Borús felhők mögé rejtőzködött a wartburgi vár. A festő felületes munkát végzett, a domboldal indokolatlanul kopár volt, a színek pedig valószínűtlen árnyalatokban rikítottak. Nem illett a szoba többi festménye közé, Cyrill azonban az ágyon heverészve most is ezt találta meg a tekintetével. A németalföldi tájképeket árveréseken vásárolta, gondosan utánajárt az eredetiségnek, és nem titkolt szempontja volt, hogy évekkel egyre értékesebb legyen az adott mű. Ez a giccses mázolmány Hilde ízlésére vallott, a nő nem tett különbséget bóvli és ritkaság között – ha valami megtetszett neki, fütyült mások véleményére. Sokáig bámulta a bizarr festményt és különös honvágya támadt tőle, noha sosem élt Türingiában. A Whitborne-ház múltja ide nyúlt vissza, Cyrillt pedig mélységesen zavarta, hogy még nem járt németföldön. Hildével szeretett volna elmenni, de a nő meghalt, mielőtt elutazhattak volna. Ez a festmény azon kevés tárgyak közé tartozott, ami megmaradt a leégett ház romjai alatt.

Lotte szélesre tárta az ajtót és puha léptekkel bevonult a szobába. Pongyolája magába itta a fürdőolaj levendulaillatát, leült az ágy szélére és a legnagyobb természetességgel fésülködni kezdett. Frissnek és kiegyensúlyozottnak akart mutatkozni, de kapkodó mozdulatai elárulták. A férfit bizsergette az illat és a selymes barna haj hullámzásának látványa, mégis képtelen volt felkelni és odabújni a lányhoz.

   - Két nap múlva lesz a Sotheby’s-nek egy árverése. Azt gondoltam elmehetnénk – jegyezte meg Lotte mintegy mellékesen.

   - Újabb premier lesz a St. Jamesben, kincsem.

   - Sebaj – vont vállat a lány. – Legfeljebb lemondod. Nem kell minden este ott lihegned a nyakukban.

   - Azért ez nem így megy. Felelősséggel tartozom a színházért.

   - A pénzed így is úgy is megkapják, nem?

A férfi elképedve könyökölt fel a paplanon. Lotte leeresztette a fésűt, de még mindig nem nézett rá.

 - Meg aztán – próbált Cyrill úgy tenni, mintha nem hallotta volna az előző mondatot –, Mirandáékkal is egyeztetni kéne ezt. Nem hiszem, hogy örülnének, ha összevásárolgatnánk mindenfélét a házba.

Lotte megcsóválta a fejét, mint aki csak most ébredt rá, hogy milyen nehéz is megértetnie magát azzal, akivel beszél.

   - Hát akkor egyeztess velük – sóhajtotta.

Odalent a szalonban Pascal épp komponált. Aki ismerte a Melbury Road lakóinak életét, tudhatta, hogy ez a procedúra több stresszel jár, mint egy háború utáni békeszerződés megkötése. Ingujját könyékig feltűrte és minden feszítő-szorító ruhadarabtól megszabadult – nyakkendőtől, mandzsettától valamint az idegesítő, gombolós mellénytől. Tekintete vadul cikázott a billentyűkről a kottalapra, majd lejátszott egy hosszabb dallamot és Mirandára nézett.

   - Nem illik bele – felelte egykedvűen a nő.

Miranda már gyakorlott volt a félévente megismétlődő őrületben – szinte betéve tudta Pascal minden érzelmi stációját a hisztérikus izgatottságtól a lelkesedésen át az enervált semmittevésig. A férfi nem szólt semmit, helyette egy színpadias mozdulattal összegyűrte a kottapapírt és a nő lába elé hajította. Valaha még Miranda is megpróbált részt venni a folyamatban, támogatni, segíteni Pascalt az alkotásban, de a hosszú évek megtanították, hogy a legjobb békében megvárni, míg elül a vihar.

A bejárati ajtón erőtlen kopogtatás hallatszott. Pascal kíváncsian felpillantott, de még várt pár percet hátha Daniel megelőzi. Szeretett a háziúr képében tetszelegni, aki a szalonban heverészve fogadja a látogatókat, és kifejezetten derogált, hogy úgy szaladgáljon ajtót nyitni, mint egy inas. Miranda félbehagyta az olvasást és Pascalra pillantott.

   - Mire vársz, mon cher? Pattanjak fel a fotelből és nyissak ajtót én?

   - De épp dolgozom.

   - Én meg épp olvasok.

A férfi hangosan felsóhajtott és kelletlenül az előszobába sietett. Szíve hevesebben kezdett kalapálni, csak remélni tudta, hogy ezúttal nem Isaiah-val találja magát szemben, mint egy hete. A küszöbön azonban nem Isaiah, hanem egy fiatal nő állt. A bőre világosbarna volt, mint a tejeskávé, a köpenye alatt smaragdzöld szárit viselt. Pascal értetlenül oldalra billentette a fejét.

   - Miben segíthetünk?

   - Jó estét. Elnézést a zavarásért, én Cyrill Whitborne-t keresem.

Miranda nesztelen macskaléptekkel bukkant fel Pascal mögött és alaposan végigmérte a nőt.

   - Mr. Whitborne nem említette, hogy vendéget vár. Egy pillanat…

   - Cyrill, egy nő van itt és téged keres! – ordított fel Pascal az emeletre.

   - Crétin – sziszegte Miranda halkan.

Cyrill fürge léptekkel szedte a lépcsőfokokat, még arra sem volt ideje, hogy találgassa ki lehet a látogató. Nagy igyekezetében rosszul gombolta össze a zakóját, de mire észrevette, már az előszobába ért. Az indiai nő letette a poggyászát a padlóra, és hátravetette fején a kendőt. Fényes fekete haja lágyan keretezte az arcát, Cyrillnek olyan érzése támadt, mintha egy ritka drágakövet pillantott volna meg, amely rabul ejti a tekintetét. Lejjebb lépett egy lépcsőfokot és illedelmesen meghajolt.

   - Én volnék Cyrill Whitborne. Namaszté.

   - Namaszté – mosolygott rá a nő. – Indrani Whitborne-Divali vagyok.

A házban szinte megfagyott a levegő. Pascal és Miranda értetlenkedő arccal fordultak egymás felé, mint akik nem jól hallották a nevet, majd zavartan intettek, hogy fáradjon be. Daniel már csak a sürgölődésre ért le a szalonba, de azonnal próbálta hasznossá tenni magát és lesegítette a nő köpenyét. Miután egyenként bemutatkoztak a vendégnek, Indrani barátságosan üdvözölte őket, miközben kényelmesen elhelyezkedett az egyik fotelben.

  - Ez aztán a meglepetés! Nem is tudtam, hogy élnek még Whitborne-ok! – ült le Cyrill izgatottan. – India melyik részéről származik?

  - Kalkuttából. Ó ha tudná, Kalkutta ilyenkor csodaszép! Még tartanak a monszunesők, de már melegszik az idő, nálunk ugyanis a március a legforróbb hónap. Február végén azonban semmi sem fogható egy csendes, romantikus sétához a Húgli partján.

Csodálatos, egzotikus jelenség volt. Minden egyes kézmozdulata, fejingatása úgy hatott, mint egy jól koreografált tánc. Selymes, búgó hangját még bájosabbá varázsolta jól érzékelhető, de cseppet sem durva akcentusa. Cyrill úgy érezte magát, mintha egy kellemesen zavaros álomba csöppent volna, az utóbbi hónapok bizonytalansága, hogy a Whitborne-házat lefokozzák egy csapásra szertefoszlott.

   - És hogyan vált vámpírrá? – vetette közbe Miranda szárazon.

  - A családom nagy szegénységben élt, a környékünkön Geoffrey Whitborne volt a leggazdagabb ember. Az anyám cselédként dolgozott nála, az apám pedig a lovait gondozta. A háza egy domb tetején állt, rá lehetett látni a folyóra és a város nagy részére is, tele volt mindenféle furcsa szerkezettel.

Cyrill kedélyesen felnevetett.

   - Valóban, Hilde sokat mesélt róla – révedezett vissza. – Megőrzött néhány holmit a találmányai közül. Én sajnos már nem ismertem őt, még 1860 előtt települt át Indiába. Ha jól tudom kereskedett is.

   - Igen. Miután a szüleim meghaltak, magához vett és sajátjaként nevelt – folytatta Indrani. – Olyan jó volt hozzám, el sem tudják képzelni. Megvárta míg felnövök, csak azután tett vámpírrá, de pár évvel később sajnos elhunyt.

   - Mikor is? – vágott közbe Miranda.

   - Hetvenkettőben.

  - Érdekes – dünnyögte. – Miért csak most, tizenkilenc évvel később jött Angliába felkutatni a Whitborne család tagjait?

Cyrill szúrosan Mirandára pillantott.

  - Egészen mostanáig nem tudtam arról, hogy létezik a Whitborne-ház – felete halkan Indrani. – Alig egy hete találtam meg Geoffrey naplóját, amiben említést tesz róla.

Miranda egy mosollyal nyugtázta a választ, de hangosan nem mondott ki semmit. A szobában ülők közül csak Pascal vette észre az arcán átsuhanó súlyos gondolatokat. A falióra megkondult és elütötte a tizenegy órát.

  - Nagyon örülök, hogy találkozhattunk, remélem még sok időnk lesz megismerni egymást. De igazán nem szeretnék zavarni, jobb ha megyek – csapott a térdére játékosan Indrani. – Későre jár.

   - Csak nem képzeli, hogy engedjük, hogy máshol szálljon meg? – ült fel Cyrill izgatottan.

   - Jaj, nem várhatom el…

   - Badarság, ragaszkodom hozzá! Ez csak természetes. A csomagokat máris felviszem…

Mielőtt megragadta volna a poggyászt, a válla mögül kérdőn Mirandára nézett. A nő megadóan lehunyta a szemét, jelezve, hogy részéről rendben van a dolog.

   - Csak egy kis ideig maradnék, nem szeretnék gondot okozni – szabadkozott Indrani.

 - Ugyan, ugyan, nagyon szívesen látjuk, és családtagként engedd meg, hogy tegeződjünk – mosolygott Cyrill. – Van egy vendégszobánk, addig maradsz, ameddig csak akarsz.

   - Nagyon köszönöm. Igazán kedves tőletek.

Hirtelen megreccsent a parketta. Mindenki a hall felé fordult, Lotte zilált hajjal, egy szál köntösben ácsorgott a küszöbön. Szemrehányó fölényességgel pislogott Cyrillre, láthatóan már jó ideje hallgatózhatott odakint.

   - Úgy látom kicsit megfeledkeztetek rólam.

   - Indrani, engedd meg hogy bemutassam, ő itt Lotte Whitborne-Bloom – dadogta zavartan Cyrill.

   - Örvendek, Indrani Whitborne-Divali.

Lotte arcán nem tükröződött érzelem a név hallatán.

   - Kincsem, Indrani a rokonunk. Utólagos engedelmeddel felajánlottam neki a vendégszobát.

   - A szobámat – nyomatékosított Lotte.

   - A szobádat. Addig, ha nem bánod – nevetett zavartan a férfi –, az én szobámba költöznél.

A lány magasra emelte az orrát és felvonult a lépcsőn. Daniel megcsóválta a fejét, Indranit viszont szemmel láthatóan nem viselte meg Lotte gorombasága. Az utazóládát befedő szövetet egytől egyig nagy precizitással kidolgozott minták díszítették, Cyrill indiai lótusz illatát érezte rajtuk, amíg felcipelte a lépcsőn. Amíg ő és Daniel a szoba előkészítésével foglalkoztak, Miranda és Pascal körbevezette Indranit a házban.

   - Ez itt a mi lakrészünk. A vendégszobát eggyel feljebb találod. Van még egy télikertünk meg egy könyvtárunk is. Ha bármilyen könyvet szeretnél olvasni, ott találod, nyugodtan vedd el a polcról.

   - Megvan a Káma Szú…

Miranda erősen belecsípett Pascalba, tekintete villámokat szórt.

   - Gyönyörű ház – lelkendezett Indrani. – Igazán nem számítottam ilyen kedves fogadtatásra.

A nő nem győzött hálálkodni a vendégszeretetükért, majd meghatottan jóéjszakát kívánt. Miranda megvárta, míg becsukódik az ajtó, de szemét egy pillanatra sem vette le Cyrillről. A férfi kínzó késztetést érzett, hogy ő szólaljon meg előbb.

   - Mint egy megkésett karácsonyi csoda, nem? 

   - A helyedben azért alaposan bezárnám a hálószobám ajtaját – felelte a nő hűvösen. 

A férfi még sokáig ácsorgott az elsötétített folyosón, hirtelen azon kapta magát, hogy egyáltalán nincs kedve visszamenni Lottéhoz. Gondolataiban már felkészült a lány minden lehetséges kérdésére és számonkérő faggatására, belépve azonban csak Lotte hátát látta. A fal felé fordulva feküdt az ágyban, és Cyrill közeledésére sem mozdult meg. A férfi lassan hálóruhára vetkőzött, most már szinte azt kívánta, bárcsak megszólalna a lány – a kínos csönd azonban nem engedett. Óvatosan bebújt az ágyba, ujja hegyével megcirógatta a karját, de Lotte nem fordult meg az érintésre sem.

  - Tudom, hogy váratlanul ért, de csak néhány hétről van szó… legfeljebb. Nézd a jó oldalát, így most együtt lehetünk…

Lotte válla mintha megrándult volna. Cyrill visszadőlt a saját párnájára. Odakint lassan ingadoztak a csupasz faágak a szélben, a zárt ablakok mögött viszont vágni lehetett volna a csendet.

   - Azért ez nagyszerű, nem? – folytatta Cyrill suttogva. – Mégiscsak megvagyunk hárman. Bár ez még mindig nem sok…

 - Szerintem nem kell aggódnod – mormogta Lotte. – Ahogy elnézem, még sok nő felbukkanhat az életünkben.