcső felé, a vámpír azonban még mindig a kanapén ült. Daniel hunyorogva kinézett az ablakon, a szomszédos házak sötét körvonala már kirajzolódott a rózsásan derengő hajnali ködben. Diszkréten megbökte a vállát és feltámogatta a második emeletre, Cyrill lomhán végignyúlt az ágyán. A falak kacskaringós mintáiból különböző árnyalakok rajzolódtak ki, ilyesmit korábban még sosem észlelt. Magához szorította az egyik díszpárnát és kitartóan hallgatta saját lélegzését. A szorítás mintha enyhült volna a mellkasában, remélte, hogy szép lassan lecsillapodnak a gondolatok a fejében, de álmában még a valóságnál is szörnyűbb rémképek gyötörték.