Paddy O'Scally igényei nem voltak magasak. A kocsmából kitántorogva félig már boldognak érezte magát: a két dologból az egyik aznapra teljesült. A maradéktalan elégedettségéhez már csak egy szajha hiányzott, a zsebében még pont lapult néhány penny, amivel megfizetheti a kósza örömöt. A kikötőben poshadt alga és ázott fa szagát görgette a szél, egy lélek alig járt az utcán. A matróz a falnak támaszkodott, köpött egyet, majd hunyorogni kezdett. A félhomályban egy nő alakját vélte felfedezni, amint hosszú ruhában álldogál az egyik ház tövében. Paddy közelebb bicegett, tetszett neki a csinos látvány, sárga fogait kéjes vigyorra húzta.

   - Hé!

Nem érkezett válasz.

   - Hé angyalom, mennyiért táncolsz az öreg Paddy árbocán?

A nő felnézett, színtelen ajkai szétnyíltak.

   - Castor. Pollux.

A sikátor árnyékából két dobermann lépett elő, fehér foguk vakított a sötétben. Hörögve közeledtek a férfi felé, majd torkuk legmélyéről ugatni kezdtek. Inas, izmos testük megfeszült, szemfehérjük egészen kifordult. A matróz ijedten eloldalgott lépteit szaporázva.

   - Poklos kurva anyátok! Micsoda őrült hely lett ez is…

Miranda elégedetten nézett a távolodó alak után. Rendületlenül várakozott órák óta a kikötőben, tudva hogy a Brit Kelet-indiai Társaság minden héten kedden indít hajót Bombaybe. A Temze víze sötéten hullámzott, mintha London érrendszerében csordogáló fekete vérfolyam lenne. A két kutya kissé nyüszögve tűrte a hideget, Miranda is összébb vonta magán a rókaprém kabátot. Tompa és kihalt volt a dokk, a vitorlák nyikorogva hintáztak az éjjeli csöndben. Egy pillanatra eltűnődött vajon Cyrill mire jutott Lottéval, egyre jobban bánta már, hogy egyedül jött ki ide. Próbálta elképzelni mit művelne most Pascal, ha itt lenne, szinte azonnal a fülében csengett a franciául mormolt zsörtölődések sora. A hideg szél újra feltámadt, vadul belekapott a szoknyájába és megtépázta, hajában lazulni kezdtek a fürtök. Kesztyűs kezében egy menetrendet szorongatott, időnként belenézett, mintha attól félne, hogy eltévesztett valamit. Reménytelennek tűnt a várakozás, mégis valahol az ösztönei legmélyén sejtette, hogy itt kell maradnia még.

Nemsokára cipők koppantak, a kutyák azonnal a hang irányába fordították keskeny fejüket. Egy nő sietett apró léptekkel a Morning Star nevű szkúner felé. Fejére csuklyát borított, időnként a háta mögé nézett, nem követi-e valaki. Miranda halkan biccentett a kutyáknak. A dobermannok rohanni kezdtek a nő felé, belekaptak a szoknyájába és ugatva, vicsorogva ledöntötték a földre. A csuklyás alak megpróbált kapálózni, sikongatásai egybevegyültek az állatok morgásával. Miranda lassan, kimérten sétált a sárban fetrengő Indranihoz, és szorosan megragadta. A nő rikoltozva, hadonászva próbált szabadulni.

   - Engedj el, kérlek! Könyörgök!

Miranda teljes erejével a földre szorította Indranit, ujjait a nő torkára forrasztotta. Tekintetében vad és vérmes harag gyúlt, amikor kezében megvillant a tőr. A hideg penge nekinyomódott a lüktető, izzadt nyakbőrhöz.

   - Hová a nagy sietség, kedves?

Indrani alig tudott néhány szót suttogva kipréselni.

   - Kérlek, ne ölj meg…

  - Ki vagy? – sziszegte Miranda. – Az igazat akarom hallani, mert azt tudom, hogy nem Whitborne.

A nő tekintetében pillanatnyi zavarodottság villant, habozott mit feleljen. A tétovázást látva Miranda eggyel erősebben szorította a fémet Indrani nyakához.

  - Sebastian kényszerített, hogy azt hazudjam, Whitborne vagyok! De én tényleg nem akartam ártani! – hörögte a nő kétségbeesetten fulladozva. – Kérlek, hadd menjek el!

Miranda óvatosan elengedte a torkát. Mélyen Indrani szemébe nézett, hófehér szemfogai most egészen hasonlatossá váltak a két dobermann vicsorához.

   - Két lehetőséged van, válassz okosan. Elmondasz mindent, amit csak Sebastianről és a terveiről tudsz, én pedig felengedlek arra a hajóra, amivel hazatakarodhatsz. Ha viszont kiderül, hogy megint hazudsz, akkor esküszöm a létező összes istenedre Kálitól Ganésáig, hogy megkereslek és megöllek.

Indrani reszkető kezeivel elsimított egy tincset a homlokából. Piszkos arcán világos csíkot húzott egy könnycsepp, a szája szárazon összetapadt.

    - Nem tudok sok mindent…

Miranda keze megrándult, mire Indrani remegve hadarni kezdett.

  - Megzsarolt, hogy segítsek neki, kitanított mindenben, amit a Whitborne-okról tudni lehet. Azt akarta, hogy csábítsam el Cyrillt.

   - Miért? Mi köze Sebastiannek a Whitborne családhoz?

   - Nem tudom – ingatta a fejét. – Tényleg nem tudom. Megvetéssel beszél róluk, ócsárolja őket, de az okát esküszöm nem tudom! Fél füllel hallottam egyszer, hogy egy Katharina Whitborne-Geissler nevű lányról beszélt és…

Miranda döbbenten megrázta a fejét, mint aki rosszul hall.

   - Kicsodáról?

Indrani szeme elkerekedett.

   - Azt hittem ti tudjátok ki...

   - Cyrill és Lotte az utolsó Whitborne a vérvonalból. Vagyis eddig úgy tűnt.

A nő óvatosan körülnézett, hangját suttogóra fogta.

   - Hol ez a lány most? Mit tudsz?

  - Esküszöm, hogy nem sokat! Csak véletlenül sétáltam el a kocsmában az asztaluk mellett, azt hiszem Sebastian meg akarja keresni.

   - Hol?

   - Németországban... valami Lautenbach.

   - Ez minden?

   - Igen.

Miranda eleresztette, majd felállt a földről és összepiszkolt ruháját néhány kényes mozdulattal lesöpörte. Hosszasa töprengett, agyában kusza gondolatok kavarogtak, Indrani ezalatt moccanni sem mert. A macskakövek tócsájában fekve érezte, ahogyan a derekán átnedvesedik a ruha, arcát végigborzolta a kutyák meleg lehelete. Miranda megvetően lesandított a nőre.

   - Na, mire vársz? Kotródj a hajódhoz.

Indrani egy hálaimát rebegett el ajkai között, örömében hangosan felzokogott. Futott a hajóhoz, szíve a torkában dobogott, mintha több mázsa béklyótól szabadult volna fel a lelke. Miranda kocsiba szállt, a válla mögött még látta, ahogyan a nő fellép a fedélzetre, és keskeny alakja eltűnik az egyik korlát mögött. Egy ideig tanácstalanul meredt maga elé a sötét üléstérben. Castor és Pollux kíváncsian bámult ki az ablakon, lihegésük homályos, párás foltokat rajzolt az üvegre. A kocsis türelmetlenül bekopogtatott, Miranda zavartan felkapta a fejét a révedezésből.

   - Hova lesz a fuvar, nagysád?

A nő bizonytalanul összevonta a szemöldökét. Tanácsra, támogatásra volt szüksége, valakire, akiben maradéktalanul megbízik, ezt pedig csak egy helyről kaphatta meg.

   - Vigyen kérem Hampsteadbe.

Végtelenül gyűlölte a gondolatát is, hogy újra Isaiah-val találkozzon, de nem volt más választás. A bál nyomasztó és zavaros képei még mindig nem tisztultak a fejében, szíve összefacsarodott valahányszor eszébe jutott a férfi különös gorombasága. A hampsteadi birtok körvonalai már messziről kirajzolódtak az éjjeli hold ezüstös homályában, Miranda lábához szorosan hozzásimultak a kutyák. Amikor belépett, Jason lesegítette a kabátját, és engedelmesen azonnal felrohant az emeletre. A lépcsőfokokat párosával szedte, hosszú lábai még talán hármat is átértek volna. Lihegve megtorpant Isaiah ajtaja előtt, habozott hogyan is illene bekopognia: határozottan, keményen vagy inkább diszkréten. Jó néhány percig ácsorgott így, de mielőtt eldönthette volna, a férfi megjelent a küszöbön, megneszelve az inas mozgolódását.

   - Mit akarsz, Jason?

   - Uram, egy hölgy van itt, Lady Mir…

   - Idióta, miért nem szóltál előbb?

Isaiah félrelökte a fiút, és megpróbált úgy lesietni a szobába, mintha nem rohant volna. Méltóságteljesen, kimérten lépett be, előre eltervezte, hogy minél fenségesebbnek mutatkozzon. Meglepetésére azonban Miranda már a kanapén ült, szoknyájának széle csupa sár volt. A két kutya összegömbölyödve a lábánál pihent, fényes, fekete szemeiket lustán a férfira emelték. Isaiah leült egy fotelba, a kínos csöndben mindketten elkerülték a szertartásos üdvözlést. A férfi szuszogva kifújta a levegőt, mint akinek nagy teher nyomja a vállát.

   - Miranda, ami Cyrillt illeti…

  - Ostobaság volt elküldened neki Sebastian címét! – vágott a szavába a nő szárazon. – Az ilyen dolgokat nem szabad siettetni, meg kell várni míg lecsillapodnak az indulatok.

Isaiah mélyen felmordult.

   - Ez a te módszered.

   - Tessék?

   - Menekülni és kivárni.

Miranda döbbenten bámulta a férfit, lassan kezdte érteni a mondatok mögött húzódó keserűséget.

   - Felesleges mindenbe a saját sértettségedet belemagyarázni.

  - Fogalmad nincs, mit érez egy férfi, ha a férfiasságában alázzák meg. Cyrillnek joga volt tudnia, hova költözött Lotte, és ugyanolyan joga volt odamennie.

Isaiah megvakarta az állát, és hátradőlt a fotelben, szúrós fekete szemei hiába próbálták kifürkészni Miranda érzelmeit. 

   - Meg sem kérdezed mitől lett mocskos a szoknyám?

   - Nem firtatom a mellékes kereseti lehetőségeidet.

A nő legszívesebben egy pofonnal törölte volna le Isaiah szemtelen vigyorát.

  - Ha befejezted a viccelődést, talán elmondanám, hogy a kikötőben voltam. Megtaláltam Indranit.

   - Az indiai lányt?

   - Nem, a csatangoló öltöztetőnőmet. Persze, hogy azt.

   - Miért, elveszett?

Miranda a homlokához nyúlt, egy pillanatra le kellett csillapítania magát.

   - A bál másnapján eltűnt a házunkból. Kicsit véletlen egybeesés, nem gondolod?

Isaiah mélyen hallgatott.

  - Az összes csomagját magával vitte, ebből arra következtettem, hogy hosszú útra indul. Például vissza Indiába.

Elégedetten összekulcsolta a kezeit, szemében fölényes magabiztosság tükröződött. A kandallóban táncoló vöröses lángok megvilágították az arcát, szempillája hosszú árnyékot rajzolt az orrára. Ajkát félig nyitva tartotta, Isaiah egyszer azt a vicces magyarázatot találta erre, hogy minél gyorsabban tudjon csókolni, vagy feleselni.

   - Indrani nem Whitborne, ő maga vallotta be.

Isaiah szeme elkerekedett, egy pillanatra döbbenet ült ki az arcára.

   - Akkor kicsoda?

   - Sebastian bérence.

A férfi megtámaszkodott a karfán, tekintete valahogy sehogyan sem akart Mirandáéval találkozni.

   - Csodálkozom, hogy ez meglep, Isaiah. Mégis mire számítottál egy inhumánustól?

Mély csönd ereszkedett a szobára, a kandallóban apró tűzszikrák pattantak fel, majd hunytak ki ugyanolyan váratlanul. Az egyik kutya vinnyogva ásított egyet, hatalmas torka olyannak tűnt, mint az alvilág mélyére vezető barlang szája. Fekete körmei kopogva végigkaristolták a parkettát, aztán ismét Miranda lábfejére fektette a fejét.

 - Azt hiszem beláthatod végre, hogy Lotte elcsábítása és a hamis Whitborne becsempészése a házunkba, mind Sebastian terve volt, hogy Cyrillt tönkretegye.

  - Mi oka lenne a Whitborne-ház szétzilálására? - suttogta rekedten Isaiah.

  - Nem tudom, a te kis védenced. Esetleg megkérdezhetted volna, mi a beteges mániája, mielőtt ész nélkül osztogatod a Carnon címet.

Isaiah nem válaszolt. Hatalmas tenyerét a fotel bársonyos ívein pihentette, fekete szemei, mint két obszidiánkő izgatottan ugráltak a szoba különböző pontjain. Ajkát összeszorította, Miranda minden idegvégződésével érezte a férfiben tomboló csendes zaklatottságot. 

   - Azért jöttem el hozzád, mert megtudtam még egy fontos dolgot Indranitól.

A férfi kíváncsian felpillantott.

   - Él még egy Whitborne lány, valahol Lautenbachban. Katharinának hívják.

   - A Tanács erről miért nem tud?

  - Feltételezem Hildéhez tartozik, ő pedig nem arról volt híres, hogy precízen bejelentett mindent a Tanácsnak.

Az óra elütötte a hajnali két órát, a falak visszaverték a tompa és monoton gongást. Miranda lába előrébb csúszott, mint aki indulni készül, de a teste merev maradt. Körmével kacskaringós vonalakat rajzolt a kanapé bársonyába, tekintetét le sem vette a férfiről.

   - Mi a terved? – pillantott fel komoran Isaiah. – Gondolom van terved, mint mindig.

  - El akartam mondani neked, hogy állítólag lesz egy új Whitborne tag. Ítészként jó, ha tudod.

Isaiah nagyot sóhajtott, Miranda számára úgy tűnt, mintha a férfi unná.

 - Ha úgy vesszük nem volt különösebb oka, hogy ide jöjjek – folytatta a nő kissé zavart csalódottsággal. – Ha hazaértem elmondom Cyrillnek a jó és a rossz hírt, hogy egy Whitborne-nal ugyan kevesebben vannak, de nemsokára megint…

   - Kettővel.

Miranda mondatát, mintha egy ollóval kettévágták volna. A nő értetlenül bámult a férfira, arcára kiült a jeges rémület. Isaiah előrébb dőlt a fotelben, fekete haja sötét keretet vont az arca köré.

   - Ne ijedj meg, nem Cyrill.

A nő mellkasában felszakadt a feszítő, markoló érzés, az a néhány másodperc is megterhelte a szívét, amíg Cyrillt halottnak hitte. Hamar felfogta, hogy Lottéról már csak múlt időben beszélhetnek, élénk tekintetében megannyi kérdés cikázott.

   - Szóval Sebastian megölte a lányt – vetette oda a gyűlölet legmélyebb tónusával.

Szinte diadalmasan pillantott Isaiah-ra, bizonyítva az igazát, a férfi azonban megrázta a fejét.

   - Cyrill fojtotta meg.

Mint mikor a tenger tajtékzó hullámai nekivágódnak a sziklának, majd visszahúzódva nedvesen fénylő köveket hagynak maguk után – Miranda fejében így csapódott Isaiah mondata a Cyrillről kialakított képnek. Lehetetlen látványnak tűnt, ahogy a férfi rámarkol egy fiatal lány törékeny, gyenge torkára, és öklének teljes erejével kiszorítja belőle az utolsó szuszt is. Miranda agya küzdött az új információ ellen, minden porcikája elutasította ezt a képtelen állítást. Mégis, valahányszor újra rápillantott Isaiah komoly és rezzenéstelen arcára, tudta, hogy nem hazudik. Halántéka dübörögni kezdett, a harag szinte pillanatok alatt elöntötte az egész testét.

   - Hol van most Cyrill? – ugrott fel izgatottan a székből. – Hol van?

   - Az emeleten.

Miranda pupillája késhegynyire szűkült.

   - Mindvégig itt volt? Te mindvégig tudtad mi történt és hagytad, hogy én beszéljek?

   - Nem lett volna alkalmas.

Isaiah passzívan tűrte a nő egyre emelkedő hangját.

   - Hogy került hozzád Whitechapelből?

Tekintetük egymásnak feszült, a férfi szíve egyre hevesebben kezdett kalapálni, ujjaival görcsösen a karfát markolta, mint egy ugrásra kész ragadozó.

   - Nem ez a lényeg, Cyrill megfojtotta azt a lányt és most muszáj…

   - Hogy került ide? – ordított rá Miranda.

   - Sebastian hozta ide! – üvöltött vissza, de hangja megbicsaklott.

A nő elhallgatott. Elkerekedett, ijedt szemei mereven bámulták Isaiah-t. Nem az rémítette meg, amit mondott. Az, ahogyan mondta. Egy elbizonytalanodott, esendő férfit látott maga előtt, egy olyan új Isaiah-t, amilyet nem ismert sohasem.

  - Elhozta a házamba – folytatta csendesen. – Cyrill szinte alig volt magánál, csak néhány érthetetlen szót nyöszörgött, még most is sokk alatt van.

Isaiah felállt a fotelből és a kandallóhoz lépett. Megmarkolta a vékony piszkavasat, és párszor megbökdöste a vörösen izzó, száradó fahasábokat. Hátat fordított Mirandának, széles vállai körül aranyszínű körvonalakat rajzolt a tűz fénye.

   - Sebastian elmesélte mi történt. Cyrill odament a házához, de Lotte nyitott ajtót. Ő ezalatt a hátsó udvarban volt, nemsokára dulakodás hangjaira lett figyelmes, és mire odaért a lány már halott volt. Feltételezem, most azt gondolod, hogy Sebastian hazudik, de tőle függetlenül Cyrill is ezt dadogta el nekem, amikor fent voltam nála az előbb.

   - Értem.

Miranda hangja halkabb és lágyabb lett. Öntudatlanul is idomult a férfi hangulatához, hosszú évtizedek rutinja tört újra a felszínre. Akaratlan beidegződés volt ez, a régi szerelem emlékéből felsejlő alkalmazkodás. Üvegzúzó, őrjöngő veszekedés utáni néma ölelés. Egy csók a pofon vöröslő kéznyomára. És most egy óvatos, szánakozó félmosoly egy férfi megrendült magabiztosságára.

   - Rendben, Isaiah.

A férfi azonnal hátrafordult, bár nem kellett látnia a nő arcát ahhoz, hogy érezze a szavak mögül átsejlő gondolatokat. Egyszerre rémítette és dühítette Miranda megváltozott hangsúlya.

   - Mit akarsz most csinálni? – mormogta halkan.

   - Elutazom Németországba.

   - Egyedül? – hördült fel a férfi.

   - Nem.

A nő belebújt a kabátjába, Isaiah tett egy lépést, hogy rásegítse, de Miranda gyorsabb volt. A férfi tehetetlenül ácsorgott a kanapé mellett, keze ökölbe szorult.

   - Természetesen Pascallal és Daniellel megyek.

Castor és Pollux nagyot nyújtózkodott, Miranda a csuklójára tekerte a pórázt. Tekintete megakadt a lépcsőfordulón, hirtelen elfogta a vágy, hogy felmenjen Cyrillhez, de meggondolta magát. Isaiah pontosan értette a nőben zakatoló gondolatokat.

   - Addig vigyázok rá, ne aggódj.

   - Nem kell tudnia Katharináról.

Isaiah egyetértően biccentett.

   - Itt biztonságban lesz.

Miranda szemei hideg tőrként villantak.

   - Nagyon szeretném azt hinni.