Cyrill kábán feküdt az ágyban. Úgy hitte, Lottéval álmodott, amikor kinyitotta a szemét, tekintete a lány testének íveit kereste a jobb oldalán, de helyette üres, gyűrött paplant talált. Könyökére támaszkodva felült, és körbenézett az idegen szobában. Eddig nemigen foglalkozott azzal, hogy hova került, kimerültségében épphogy felfogta mi zajlik körülötte. Az azonban csak most jutott eszébe, hogy a hosszú évek alatt semmit sem látott Isaiah házából a lenyűgöző báltermeken és folyosókon kívül. A színpompás bútorok és függönyök együtt túlságosan vibrálóak voltak Cyrill szemének, jobban kedvelte a visszafogott árnyalatokat. Ezzel együtt döbbenettel tapasztalta, hogy a szobában a legutolsó darabig minden a legfinomabb anyagból készült. Szemközt a monumentális falikárpit két verekedő oroszlánt ábrázolt, izmos testük egymásnak feszült, hatalmas álkapcsukkal egymásba martak. Készítője gondosan ügyelt az apró részletek kidolgozására, az állatok sörényét vékony aranycérnával hímezte, a hófehér fogak szinte vakítottak a kárpiton. Cyrill elfordította a tekintetét.

Megpróbálta felidézni Lotte alakját, azonban hiába erőlködött, csak az élettelen, sápadt holttest képe sejlett fel benne. Tisztán emlékezett a fájdalomra, az egész testét átjáró remegésre és az iszonyra, amiről azt hitte, soha nem fog elmúlni. Elevenen élt benne a lázas düh emléke, most mégis nyugodtnak és kipihentnek érezte magát, mintha a bánat is leülepedett volna a lelkében. Csalódottság fogta el, titkon talán remélte is, hogy ez a szörnyű élmény kitartóbb lesz, mélyebben fogja érinteni. Így viszont cserbenhagyta Lotte emlékét azzal, hogy máris lecsillapodott, talán nemcsak a halálát, hanem az egész életét is. Gyorsan el akarta hessegetni magától ezt a gondolatot, de továbbra is ott motoszkált a fejében. Visszanézett a verekedő oroszlánok képére, de most arról is saját küzdelme jutott eszébe Lottéval. Oldalára gördült, belefúrta az arcát a selymes paplanba, és mély sóhajokkal próbált meg könnyíteni a fájdalmán.

   - Kipihented magad? – zengett egy mély, érzelemmentes hang az ajtóból.

   - Honnan tudtad, hogy ébren vagyok? – mormogta Cyrill.

   - Úgy szuszogsz, mint az Orient Expressz. Nem nehéz meghallani.

Isaiah becsukta maga mögött az ajtót, és leült egy karosszékbe. Erőt és nyugalmat sugárzott a jelenléte, mint egy bölcs pátriárkáé. Cyrill visszahanyatlott a bársonyos párnákra, kellemes, fűszeres illat szökött az orrába.

   - Miért vagyok itt?

   - Mert most itt a helyed.

Cyrillt dühítette a férfi higgadtsága, hogy nem tette szóvá Lotte halálát, amióta átlépte a ház küszöbét. Nem azt várta, hogy faggassa, sőt talán jobban örült volna, ha szánakozással telve elmarasztalja. Ennél a csendes várakozásnál azonban bármi jobbnak tűnt. Mint egy türelmes horgász, aki sosem magát, hanem a horogra akadt halat fárasztja ki, hogy aztán kényelmesen a partra húzhassa. Cyrill feszengve ismerte el, hogy ezt a sportot minden Carnon magas szinten űzi.

   - Nem itt lakom – motyogta.

   - Most itt leszel nálam egy ideig. Nem lenne biztonságos hazamenned, és a te érdeked is, hogy rendbe gyere ezután a…

Cyrill nem figyelt. Isaiah hangja tompán morajlott a fülében, mintha csak víz alól hallgatta volna. Lassan felkelt, erőtlennek érezte magát, de az elméje tiszta volt. Isaiah elhallgatott és hátradöntötte a fejét a széken. Cyrill egyesével megszemlélt minden tárgyat a szobában. Más alkalommal talán megemlítette volna, mennyire tetszenek neki az asztalokon ácsorgó szobrocskák, így viszont csak tétován megpiszkálta az Arlecchino-figurát a commedia dell’arte-készletből. Lomhán továbbsétált, majd megállt az üvegezett vitrin mellett. A polcokon a legfinomabb whiskyk, konyakok és Lombardia különböző tájairól származó borok sorakoztak, akár egy múzeumi gyűjtemény. Cyrill előhúzott egy üveg Amaronét, jobb kezével erősen megmarkolta a palack nyakát.

   - Én a helyedben nem tenném – pillantott fel Isaiah szelíden.

A parafadugó tompán cuppant egyet.

   - Ha mindenképpen vezekelni akarsz, tedd másképp.

   - Emberéletem óta nem ittam ilyet, már elfelejtettem az ízét.

Cyrill meghúzta az üveget, majd egy pillanattal később a padlóra rogyott. Elviselhetetlen fájdalom égette a nyelvét, torkának belsejét mintha apró tűhegyek szurkálták volna. Görcsösen öklendezni kezdett, mellényzsebéből sietve előrántotta a zsebkendőjét, és a szája elé tartotta. Isaiah nagyot sóhajtva felállt a helyéről és megragadta a karját.

   - Kelj fel.

Cyrill elszégyellte magát, és visszaült az ágyra, tenyerében még mindig a vérvörösre ázott zsebkendőjét szorongatta. Hasonlóan kínosnak találta a helyzetet, mint a Solara ünnep végén, amikor Lottét keresgélve Isaiah széles mellkasának ütközött. Amint bevillantak a rémes éjszaka képei, a gyomra újra felkavarodott.

   - Elvesztettem… megöltem…  – dadogta halkan.

Isaiah kezdte megelégelni az egy helyben toporgást.

   - Hidd el fiam, átérzem, de…

  - Dehogy érzed át! – csattant fel Cyrill. – Honnan is tudnád, mit érzek? Ne csinálj úgy, mintha te mindent értenél!

   - Igenis tudom!

Isaiah hangja mennydörgésként csapott le rá, amitől akaratlanul összerezzent.

  - Talán nem olyan drámai és tragikus, mint a te eseted, de biztosíthatlak, tudom milyen elveszíteni valakit.

Cyrill elhallgatott, majd halkan az orra alá motyogott.

   - Sajnálom…

Eddig is őszintén csodálta Isaiah-t, ám most arra is rádöbbent, hogy az összes Carnon közül, akiket csak ismert, őt kedveli a legjobban. Arra is kezdett rájönni, hogy miért. A szigorú, tekintélyt parancsoló tekintet, a sötét szemöldök és kemény hang mögött melegség és odaadás rejtőzött, az álarc mögül egy lágyabb lelkületet pillantott meg. Cyrill kezdte azt gyanítani, hogy Isaiah közel sem olyan rendíthetetlen, mint amilyennek mutatja magát.

   - Elmesélte neked a történetünket, igaz? – folytatta a férfi. – Gondolom megbízott benned annyira, hogy elmondja.

Cyrill nem merte biztosra venni, de mintha némi irigységet hallott volna ki Isaiah szavaiból. Mindig nagyra becsülte Miranda bizalmát, azt viszont sosem gondolta volna, hogy a nő vele őszintébben beszélt, mint a Carnonokkal.

   - Így volt? – Cyrill bólintott, Isaiah pedig egy fájdalmas mosolyra húzta a száját – Ironikus, hogy mennyivel korábban tudtad meg az igazságot, mint én.

Csend telepedett a szobára néhány perc erejéig. A két férfi egymást méregette, Cyrill észlelte, hogy Isaiah azt fontolgatja, vajon feltegye-e a következő kérdést. Ám amikor megszólalt, hangja tiszta és határozott volt.

   - Tudni akarom mit mondott neked.

Cyrill nem késett a válasszal, tudta, hogy hiába ellenkezne, de arra azért ügyelt, hogyan fogalmazza meg Miranda nyers verzióját. Próbált Isaiah szemébe nézni, de tekintete végül mindig a parketta intarziás mintáit találta meg.

  - Azt mondta sokat veszekedtetek, és ő nem bírta tovább. Ha jól emlékszem hatvanötben Walesbe költözött Sir Thomsetthez egy rövid ideig.

   - Valóban?

A férfi bólintott. Kezdte magát úgy érezni, mint egy vallatáson.

   - Ó, Miranda! – csóválta meg a fejét Isaiah. – És te elhitted neki, ugye?

Cyrill bénultan bámult vissza.

   - Én…

   - Nem hibáztatlak – legyintett a férfi szelíden. – Engem is éveken át megvezetett, cseppet sem lepődök meg azon, hogy hihetően tudta tálalni másnak is.

Isaiah újra felkelt, tekintete fátyolos volt, a száját összeszorította.

 - Ez hát az ő változata – folytatta keserűen. – A kegyetlen férfi, aki megfosztotta őt minden szabadságától. Arra persze nem tért ki, hogy neki mi volt a valódi szerepe ebben. Elmesélte például, hogy csak az ő kívánságára költöztünk ide Firenzéből? Alig érkeztünk meg Londonba, mintha kicserélték volna. Az egész addigi együttlétünk, csak egy könnyed toszkán nyaralás volt.

Cyrill néhány pillanatig értetlenül nézett maga elé, keserűen summázta, hogy az ő tragikus esete Lottéval érdektelenségbe fulladt a beszélgetés során. Nem vágyott hosszas figyelemre, vagy gyóntatásra, de abszurdnak tűnt a Carnonok szerelmi sérelmeit hallgatni ebben a helyzetben. Isaiah kis szünetet tartott, Cyrill érezte, hogy keresi a szavakat.

   - Te már csak ezt a Mirandát ismered, a „tövises angol rózsát”. Ha tudtam volna, sosem hozom ide vissza. Megkapta az örökségét Sir Thomsettnek köszönhetően, valami azonban megtört. Hideg lett, szigorú és kemény. Az earl lánya, tudod. Persze hogy tudod, hiszen vele élsz.

Cyrill levegőt vett, hogy megszólaljon, de Isaiah folytatta, mintha hosszú ideje magába fojtott vallomás törne most a felszínre.

   - Firenzében az én kedves Mirandám volt, az idegen angol lány, aki élvezi a delíriumos, füllesztően forró itáliai éjszakákat, a dolce far nientét. Mindenről gondoskodtam, csak boldog legyen.

Cyrill akaratlanul is Lottéra gondolt.

   - Londonban visszakapta a rangját, a vagyonát… az identitását. Hiába, a halandó élet gyökerei néha erősebbek az új vérnél.

   - Min veszekedtetek?

Isaiah egy pillanatra megtorpant, a kérdés kizökkentette a hömpölygő monológjából. Szája keserű mosolyra húzódott, ujjaival keményen megmarkolta a szék támláját.

  - Egy nő, aki rangot és saját vagyont kap… elkerülhetetlenné vált az ellentmondás. Dacolt, szemtelen lett velem, arról nem is beszélve, hogy megcsalt azzal a senkiházi francia…

   - De Pascalt csak azután ismerte meg, hogy eljött Londonból.

Isaiah vadul felnevetett, Cyrill akaratlanul is összébb húzta magát.

   - Hát hogyne! El is felejtettem, én űztem el magamtól, és kergettem Pascal Lamarque karjaiba!

A férfi közelebb lépett a döbbent Cyrillhez, hangja rekedt és mély lett.

  - Csak nemrég tudtam meg. Ironikus, nem? Annyi éven át motoszkált bennem a gyanú, mégis elhitettem magammal, hogy nem igaz. Pár napja látom csak tisztán az elmúlt, közel harminc évet. Pascal Lamarque, a zongorista. A Conservatoire de Paris tehetsége, a londoni hangverseny ünnepelt előadója, mi?

A férfi egyre kínosabban feszengett a helyén, Isaiah furcsa eszmefuttatása és dührohama, mintha elvesztette volna a hallgatóságát. Úgy érezte kiszorult a férfi látóköréből, és Hamlet koponyájaként, némán vesz részt a monológban.

   - Két évig. Két éven át hazudott nekem. Méghogy Wales – csóválta meg a fejét. – Párizs.

Isaiah az ágyhoz lépett, lassan előredőlt és megveregette Cyrill vállát.

  - Ha már akkor tudtam volna, hogy megcsalt, most több tapasztalattal tudnék neked szolgálni a megfojtott hűtlen nők ügyében.