A macskaköves utcákon egy kisgyerek kergetőzött a széllel. Ütött-kopott ruhája nem a szegénység miatt vált viseltessé, hanem a nap mint nap átélt kalandok hagytak rajta nyomot. Egy ügyesen megfaragott kis lovat forgatott a kezében, időnként ki-kivillantotta zsenge lapátfogait – gondolatai messze Londonon túlra szálltak. Az egyik sarkon váratlanul beleütközött egy alakba. A férfi háttal állt neki, a fiúcska először bordó posztókabátjával ismerkedett össze, arcát végigsúrolta a durva szövet. Hátratántorodott, meglátta a szép ívű vállakat, majd tekintete a hegyes fekete cipőkre vándorolt. A férfi merev tartása hideg fenyegetést hordozott magában, a homályból előtűnt állának markáns vonala, fején szürke cilinder tette teljessé a bizarr és cseppet sem bizalomgerjesztő összképet.

Sebastian megvetően pillantott a fiúra, hezitált, hogy mit kezdjen vele. Utálta, ha fontos pillanatban illetéktelenek háborgatták, legszívesebben eltaposta volna, mint egy bogarat.

   - Hordd el magad, kölyök, de villámgyorsan! – mormogta, miközben felhúzta az ajkát.

Két pillanattal később a fiú már árkon-bokron túl járt. Sebastian a Charing Cross közelében baktatott, amikor az utolsó utcasarkon is befordult, és tekintetével megkereste a megfelelő kaput, akaratlanul is végighúzta nyelvét a fogain. Szertartásosan állt meg az ajtó előtt, mintha egy ünnepélyre érkezett volna. Bekopogtatott, kesztyűs keze tompán kongott az ázott deszkán. Élénk, vad szempár jelent meg a kukucskálón egy pillanatra, majd azon nyomban el is tűnt. Hirtelen nyílt az ajtó, és a kéklő tekintethez immár test is párosult: alacsony, lenyalt hajú férfi állt Sebastian előtt, makulátlan zakója alól csálén kandikált ki a gallér. Póklábakhoz hasonlatos ujjaival rásimult az ajtó élére és elvigyorodott.

   - Morley – biccentett Sebastian.

   - Fáradj be barátom – intett a férfi cinkos mosollyal.

Fülledt levegő csapott Sebastian áthűlt arcába. A szalonban semmivel össze nem hasonlítható illatfelhő terjengett, a virágos kölni erős dohányszaggal keveredett. Halk zene szólt, teli pezsgőspoharak várakoztak arra, hogy a pirosra duzzadt szájak kihörpintsék belőlük a nedűt. A függönyök és a falak vörösben pompáztak, oldalt egypár könyvespolc álldogált, bár kétségesnek tűnt, hogy valaha is leemeltek róla egy kötetet, a plafonon üveglámpások vonták meghitt fénykörökbe a helyiség rejtett zugait. Sebastian nagyon lassan, egyszerre csak egyik ujjáról húzta le a kesztyűjét. Őszinte csodálattal nézett körül, akár egy gazdag műkedvelő a kiállításon. Éles tekintete néha megakadt egy-egy gömbölyded vállon, ernyedt pillantáson, gyámoltalan mosolyon vagy feltűzött hajkoronán, mely mintha csak arra várt volna, hogy újra kibontsák. Kigombolt mellényű férfiak pöffeszkedtek a kanapékon, ráérősen szivaroztak és nagyokat hörpöltek a poharukból. Gyengéden cirógatták az ölükben pihegő szajhákat, monoklijuk időnként megcsillant a fényben. Sebastian úgy érezte most ő is egy átlagos úriember Londonban, és ez boldogsággal töltötte el. Lesajnálóan pillantott néhány őszes homlokú úrra, szinte látta maga előtt a petyhüdt, ráncos bőrüket, mikor már nem itt, hanem az emeleten múlatják az időt. Magában ismét lerótta tiszteletét az örök foglalkozás előtt, melyet a legnemesebbnek tartott mind közül.

  - Kihez lenne ma kedved? – susogta Morley, miközben vékony, kemény ujjait Sebastian vállára helyezte. – Suzanne nemsokára végez.

Sebastian hanyagul lepöckölte a férfi kezét.

   - Ma más miatt jöttem.

   - Áh, épp van egy új lányunk, tetszene neked. A neve Doris. Csak tizenhét éves.

   - Értékelem az igyekezetedet David, én azonban most valami egzotikusabbat keresek.

   - Mire gondolsz pontosan? – somolygott a bajsza alatt Morley.

   - A Cibetmacskára – türelmetlenkedett Sebastian.

   - Ó! – csapott a homlokára Morley, mint aki csak most jön rá, hogy miről van szó. – Miért nem ezzel kezdted? Gyere csak.

Sebastian nem volt finnyás típus, még ezen a helyen sem foglalkozott sokat a tisztasággal, de mihelyst a másik elfordult tőle, gyorsan megtörölte kezét a zsebkendőjében – kevesektől undorodott annyira, mint David Morleytól. Követte őt az emeletre, felfelé minden egyes lépés ismerős volt a számára, odafent mennyei koncertnek hangzott a szobákból kiszűrődő hangok kavalkádja. Nem volt két ugyanolyan nyögés a férfiak részéről: akadt fojtottan ziháló, vadul hörgő és egészen vékony is, mely mintha már pityergett vagy segítségért kiáltozott volna. A földszinti erős illatokat itt alig lehetett érezni, a levegőben izzadtság és más testnedvek szaga terjengett, Sebastian elképzelte mi történhet a zárt ajtók mögött. Szinte kristálytisztán látta egy-egy erőteljesebb mordulás hallatán, ahogy a férfiujjak durván rászorítanak a csípőre, és a kihevült testek alatt megfeszülnek a lepedők. Morley megállt az egyik ajtó előtt és szaporán bezörgetett rajta, szája szélén kilógott a nyelve hegye.

   - Parancsolj – lépett félre.

Sebastian benyitott, mire az ágyról riadtan pattant fel egy kecses teremtés. A férfi nem mozdult, amíg a tekintete össze nem találkozott a tündöklő zöld szempárral.

   - Alig ismertelek meg – vetette oda köszönésképpen. – Ennyi ruha itt még sosem volt rajtad.

Indrani nem jött zavarba, csak megigazított egy gyűrűt az ujján. Ezt leszámítva nem sok ékszert viselt, átázott köpenye kiterítve hevert az egyik karosszéken.

  - Gyorsan beszéljünk, hamarosan vissza kell mennem. Nem vették még észre, hogy eljöttem – hadarta a nő fojtott hangon. – Itt nyugodtan vagyunk, de nincs sok időm.

  - A hazai pálya meghitt védelme – gúnyolódott Sebastian. – El kell ismernem ügyesen hoztad a megszeppent lánykát Kensingtonban. Pár pillanatra én is elhittem, hogy megrettentél tőlem. A ruhád ujjába csúsztattad a cetlimet?

   - Nem, a zsebkendőmbe – felelte Indrani halkan.

A férfi elismerően csettintett a nyelvével és a köpenyt félrehajítva ledobta magát a fotelbe. Széles rókavigyort villantott a nőre, ujjaiból sátrat emelt és megtámasztotta az ajkain.​

   - Érdekes dolgokat láttam Kensingtonban.

A nő feszülten figyelt, a férfi beleborzongott a gondolatba, hogy Indrani még nem tudja jót vagy rosszat fog-e hallani tőle.

   - Öröm látni, hogy te lettél az új kiskedvencük.

Indrani nem válaszolt.

   - Senki sem gyanakszik?

  - Nem. Csak Miranda kérdezősködött eleinte, de most már ő is másra figyel, hála a jól időzített meghívónak.

Sebastian elégedetten dörzsölte össze az ujjait. Számtalan lehetőséget figyelembe vett, mielőtt belefogott volna ebbe a tervbe, a lehető legpontosabban felkészítette Indranit a Whitborne-ház történetéből és minden lehetséges buktatót megpróbált előre megszimatolni – különös tekintettel a Carnonok természetére.

   - Mit kérdezett Miranda?

   - Azt firtatta, miért csak most jöttem megkeresni a Whitborne családot.

   - És te? – vonta fel a szemöldökét Sebastian.

   - Azt mondtam, hogy csak most szereztem róla tudomást Geoffrey naplójából – rázta meg a fejét Indrani. – Ezt nem beszéltük meg, rögtönöznöm kellett. Szerencsére nem lett belőle baj.

A férfi megnyugodva dőlt hátra.

   - Nem, nem… nagyon ügyes voltál. Mindig is tudtam, hogy sok hasznodat veszem még.

Indrani nem felelt, de arca egy pillanatra megmerevedett.

   - Ó, eszedbe jutattam a múltat? – cöcögött a férfi gúnyosan – Hálátlan vagy.

A nő riadtan letérdelt Sebastian elé és bűnbánóan lehorgasztotta fejét.

   - Nagyon hálás vagyok.

  - Nem úgy tűnik. Elfelejtetted már ki vakart ki a koszból, amikor Whitechapelben koldultál? Ki segített egy ilyen jó nevű bordélyba? Ki ismertetett meg David Morley úrral, aki örökéletet és fiatalságot ajándékozott neked?

Sebastian hangja egyre emelkedőbb és számonkérőbb lett, Indrani feje zúgott a felsejlő emlékképektől. Szemeibe könny gyűlt, arcát a férfi kezéhez szorította.

   - Dehogy felejtettem, ne haragudj!

   - A szavakkal nem megyek semmire – húzta el a tenyerét Sebastian. – Nekem a hűséged kell, hogy nem árulsz el, különben egy szavamba kerül, hogy újra megkeressem Rupert Blythe dandárparancsnokot, az Indiai Birodalom leszerelt helytartóját. Biztosan örülne, ha újra látná a szökött kis cselédjét.

Indrani remegve szorította a kezét a szívére, a félelem teljesen eluralkodott rajta. Rettegett a volt gazdájától, akinek a rendszeres erőszakoskodását még talán elviselte volna, de a parancsnok beteges örömét lelte a lány verésében, Indrani most is szinte érezte az arcán elcsattanó kemény ütéseket.​

   - Nem foglak elárulni! Kérlek higgy nekem, bízhatsz bennem!

Sebastian kajánul elvigyorodott, megelégedve nézte végig Indrani esdeklését.​

  - Na, jól van. Inkább mesélj arról, milyen eredményeket értél el. Azt láttam, hogy a Whitborne lány rosszul viseli a helyzetet – folytatta elgondolkozva. – Ezek szerint valóban jól végzed a dolgod. Mi van a jó öreg Cyrillel? Már a tenyeredből eszik?

   - Vele sem volt gond.

   - Nem vagy valami bőbeszédű édesem. Talán feszélyezlek?

Fanatikusan, pislogás nélkül csodálta a szépséges arcot, mint egy káprázatos élőszobrot.

   - Olyan kedvesnek tűnnek… Nem akarok nekik rosszat.

   - Megszeretted őket? – villantotta elő a szemfogait Sebastian.

   - Csak sajnálom őket.

A férfi kajánul felnevetett és odahajolt hozzá, kezei a szárira vándoroltak. Hosszan simították végig a bársonyos ruhadarabot, aztán feljebb szöktek és beleakaszkodtak a selymes hajzatba. Itt mintha haboztak volna egy kicsit, Sebastian kíváncsian fürkészte Indrani arcát, aki viszont meg sem rezzent. A férfi csuklóján eszeveszetten lüktetett egy ér, a tenyere lecsusszant egészen a nő kebléig. Indrani csak akkor lépett el tőle, amikor a keze még lejjebb siklott volna.

   - Te hülye liba – csóválta a fejét Sebastian. – Akkor nem mondom el mi a jutalmad.

Indrani értetlenül bámult rá.​

  - Nagyon csúnyán viselkedsz velem, de el kell ismernem, hogy szépen engedelmeskedsz abban, amire kértelek. Tehát kegyes leszek.

Sebastian a mellénye zsebébe nyúlt és átnyújtott egy borítékot. A nő kissé gyanakodva bontogatta, nem igazán bízott benne. Amikor felnyitotta, szemei elkerekedtek – ujjai alatt világoskék bankók peregtek, legalább húsz font.​

   - Hogy lásd, milyen jó vagyok hozzád, ebből megveheted a hajóutadat Kalkuttáig.

Indrani megállta, hogy ne remegjen meg, de szemébe örömkönnyek gyűltek.​

   - A bál utáni másnap éjjel tűnj el, megértetted?

A nő bólintott. Sebastian szedelőzködni kezdett, de mielőtt a kalapjáért és a kesztyűiért nyúlt volna, még mélyen beleszippantott a tenyerébe.

   - Finom illatod van – suttogta áhítattal. – Nem tartóztatlak tovább szépségem. Sietnem kell haza, még a végén rám sütik, hogy kétes körökben mozgok. Vagy… talán még benézek egy kolléganődhöz.

Kacsintott egyet és hátat fordított Indraninak. Nagy svunggal lépett az ajtóhoz, már a kilincset is lenyomta, amikor mégis megtorpant egy pillanatra.

  - Mirandával és a féleszű korcsaival ne törődj. Csak azt tartsd szem előtt, hogy elcsábítsd Cyrillt.

   - És a lány?

Úgy tűnt, mintha Sebastian hezitálna, a nő nem vehette észre, hogy a férfi mosolyog.

   - Őt bízd csak rám.

Sebastian fütyörészve távozott, Indrani még hallotta, ahogy nyílik és záródik egy másik ajtó a folyosón. Odakint hevesebben kezdett zuhogni az eső, a csipkerácsos ablakon keresztül egy pillanatra úgy tűnt, mintha a monszun vette volna kezdetét. Asztalán lepergett a szantálfüstölő finom hamva, a tömény illat alattomosan kúszott a plafonig. Indrani hosszú percekig állt egyhelyben, gombóccal a torkában, de a szabadság ízével a szájában.