Szeszélyes február köszöntött Londonra. Egyik nap még hóviharok rázták meg a várost, másnapra már felolvadt a talaj, és rügyek bújtak elő az ágak hajlataiból. A télikert üvegkupoláján áttört a gyenge holdfény, a fehér oszlopok között pálmafák, egzotikus virágok, páfrányok és citrusfélék nőttek, bódító illatuk betöltötte a fülledt szobát. Miranda lemetszett néhány tearózsát és csinos csokorba rendezte, tekintetét azonban nem tudta levenni Cyrillről. A férfi egy fonott karosszékben ült, ölében egy rekesznyi üvegcsét tartott. Letekerte az egyik tetejét, beleszagolt, majd fintorogva eltette és egy újabbat próbált.

   - Ez sokkal jobb.

   - Melyik? – fordult felé a nő.

   - Nem tudom mi ez… De biztosan nem levendula.
Miranda odahajolt.
   - Ezt kínai jázminból csináltuk. Daniel sokat próbálkozott, mire sikerült kinyerni az illatot.

   - Parfümkészítésre adta a fejét?
A nő az üvegtáblás ajtóhoz sétált. Odakint Pascal és Daniel gondozta a kertet, a felázott talaj most jó alkalmat adott, hogy felkészüljenek a tavaszra. Cyrill még mindig válaszra várt.
   - Nem hinném. A nagyapjától tanulta a módszert, de inkább kenőcsöket akar csinálni szerintem.
   - A patikus nagypapa?

   - Igen.
Cyrill újabb üvegcse után kotorászott, a fiolák összekoccantak minden egyes mozdulatánál. Teljesen belemerült a keresgélésbe, néhány hangosabb szóváltásra kapta csak fel a fejét a kert felől. Miranda ügyet sem vetett a zajokra, Cyrill azonban felemelkedett a székből és kikémlelt az ablakon.
   - Nem kéne inkább felfogadni egy kertészt? – fordult a nő felé.
   - Felesleges. Nem árt nekik egy kis testmozgás a friss levegőn.

   - De Pascal most vágta földhöz az ásót.
Miranda hirtelen megperdült és kinézett az ablakon. Cyrill nem értette pontosan, de feltételezte, hogy a nő mormogása egy megfáradt szitokszó volt. Belebújt a prémgalléros kabátjába, és határozottan lenyomta a szárnyas ajtó kilincsét. Cyrill még látta, ahogy odakint Pascal hevesen gesztikulálva magyarázkodik, de nem tudta kihallgatni a beszélgetést, mert ekkor Indrani lépett be a helyiségbe. Gazdagon díszített, halványsárga szárit viselt, fején áttetsző fátyol takarta be a haját. Tekintete nyugodt és kedves volt, mint egy szelíd őzé, amint összeillesztette a tenyerét és meghajolt Cyrill felé. A férfi viszonozta az üdvözlést.
   - Nem zavarok? – nézett körül félszegen a nő.

   - Ugyan dehogy, foglalj kérlek helyet.
Indrani kényelmesen elhelyezkedett, szoknyájával gondosan eltakarva a lábfejét.
  - Meseszép ez a kert. Csupa olyan növényt látok, mint odahaza Indiában. Csodálatos, hogy itt, Angliában is megteremnek – forgatta körbe macskásan zöld szemeit. – Jártál már Indiában?

   - Még nem. De mindig szerettem volna eljutni oda.
Cyrill lelki szemei előtt buja erdőségek, aranysárga fűtenger, piros szirmú virágok és apró részletességgel kidolgozott szobrok jelentek meg, fülében pávarikoltás csendült fel, elkeveredve az indiai hangszerek nyújtott dallamú muzsikájával. Érezte a bazársorokon terjengő fűszerek illatát, testét átjárta a holdfényes indiai éjszakák édes csendessége. Indrani valahányszor észrevette Cyrill fürkésző pillantását, először szemérmesen lesütötte szemeit, majd ismét kacéran felvillantotta. A férfi zavartan beletemetkezett az üvegcsék szagolgatásába, azt kívánta, bárcsak visszajönne Miranda, és megmenekülne a helyzettől. Indrani közelebb ült, kézfejével hullámzó, legyező mozdulatokat írt le a levegőben és mély lélegzetet vett.
   - Ez a rózsaillat pontosan olyan, mint gyermekkoromban.
   - Valóban? – nézett fel Cyrill.

   - Nagymamám készített rózsaolajokat, ha valamilyen fájdalmunk volt, csak bekente a halántékunkat vele, és máris jobban lettünk.
Ujja hegyével végigcirógatta a férfi homlokát.

   - Mi ájurvédikus módszerekkel gyógyítunk. A növények és az illatok jó hatással vannak az érzékekre, megnyugtatják a fáradt idegeket – búgta lágyan Indrani.
Kivette Cyrill kezéből az üveget, a férfi most látta csak, hogy tenyerét henna díszíti. Egy szarvas volt a minta közepén, melynek agancsa kacskaringósan, lombszerűen fogta közre az állatot. Egészen közel hajolt a férfihoz, majd hirtelen, játékosan kifordult a szemkontaktusból, szoknyája széle végigsúrolta Cyrill combját. Lotte megtorpant a küszöbön egy pillanatra.

   - Szép estét.
Cyrill kissé összerezzent, Indrani azonban nyájasan a lányra mosolygott.

   - Lotte… – dadogta a férfi. – Gyere csatlakozz Indranihoz és ho…
A lány nem várta meg, hogy befejezze a mondatot. Fagyos arccal sarkon fordult és kivágtázott a télikertből vissza az emeletre. Cyrill próbált utána menni, de a lépcső alján feladta, amikor hallotta a becsapódó ajtót. Indrani leszegett fejjel megállt mellette
  - Az én hibám. Szegény lánynak befurakodtam a szobájába, csak gondot okoztam. Igazán nem akartam ilyen felfordulást…

   - Ugyan Indrani, nem a te hibád, nagyon örülök, hogy itt vagy. Lotte nem ismert rajtam kívül más Whitborne családtagot, azt hiszem még új neki a helyzet.
A szalonban Pascal fáradtan heverészett a kanapén, lábait nyeglén lógatta a karfán. A veszekedéstől vagy attól a csekély kerti munkától merült-e ki, ő maga sem tudta. Fejét Miranda ölében nyugtatta és időnként méltatlankodva megbökte a kezét, hogy simogassa, a nő azonban egészen belemerült a The Queen magazinba. Pascal hirtelen felhorkant és kikapta a kezéből.
   - Miféle vackot olvasol? – pergette ujjai alatt a lapokat. – Ruhák, kalapok, ruhák, ruhák…
   - …társadalmi események és politika – vette vissza Miranda az újságot.

   - Mi szüksége egy nőnek politikára?
Miranda büszkén kihúzta magát.
  - Tájékozódni. Kötelességem ismerni az országom ügyeit, és figyelemmel kísérni a parlament döntéseit. Elfelejted, hogy egy earl lánya vagyok, született Lady Miranda Pearl Seydell.

   - Nem kéne inkább a Pearl magazint bújnod akkor? – kacsintott Pascal.
Daniel szeme felvillant. Nem szólt bele a vitába, de most összecsapta a könyvét, és letette az asztalra.
   - Az ízléstelen viccet félretéve, úgy gondolom nagyon is támogatandó, hogy egy nő olvasson közéleti, politikai cikkeket is.
   - Ó nézd, az ügyeletes lovag a védelmedre kelt – húzta el a hangját gúnyosan Pascal.
   - Mirandának nincs szüksége a védelmemre. Csak a véleményemet fejtettem ki.

   - Nem bírod ki, hogy ne te…
Miranda dühösen az asztalra csapta az újságot, a kristályhamutartó élesen csendült egyet.
   - Elég legyen már!
   - De ma chérie, mi csak…

   - Azt mondtam elég! Fejezzétek be azonnal, egyikőtök se szóljon hozzám, értve vagyok?
A két férfi mélyen elhallgatott, tekintetük, mint két metsző kard, egymásnak feszült. Pascal odébb húzódott a kanapén, a szalont csak az óra kattogó hangja töltötte be. Miranda úgy érezte szétfeszíti a harag, annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette, amikor Cyrill és Indrani csatlakozott hozzájuk. A nő sárga szárija szinte beragyogta a sötét szobát, Miranda fintorogva nézte az utálatos színt. Úgy tett, mintha olvasna, de valójában minden egyes mondatot éberen figyelt a férfi és Indrani között.
   - …egyetlen lövéssel terítette le a tigrist!
   - Geoffrey Whitborne valóban bátor férfi hírében állt.
  - Igen – csendesedett el Indrani. – Szörnyűség, hogy egy orgyilkos pont őrajta állt bosszút a Kelet-indiai Társaság miatt. Pedig neki semmi köze nem volt hozzá, de elég volt, hogy brit.

   - Orgyilkos? – kapta fel a fejét Cyrill. – Én úgy tudtam…
Mielőtt Indrani válaszolhatott volna, Lotte lépett be a szalonba. Hosszú, vörös bársonyruhája suhogott minden lépésénél, haját rafinált fürtökbe tűzte és úgy libbent be a szobába, mint egy kényes hercegnő. Súlyos fülbevalót, nyakéket és könyékig érő kesztyűt viselt, ajkát és szemeit erősen kifestette. Cyrill döbbenten bámulta a lányt. Valami furcsa viszolygást érzett, hirtelen nem tudta, hogyan reagáljon Lotte öltözékére.
   - Ó, de gyönyörű vagy! – csapta össze a tenyerét Indrani. – Csodaszép!

   - Köszönöm – felelte szárazon a lány.
Miranda lustán felpillantott az újságból, és végigmérte.

   - Készülsz valahová?
Lotte gyomra megfeszült. Állát dölyfösen felvetette és félvállról hátraszólt.
   - Talán tilos csinosan felöltözni házon belül?

   - Nem. Ha így érzed magad otthonosan.
A nő visszatért az olvasáshoz, Cyrill azonban egyre kínosabban érezte magát a szituációban.
   - Lotte, egy könnyedebb ruha nem lenne kényelmesebb? – kezdte a férfi – Mégiscsak estélyi…

   - Indraninak is megmondod, miben érezze magát kényelmesen? – csattant fel a lány.
Indrani békítőleg közbeszólt, hangja lágy és nyugodt volt, mint mindig.

   - Cyrill, szerintem ez egy nagyon szép ruha. Kár lenne rejtegetni egy szekrény mélyén – mosolygott a nő. – Lotte kisasszony hadd viselje, így mi is gyönyörködhetünk benne.
Cyrill nem osztotta Indrani véleményét. Valahányszor a lányra nézett egy riasztó és idegen arcot látott. Nem tudta megmondani, hogy a túlzó festék, vagy a nevetségesen összeválogatott ruhadarabok tették, de most nem látta azt a Lottét, akit megismert. A feketére mázolt szemek hisztérikusan villantak, vérvörösre kent ajkait összeszorította, de kezei remegtek a dühös izgatottságtól. A férfi tett egy tétova mozdulatot a lány felé, aztán meggondolta magát és a helyén maradt. Kínos csönd borult a szalonra. Lotte körbesétált, hajában a diadém szikrázó fénypontokat vetett a tapétára. Ujjai hegyével megérintette a komódok, a vázák és a festmények körvonalát, Miranda egy pillanatra felkapta a fejét, amikor a szülei portréjához ért a lány. A feszült légkört Pascal sem tudta megtörni, máskor egy vicces megjegyzése elegendő lett volna, hogy elterelje a figyelmet, most azonban dacos hallgatásba burkolózott ő is. Odakint az utcán lódobogás hallatszott, egy kocsi nyikorogva megállt közvetlenül a ház előtt. Miranda kíváncsian kikémlelt az ablakon, vékony ujjaival óvatosan félrevonta a függönyt, majd azonnal visszahúzta.

   - Már megint ez a féreg.
A többiek értetlenkedve kapkodták a fejüket, a nő kiviharzott az előszobába és szélesre tárta az ajtót.

   - A Penny Post is bőven elég lenne, Sebastian. Kár ennyit fáradnod Whitechapelből.
Miranda hangja gúnyos és felsőbbrendű volt, összevont karral állt a lépcső tetején, mint egy sértett uralkodónő. Sebastian azonban kedélyesen becsapta a kertkaput és feltrappolt mellé. Cilinderét megemelte, majd kezet csókolt a nőnek.

   - Igazán udvariatlanság lenne egy ilyen fontos levelet csak úgy a londoni posta vakszerencséjére bízni, kiváltképp, ha az illető az én drága Carnon nővérkém.
A nő látványosan a szoknyája szélébe törölte a kézfejét, és egy nyájas mosollyal betessékelte Sebastiant a szalonba. Hegyes szemfogai kivillantak, amikor a férfi szemébe nézett.

   - Akkor feltétlenül illik behívnom egy kis pihenőre az én drága, fattyú öcsémet.
Sebastian egyenként üdvözölt mindenkit, Indrani kissé félénken szemlélte a vendéget. Szemeit lesütötte, és egy halk köszönés kíséretében fejet hajtott. A férfi figyelmét azonban Lotte kötötte le inkább: közelebb lépett a lányhoz és megcsókolta a szaténkesztyűs kezet.

   - A mai napom fénypontja…
A lány pirulva, mosolyogva hallgatta a bókolást, majd fölényesen Cyrillre villantotta tekintetét.

   - Sebastian, zavarba hozol – húzta el a hangját kacéran, de pillantása még mindig a férfin pihent.
Cyrill rendületlenül figyelte Lotte játszadozását, igyekezett megőrizni a hidegvérét, de egyre jobban eluralkodott rajta a féltékeny harag. Bár Pascal nem sokat törődött Cyrill szerelmi ügyeivel, Sebastiant ő sem kedvelte.
   - Az éves városi adót hoztad vagy felcsaptál házalóügynöknek? – törte meg az enyelgést.

 - Isaiah-tól jövök, csak az ő portékáját árusíthatnám – fordult felé Sebastian. – Bár a körülményeket ismerve, lehet hogy Miranda jó vevőm lenne ilyen téren.
Pascal ujjai görcsösen markolták a karfát, de mosolyát igyekezett megtartani.
   - Fontos levélről beszéltél – lépett Sebastian elé Miranda. – Ha fontos, add át.
   - Miért? Ha nem fontos?

   - Akkor az ajtót balra találod. Használd.
Sebastian vágott egy teátrális fintort és átnyújtotta a borítékot, szája azonban huncut rókavigyorra húzódott és ártatlanul széttárta a karját.

   - Én igazán honnan tudhatnám, hogy Isaiah fontos-e a számodra vagy nem.
Miranda kezében megállt a levélkés, Sebastian élvezettel summázta a találatot.

   - „Meghívó a Solara ünnepre, mely 1891. február 26-án kerül megrendezésre Hampstead…
A nő megakadt az olvasásban, ajkait összeszorította. Pár percnyi néma szünetet tartott, majd megköszörülte a torkát és visszatette a levelet a borítékba.

   - Köszönjük Sebastian a kézbesítést.
Sebastian elégedetten bámulta Miranda erőltetett mosolyát. Cilinderét megbiccentette és kifordult az ajtón, a nő kikísérte a kapuig. A saját szemével akarta látni, ahogy a férfi távozik a Melbury Roadról. Még egy kis ideig magányosan ácsorgott a lépcső alján, tekintetével végigkövette a távolba vesző kocsi sziluettjét. Cyrill a küszöbről figyelte Mirandát, csak hosszas tépelődés után lépett mellé. Látva a nő vacogó állkapcsát, finoman a vállára terítette a zakóját.

   - Hampstead?
Miranda szaggatottan felsóhajtott, lehelete fehér páraként szakadt fel a levegőben.

   - Isaiah házában lesz idén az ünnep.