Miranda lassan ébredezett. Szempilláira mintha ólomsúly nehezedett volna, Pascal ujjai finoman köröztek a bőrén. Vádliján meleg szuszogást érzett, a kutyák nyugodtan pihentek a lábánál, őrizve az álmát. Sima, fekete szőrükön megcsillant a lámpa sárgás fénye, időnként nekibökték nedves orrukat a lábfejéhez. Felkönyökölt a selyempárnán és hunyorogva körülnézett, a tegnap éjjel zavaros forgataga még élesen zúgott a fejében.

   - Quelle heure est-il mon cher?

   - Nyolc óra.

A nő hirtelen felugrott és kinyitotta az ablakokat. Gyorsan akart magához térni, a hűvös éjjeli levegő beszökött a szobába és minden kellemes, langyos illatot kisöpört. Pascal borzongva húzta magára a takarót. Furcsa csend honolt a házban, Mirandát nyugtalanította ez a tompa üresség. Általában már fél hét körül ébren volt, hosszú évek megszokásává vált, hogy korán keljen és minél jobban beossza a napirendjét. Most azonban nem volt ideje a tükör előtt szöszmötölni, magára kapta a köntösét, és sötétszőke fürtjeit egy könnyed kontyba rendezte. Fiatal lány kora óta nem szeretett kibontott hajjal mutatkozni mások előtt, a hálószobán kívül sosem engedte le teljes hosszában.

   - Hova sietsz? – könyökölt fel lomhán Pascal.

   - Csak körül akarok nézni a házban.

   - Daniel már volt bent, minden rendben. Cyrill a szobájában van, ha erre vagy kíváncsi.

Miranda megtorpant a küszöbön.

   - Ez biztos?

   - Daniel nem az a hazudós fajta.

   - De te igen – villantott egy szemtelen mosolyt a nő.

Pascal kinyújtotta a karját és néhány hívogató mozdulattal igyekezett visszacsábítani az ágyba.

   - Nyugodj meg, minden rendben. Gyere már ide…

Félig odabújt a férfihoz, Pascal teste egészen forrónak tűnt az ágy melegétől. Arcát az izmos nyakhajlatba fektette és átölelte a vállát. Egy pillanatra átadta magát a paplan hívogató puhaságának, de csak nem bírta kiverni a fejéből Cyrillt.

   - Mit mondott Daniel?

Pascal hörögve felsóhajtott.

   - Mit tudom én, Daniel soha nem beszél összetett mondatokban! Bejött, szervusz, minden rendben, igen: és már itt sem volt.

   - De téged nem is érdekelt mi van Cyrillel?

   - Öhm… nem.

Miranda felült az ágyban és lefejtegette Pascal kezeit a derekáról.

   - Calleux.

   - Most miért? – pillantott fel értetlenül a férfi.

   - Lotte elhagyta egy másik férfiért, te egyáltalán nem érzed át?

Pascal mélyen hallgatott. Ujja hegyével kacskaringós mintákat rajzolt a takaró gyűrődéseibe, nem merte megkockáztatni, hogy Mirandára nézzen. A nő azonban többet értett ebből a csöndből, mint bármi másból.

   - Azért ez nem ugyanaz – felelte halkan. A szemrehányó harciasság kiveszett a hangjából.

   - Amúgy nem értem miért aggódsz… Cyrill sokkal nagyobb sorscsapásokat is átvészelt már. Eddig mindhárom nőjével tragikusan végződött: megégett, megölték vagy öngyilkos lett. Ezekhez képest ez a kis félrelépés igazán semmiség.

Miranda megrázta a fejét és dühösen felpattant a helyéről.

   - Erről beszélek, durva és érzéketlen vagy! Semmi jóérzés nem szorult beléd…

A haragtól fortyogva becsapta az ajtót, és végigvágtázott a folyosón. Fogai között sziszegve halkan szidta Pascalt, csak a második emeletre érve párolgott el a haragja. Miranda nem szerette az érzelgős pillanatokat, most mégis úgy érezte Cyrillnek szüksége lehet a támogatásra. Eszébe jutott a nap, amikor először költözött be a férfi a Melbury Roadra, látta maga előtt a riadt tekintetét, a görcsbe szorult ujjait, és azt a félszeg tántorgást, ahogyan felbotorkált ugyanezen a lépcsőn. Akkoriban egy buta kölyökkutyának tartotta, egy mimóza, félbolond Whitborne a sok közül – ahogyan Montgomerynek emlegette, hosszú időnek kellett eltelnie, hogy a kezdeti szánalom barátsággá váljon. Amikor benyitott a hálószoba ajtaján a félhomályban egy összekuporodott alak feküdt az ágyon. A gyertya kábán pislákolt a komód tetején, sárgás lángja vibráló foltokat rajzolt a falra. Miranda belépett, és megbökdöste a férfi vállát.

   - Cyrill… Jól vagy?

   - Mitől lennék jól? – felelte rekedten.

Miranda lenyelte a válaszát. Tudta, hogy uralkodnia kell magán ebben a pillanatban.

   - Vissza fog jönni.

A nő óvatosan leült az ágy szélére, és megsimogatta Cyrill karját. A férfi mogorván meredt maga elé, homlokán apró gyűrődéseket szántott az elfojtott düh.

   - Lotte rá fog döbbeni, hogy hibát követett el. Whitechapel… ugyan, nem egy leányálom.

   - Ha tudnám hol van… én esküszöm…

   - Inkább gyere ki ebből a veremből, ezzel semmire nem mész.

Cyrill utálattal bámult a nőre, mint akit velejéig megsértettek. Miranda nem törődött a pillantással, bár nehezére esett, de felülemelkedett a férfi viselkedésén.

   - Akkor maradj – felelte halk lemondással, és kilépett a folyosóra.

Az első szoba előtt elhaladva hirtelen megtorpant. Az ajtót résnyire nyitva találta, bekopogott, de nem érkezett válasz. Mindenképpen beszélni akart Indranival négyszemközt, már régóta szeretett volna választ kapni a kérdéseire. Még kétszer szólongatta a nevén, majd végül lenyomta a kilincset és benyitott. A szobában nem volt senki, az ágy gondosan le volt terítve és minden párnát felráztak. Émelyítő füstölő illat terjengett a levegőben, Miranda gyorsan ablakot nyitott. Gyanakodva nézett körül, ösztönei rosszat súgtak. Minden neszre fülelt, de mikor meggyőződött, hogy senki nincs az emeleten szélesre tárta a szekrényajtót, és átnézte az éjjeli asztal fiókját. Mutatóujja hegyével elgondolkozva dobogott az ajkain, majd pár perc után lesietett a konyhába Danielhez.

   - Daniel, volt nálad ma valaki?

A férfi épp egy csirkét csontozott, kezében villámgyorsan siklott a kés. Szakszerűen és precízen dolgozott, mintha még mindig az anatómia vizsgáján boncolna.

   - Mrs. Andrews volt itt a dereka miatt. Miért?

   - Mikor?

Daniel megtörölközött és az órájára pillantott.

   - Hat körül.

Időközben Pascal is megérkezett. Az egyszerű szemlélőnek úgy tűnhetett, hogy szinte kémkedik Miranda után, mivel rendszeresen ott bukkant fel, ahol a nő és Daniel egy időben tartózkodott. Kíváncsian beleszagolt a fazékba, és elkezdett kotorászni a fiókban, mintha sürgős dolga lenne éppen a konyhában.

   - Pascal, találkoztál Indranival? – fordult felé Miranda.

   - Nem láttam, de gondolom a szobájában van.

   - Nincs ott.

Daniel hamarabb megértette mire céloz ezzel a nő.

   - Én is úgy tudtam, hogy a szobájában van még.

   - Biztos sétálni ment – vonta meg a vállát Pascal.

Miranda megrázta a fejét.

   - A bőröndjeivel?

Döbbent csend telepedett rájuk, csak a lábasban zubogó víz hangja töltötte be a helyiséget.

   - Oh putain de… – suttogta Pascal.

A nő megtámaszkodott a pult szélében, és egy pillanatra a gondolataiba merült. Nem kellett sok idő, hogy összeálljon benne a kép, miszerint Lotte döntése és Indrani titokzatos távozása összefüggésben van. Pascal kimondottan utálta a bonyodalmakat. Nézte Miranda arcát, érezte a zsigereiben, hogy egyre szövevényesebb a kialakult szituáció, de a szíve mélyén azt kívánta, bárcsak visszabújhatna az ágyba, hogy megvárja, amíg elrobog a feje felett az események vihara. Nagyot sóhajtott és komótosan lehajtogatta az ingujját.

   - Szóval? Mi lesz?

   - Nem tudom – felelte Miranda halkan.

   - Összegezzük: az egyik Whitborne lány eltűnt, a másik pedig egy életveszélyes környéken flangál egy inhumánussal.

   - Kímélj meg Pascal az evidenciáktól.

A Melbury Road árnyas fái alatt ropogva megállt egy lovaskocsi. Egy sovány, kehes fiú ugrott le a bakról, alig lehetett tizennyolc éves. Hegyes orrát vörösre csípte a szél, szája kicserepesedett a hideg levegőtől. Köhögve, zihálva kopogtatott, átfagyott ujjai teljesen elgémberedtek. Miranda ajtót nyitott, ahol Jason ácsorgott még mindig levegőért kapkodva. Sípoló szuszogással próbálta kipréselni magából a nő nevét, kezében egy levelet szorongatva.

   - Lady… Lady…

   - Daniel, az isten szerelmére adj neki valamit inni, mert mindjárt megfullad.

Jason mohón nyelte a vizet, szeme egészen kigúvadt ivás közben. Kabátujjával megtörölte a száját, és meglobogtatott egy agyongyűrt borítékot.

   - Mr. Carnon küldi Mr. Whitborne-nak! – jelentette fennhangon a fiú. – Mr. Whitborne itthon van?

   - Mr. Whitborne most nem tudja átvenni, majd én átveszem helyette.

A fiú riadtan megrázta a fejét.

   - Nem lehet, Mr. Carnon a lelkemre kötötte, hogy csakis…

Miranda villámgyorsan kitépte a kezéből a levelet és felbontotta.

   - Jól van, Mr. Carnon majd megértő lesz – vonta meg a vállát.

Tekintetét átfutatta az ismerős kézíráson, íves szemöldöke szigorú ráncokba rendeződött. A nagy hangzavar időközben Cyrillnek is feltűnt. Sokáig nem tudta magát rávenni, hogy felkeljen az ágyból, túlságosan is jólesett a sötét szoba nyugalma. Az óra monoton kattogott, minden egyes eltelt másodperc édes megváltás volt a számára egy újabb borzalmas napból. Két emelettel lejjebb azonban mintha a nevét hallotta volna. Eleinte nem vett róla tudomást, de egyre tisztábban csengett a Whitborne név. A szíve hevesebben kezdett kalapálni, első pillanatban boldogság öntötte el, hátha Lotte tért vissza, de hamarosan balsejtelmek kezdték gyötörni. A küszöb előtt körözött, néha megindult, hogy lenyomja a kilincset, de aztán visszakozott. Végül nem bírta tovább a bizonytalanságot, és letrappolt a lépcsőn, még épp elkapva Jason és Miranda párbeszédét.

   - Az a levél az enyém – torpant meg az előszobában.

A nő hátrafordult és tenyerébe szorította a cetlit.

   - Ne izgasd fel magad Cyrill, nincs benne semmi különös.

A férfi közelebb lépett és megragadta a levelet, de érezte, hogy Miranda erősen fogja.

   - Szeretném elolvasni.

Feszülten farkasszemet nézett, de a férfi ez alkalommal képes volt állni a kemény pillantást, míg a nő végül elengedte. Cyrill hátratántorodott a lendülettől, de amint visszanyerte az egyensúlyát, ideges kíváncsisággal bontogatta a levelet. Az elmaszatolt tintából határozott, ám kissé csálé férfiírás rajzolódott ki: Thrawl Street 5.

   - Odamegyek!

   - Nem!

Miranda hangja végighasított a szobán, körmeit Cyrill felkarjába vájta, de a férfi már félig kabátban állt. Zöld szeme elszántan villant a nőre.

   - Miranda – suttogta szinte parancsolóan.

   - Semmi értelme.

   - Oda akarok menni.

A nő megrázta a fejét és eleresztette. Cyrill nem volt benne biztos, hogy véletlenül vagy szándékosan taszított rajta Miranda. Gyorsan felöltözködött, és kiviharzott a kapun, kesztyűs kezében még mindig idegesen szorongatva a maszatos, gyűrött cetlit. A szél az arcába vágott, sebtében megkötött sálja szinte alig védte torkát a hidegtől. Lépteit szaporázta, érezte, ahogy a vér a fülében dobol. Gyalog indult Whitechapel felé.