Lotte zúgó fejjel ébredt, a sötét szobában hiába nyitogatta a szemét, nem látott semmit. Megpróbált kikelni az ágyból, de meztelen talpa alatt ragacsos piszkot érzett, mire undorodva húzta vissza a lábát. Az éjjeli szekrényen tapogatózva végre talált egy olajlámpást és feltekerte. Szörnyűlködve nézett körbe a gyér fényben kirajzolódó szegényes helyiségben. Dohos, átnedvesedett falakat és egy kormos kályhát világított meg a lámpa, mint egy rossz rémálom díszletét. Cyrill kedves szobája jutott eszébe, de a kellemes érzést rögtön megmérgezte a féltékenység. Behunyta a szemét, hog elnyomja azt a feszítő érzést, ami egészen a szívéig kúszott, majd erőt vett magán és az ablakhoz lépett. Az előző estéről csupán Sebastian kölnijének illatát és a robogó kocsi zörgését tudta felidézni, nem látta merre jöttek Hampstead felől. Az utcára tekintve azonban riadtan hátralépett. Romos épületeket pillantott meg az ablakon túl, a sötét, piszkos falak tövében deszkaszálak hevertek. A korhadt ajtók mellett oldalukra billent hordók árválkodtak, az egyikből olcsó sör csorgott a macskakövek közé. Fehér pára terjengett a házak között, Lotte fentről nem tudta eldönteni, hogy a hideg levegőt vagy a csatornából szivárgó bűzt látja-e. Ekkora eszmélt csak rá, hogy Whitechapelben van. Ekkor halk neszezésre lett figyelmes, de az ajtó nyikordulására már épp csak annyi ideje volt, hogy gyorsan visszaugorjon a paplan alá. Sebastian óvatosan benyitott és megállt a küszöbön, karján egy fakó selyemköpeny lógott. Alig hallhatóan engedélyt kért, hogy az ágy szélére ülhessen.

   - Jól vagy, kedves? 

Lotte lassan bólintott.

   - Ez az otthonom – mutatott körbe Sebastian. – Tudom, nem olyan szép, mint a te szobád…

   - Nagyon kellemes! – füllentette villámgyorsan a lány.

A férfi felkelt, és az ablakhoz lépett.

   - Gondolom szeretnél már hazamenni. Csak szólj, és rögtön hívatok egy kocsit.

   - A terhedre vagyok? 

Sebastian leguggolt az ágy mellé, apró csókokkal halmozta el a lány kezét. Úgy nézett rá, mint egy félénk, szerelmes kamasz.

   - Ugyan, hogy mondhatsz ilyet? Én örülnék a legjobban, ha maradnál.

   - Maradok – jelentette ki Lotte. – Nem megyek vissza soha többet.

   - Addig maradsz, ameddig csak szeretnél.

Sebastian gyengéden megsimogatta Lotte arcát.

  - Itt hagyom ezt, ha fel akarnál kelni – terítette a paplanra a köpenyt. – Máris jövök, csak ki kell mennem tüzifáért a hátsókertbe. 

   - Menj csak.

A férfi még egyszer megcsókolta az ujjait, majd legaloppozott a lépcsőn. Lotte dacos boldogságot érzett. A nőisége diadalát ünnepelte a piszkos lepedőn elnyúlva, lám nincs szüksége Cyrill szerelmére, más is képes őt szeretni, egyszeriben Mirandához hasonlította magát - ha akarná, neki is lehetne két szeretője, sőt még három is. Álmodozása azonban hamar szertefoszlott, amikor durva zörgésre lett figyelmes.

   - Sebastian! – kiáltotta a lány többször egymás után.

Nem érkezett válasz. Kikecmergett az ágyból, és maga köré tekerte az odakészített köntöst. A nyirkos anyagtól megborzongott, nagy igyekezetében bele se gondolt honnan kerülhettek a gallérra a mélyvörös foltok. Cyrill türelmetlenül várt odakint. A hosszú, vezeklésnek szánt út alatt számtalan eshetőségre igyekezett felkészülni. Több velős mondatot is megfogalmazott magában Sebastian számára, de egyikkel sem volt maradéktalanul elégedett. Végül arra jutott, hogy a legjobb, ha szó nélkül félresöpri a férfit az útból és egyenesen Lottéhoz siet. Nem tudott elképzelni mást, minthogy együtt térjenek haza.

Hirtelen nyílt az ajtó, Cyrill már épp lendületet vett volna, hogy berontson, de meglepetésében hátratántorodott. Lotte állt előtte a sápadt színű köntösben, karját összefonva. A férfi arcára egyszerre ült ki a harag és a rémület, de egyelőre nem szólt egy szót sem. Akármilyen zaklatott állapotban is volt ebben a pillanatban, még mindig elvarázsolta a lány. Kezdte megsejteni, hogy nem lesz olyan könnyű dolga, mint előre tervezte.

  - Mit keresel te itt? – csipkelődött Lotte.

Felsőbbrendűnek akart tűnni, de magas hangja tönkretette az összhatást.

   - Ezt én is kérdezhetném tőled – felelte szomorúan Cyrill.

   - Nagyon frappáns vagy.

A férfi keze ökölbe szorult, végtelenül bosszantotta Lotte cinikus tónusa. Semmi jelét nem mutatta annak, hogy távozni készülne vagy szeretné megvitatni az előző éjjel történteket. Cyrill beljebb lépett, mire Lotte meghátrált, de kezét még mindig a kilincsen tartotta.

   - Indrani talán kimerült, most mégis én kellek?

A férfi elengedte a füle mellett a megjegyzést.

   - Sebastian hol van?

   - Fent fekszik az ágyban – hazudta Lotte.

Büszkén düllesztette a mellét, szája kacér mosolyra húzódott.

  - Elég legyen ebből kincsem, ne csináld ezt – próbált magára szelídséget és kedvességet erőltetni, de a hangja feszült maradt. – Menjünk haza és lépjünk túl ezen a rémálmon.

Lotte gúnyosan felnevetett.

  - Hát persze! Szerinted ennyivel el lehet intézni a dolgot? Az mit sem számít, hogy én mit érzek, vagy min mentem keresztül az elmúlt napokban?

   - Én nem pont így értettem – emelte meg a hangját Cyrill. – Ha esetleg megmagyarázhatnám…

   - Nem! Nem vagyok kíváncsi a hebegésedre és a szánalmas érveidre! Nem érdekelsz többé.

A férfi úgy érezte mintha a szíve sorvadni kezdett volna. Egy lépést sem hátrált, Lotte mégis távolabbinak tűnt a számára. Tekintete elhomályosodott, térde megremegett, ahogy a lány egyre bátrabban beszélt.

  - Különlegesnek hittelek, megbíztam benned és reméltem, hogy őszinte leszel hozzám. De kiderült, hogy ugyanolyan vagy, mint a többi. Amint rád kacsint egy felcicomázott ringyó, rögtön eldobsz mindent. Én viszont ezt nem tűröm!

   - Hagyd ezt abba… – kérlelte elkeseredetten Cyrill.

  - Önmagamért akarok létezni, muszáj megtalálnom ki vagyok! Én nem csak egy Whitborne vagyok! Én vámpír akartam lenni, nem egy Whitborne, akit csak úgy kitenyésztenek!

Lotte fogai elővillantak ajkai mögül, csúfondáros mosolya vicsorgássá torzult. Meg akarta semmisíteni Cyrillt, mielőtt rávágja az ajtót. A férfi szeme összeszűkült.

  - Téged csak a drágalátos házad érdekel! Gyenge vagy, ahogy az egész házad is gyenge! – süvítette a lány. – Úgysincs semmi esélye, hogy fennmaradtok!

Lotte a nyakához kapott, letépte magáról a szarvasos láncot és Cyrill elé dobta. A férfi lehajolt érte, finoman a tenyerébe helyezte és ráhajtotta az ujjait. Úgy fogta a kezében, mint egy törött holmit, pedig az aprócska medál épen maradt, még fényéből is alig vesztett, mióta odaajándékozta a lánynak.

  - Más talán majd örömét leli benne – szólt Cyrill szinte suttogva.

Lotte fájdalmasan felkiáltott.

   - Gyűlöllek! Gyűlöllek! Takarodj innen!

A lány fulladozva zokogni kezdett. Kezeit magasra tartva Cyrill felé dőlt, első indíttatásra rá akart borulni a férfi mellkasára, hogy kisírja magából a keserűségét. Ehelyett azonban belevájta a körmét a bőrébe, hosszú sebeket hasítva. A férfi felszisszent a fájdalomtól, le akarta fejteni magáról a hegyes ujjakat, de Lotte erősen belékapaszkodott. Dulakodni kezdtek, Cyrill nekilökte a falnak, és igyekezett meggátolni egy újabb hisztérikus támadást, Lotte azonban most már szabadulni akart a férfi szorításából, kézzel, lábbal és foggal küzdött ellene. Cyrill egyre kevésbé tudott uralkodni magán, hiába volt erősebb nála, a lány olyan hevesen kapálózott, hogy nem bírta lefogni. Egy határozott mozdulattal kibillentette az egyensúlyából, a földön pedig már sikerült fölékerekednie. A lány ekkor már nemcsak a körmét, hanem az öklét is használta, egy jól helyezett ütés után Cyrill felüvöltött. Szeme sarkában mintha vér serkent volna, a férfi előtt elsötétült a világ, tenyere vakon ráfonódott Lotte nyakára. Rászorított, hogy abbahagyja a csapkodást, de minél erősebben tartotta, az annál vadabbul küzdött ellene. Mind szorosabbra és szorosabbra fogta egészen addig, amíg a lány izmai el nem ernyedtek. Cyrill lefejtette a kezét a nyakáról, tenyere vörös nyomokat hagyott rajta. Gondolatai lassan tisztulni kezdtek. Lehenteredett a mozdulatlan testről, és miután kifújta magát, óvatosan megrázta Lottét, a lány azonban nem reagált. Cyrill ismét szédülni kezdett, a pánik egyre jobban eluralkodott rajta. Hiába élesztgette, nem történt semmi. Lotte szájából ekkor vér buggyant elő, a nyelőcsöve összeroppant. A ház síri csendjébe apró, monoton taps keveredett.

   - Nahát, gratulálok Cyrill. Látod, ezért nem járok én színházba. Minek tegyem ki a lábam az utcára, ha a saját előszobámban is pazar előadást láthatok? Szinte sajnálom, hogy a hátsó udvaron kellett megvárnom a jelenet végét.

Sebastian leguggolt mellé.

   - Cyrill barátom, megengedsz egy találós kérdést? Három Whitborne éldegél. Az első megöli a másodikat. A harmadik azt állítja, hogy Whitborne, de valójában nem az. Mégis két Whitborne marad. Hogyan lehetséges ez?