A vihar vadul zörgette az ablakokat, a hó mostanra már vastagon belepte a párkányokat. Az üvegre zúzmara fagyott csillag- és virágmintákat rajzolva, mintha kristálypohárba zárták volna a házat. Cyrill aprólékosan végigvizsgálta a megsárgult térképet és egyeztette a jegyzeteivel. Órák óta próbálta rendbe rakni a görögországi útinaplóját, de folyton elkalandoztak a gondolatai. Egy kósza ötlet erejéig eszébe jutott, hogy segítséget kér Demetrios Galanistól, de túl félénk volt ahhoz, hogy a lordprotektort ilyen csekélységgel zaklassa. Santorini mészfehér városa járt a fejében, a kék kupolák és a tarka lugasok, ahol az ég és a tenger mintha egy végtelen összeérő tér lenne. Magában már eltervezte, milyen csodálatos lesz Lotténak is megmutatni ezeket a helyeket, együtt beutazni Európát és a tengerentúli országokat. Átölelni a karcsú derekát, mítoszokat mesélni, tiarévirágot szakítani egy ágról és a hajába tűzni. Most azonban mély szomorúság telepedett a szívére, mintha egy ólomsúly nyomná a mellkasát. Egyszerűen képtelen volt elhessegetni magától a színházban történteket, már épp azon volt, hogy beszél a lánnyal, amikor Pascal váratlanul az asztalára csapott egy könyvet.

   - Javítsd ki.

   - Kopogni nem tanítottak?

   - Ha nem akarod, hogy bejöjjek, ne hagyd nyitva az ajtód.

A férfi kelletlenül felvette a könyvet. A saját útinaplója volt Párizsról.

   - Hogy került ez hozzád?

   - Befejeztem a Szodoma százhúsz napját, ez meg a kezembe akadt.

   - A polcomról?

Pascal vállat vont. Cyrill agyáig csak most ért el az előbb említett könyvcím, de mielőtt szóvá tehette volna, a férfi sietősen lapozgatni kezdett, és rábökött néhány sorra.

   - Sok benne a pontatlanság, a Les Tuileries csak egy l, te viszont kettővel írtad, arról nem is beszélve, hogy mi franciák igenis szoktunk inni abszintot aperitifnek. Az ékezeteket pedig megrögzötten rossz helyre rakod, az isten szerelmére, nem olyan bonyolult ez.

Cyrill meg sem kísérelt vitába szállni, egy széles műmosollyal nyugtázta a kioktatást.

   - Kösz, Pascal.

Pascal azonban még nem mozdult a helyéről, kíváncsian járatta tekintetét a szobában, mint egy éhes róka a tyúkól kerítésén. Cyrillt végtelenül bosszantotta a férfi jelenléte, képtelen volt az írásra figyelni. Minden apró mozdulatra, csörrenésre, zizegésre felkapta a fejét, próbálta szemmel tartani a tárgyakat, amikhez Pascal hozzányúlt. Szórakozottan végighúzta ujjait a könyvek dombornyomott gerincén, beleszagolt az ánizsos szelencébe, majd leemelt a polc tetejéről egy kisebb szobrot. Finom ötvösmunka volt, egy szarvasbikát és egy ünőt formált, amint a két állat összesimult. Megkocogtatta a fémet, ujjbegyével megnyomkodta a szarvas agancsát és fel-feldobta vállmagasságig, hogy kipróbálja milyen a súlya. Cyrill felállt a székből és kivette a kezéből.

   - Ehhez ne nyúlj.

A férfi értetlen grimaszt vágott.

   - Nem lett semmi baja, mit félted?

   - Elég legyen, hagyj dolgozni, kérlek.

Cyrill nem tudta hirtelen, hogy tessékelje ki a szobából, legszívesebben megragadta volna a vállánál fogva és kitaszigálja az ajtón, de ebben a pillanatban eszmélt rá, hogy szinte sosem ért még Pascalhoz. A férfi fölényes vigyorral szemlélte Cyrill vívódását, majd vállat vont és letrappolt a lépcsőn. Napok óta dúdolt egy dallamot, de lusta volt lejegyezni. Meg volt győződve, hogy úgysem felejti el, most azonban elbizonytalanodott és bárhogy erőltette az agyát, nem tudta felidézni az utolsó pár ütemet. Tétován a zongorához lépett, próbálta megtalálni a hangokat, de képtelen volt újra visszajátszani. Hirtelen kopogtattak a bejárati ajtón, Pascal azonban rá sem hederített. Megszokta már, hogy Daniel nyit ajtót, most azonban a kopogás nem akart szűnni.

   - Daniel! – ordította el magát az emeletre, de nem érkezett válasz.

Várt még egy darabig, majd kíváncsian kikémlelt az ablakon. A hóvihartól alig lehetett látni a cilinderes alak arcát, de magas, vállas férfinek tűnt. Pascal kelletlenül ajtót nyitott, ám amikor megpillantotta a vendéget a küszöbön, döbbenetében hátralépett és ugyanazzal a mozdulattal becsapta. Miranda lesietett a lépcsőn a nagy dörrenésre.

   - Mi történt?

Cyrill is gyanakodva megjelent a lépcsőfordulóban.

   - Ki volt az?

Pascal összeszorított ajkakkal meredt maga elé, mint aki az ördögöt látta, de mielőtt válaszolhatott volna egy öblös hang zendült az ajtó mögül.

   - Nyissátok már ki!

Miranda gyomra görcsbe rándult az ismerős hang hallatán, izgatottan a hajához kapott és félresimított egy tincset, ami nem kerülte el Pascal figyelmét. A nő ingerülten kitárta az ajtót és egyenesen a robosztus alak szemébe nézett.

   - Nekem te ne parancsolgass, akkor nyitunk ajtót, amikor mi akarunk!

Isaiah félrevonta az útból és lerázta a havat a kabátjáról. Miranda összefonta a karját és idegesen topogni kezdett a lábfejével.

   - Nem emlékszem, hogy meghívót küldtem volna.

A férfi fölényesen végigmérte és kajánul elmosolyodott.

   - Egy szóval nem mondtam, hogy hozzád jöttem.

Fekete szemeit a lépcső felé villantotta, és tett egy határozott lépést.

   - Cyrillel akarok beszélni.

Miranda és Pascal összenézett. Megbénulva álltak egymás mellett, a férfi mellkasát mintha vasmarok szorította volna össze, arca elvörösödött a visszafojtott haragtól. Cyrill értetlenkedve, de készségesen bekísérte a vendéget. Isaiah elegáns öltönyt viselt, haja a vihar ellenére is lágy hullámokban omlott a vállára. Kényelmesen elhelyezkedett egy mancsos fotelben, tekintete kíváncsian végigpásztázta a szalon minden apró részletét. Kínos csönd borult rájuk, a kandallóban ropogó fahasábok hangja töltötte csak be a helyiséget. Miranda dölyfösen átsétált a szalonon, de Cyrill figyelmét sem kerülte el, hogy a nő résnyire nyitva hagyta maga után a könyvtárajtót. Isaiah mozdulatlanul ült, majd megköszörülte a torkát és egy széles mosollyal Cyrill felé fordult.

   - Csodálkozol, hogy meglátogattalak, igaz?

Mielőtt azonban válaszolhatott volna, Isaiah folytatta.

   - Kérlek, hívd le Lottét is.

Cyrill egyre gyanakvóbb lett, valami megmagyarázhatatlan furcsa érzés kerülgette. A zsigerei mélyén rettegett, hogy rossz híreket kap. Engedelmesen biccentett, és az emeletre sietett a lány szobájához. Miután a léptek zaja eltompult Isaiah az oldalára dőlt és felnevetett.

   - Ha abbahagytad az alibi olvasgatást, akár ki is jöhetnél a vackodból.

A könyvtárszobából egy dühös csattanás hallatszott, majd Miranda megtámaszkodott az ajtóban és gúnyosan felvonta a szemöldökét.

  - Olyan trükkösen nyertél pár percnyi időt, amíg kitalálod, mit is akarsz Cyrilltől, hogy nem volt szívem megzavarni téged a nagy fejtörésben.

   - Sosem gondoltam volna, hogy ennyire megvisel, ha nem tüntetlek ki a figyelmemmel.

Miranda felkacagott.

   - Két férfi mellett igazán nincs szükségem a figyelmedre.

A nő sarkon fordult és kiviharzott, vállával súrolva Lottét. A lány félénken követte Cyrillt, ügyelt, hogy szoknyáját lesimítsa mielőtt leül. A bálon csak egy pillanatra találkozott a férfival, a nagy forgatagban nem volt lehetősége alaposabban szemügyre vennie. Isaiah méltóságteljes kisugárzása félelemmel töltötte el, a szigorú szemöldök alatt megvillanó szempár ezernyi titkot sejtetett.

   - Igazán szép az otthonotok. Kellemes és ízléses.

   - Miranda felelt a berendezésért – nézett fel Cyrill.

Isaiah aprókat bólintott.

   - Még nem volt szerencsém ehhez a házhoz, Miranda nem egy vendéglátó típus. El kell ismernem elég csinos, bár csodálom, hogy fértek el ennyien.

   - Külön emeletünk van – szólt közbe Lotte.

Maga is meglepődött a közlékenységén, de hirtelen felbátorodott. Szerette volna lenyűgözni a befolyásos férfit, kinőni magát a társaság középpontjává. Kihúzta a derekát és tett egy előkelő mozdulatot, hangja kicsit magasabb és affektálóbb lett, ahogyan a színésznőktől látta.

   - Én személy szerint nem kedvelem a sötét tónusokat, szűkíti a tereket és most egyáltalán nem divatosak a kékes árnyalatok. A kandalló feletti festmény sem illik ide.

Cyrill kínosan feszengett, szégyellte Lotte méltatlan és nevetséges magamutogatását. Isaiah azonban nem szólt egy szót sem, csak huncutul elmosolyodott.

   - Az a festmény? – biccentett fejével a kép irányába.

   - Igen – pillantott megvetően Lotte. – Szerintem nem túl ízléses.

   - Én ajándékoztam Mirandának.

Lotte torkára ráfagytak a szavak. Először elsápadt, aztán elvörösödött, vállait összébb húzta, mint aki rettenetesen didereg. Az előkelő dáma szerepe egy pillanat alatt kiröppent belőle, újra csak egy megszeppent lány kuporgott a vörös bársonykanapé szélén. Cyrill még magának sem merte beismerni, de örült, hogy Isaiah megleckéztette a lányt. Pontosan tudta, hogy Miranda évekkel ezelőtt saját maga vásárolta a képet, de hálás volt, hogy a férfi füllentése véget vetett Lotte színjátékának.

   - Minek köszönhetem a látogatásodat Isaiah? – fordult felé Cyrill komolyan. – Valami baj van a Whitborne-házzal a Tanácsban?

   - Ó, a legkevésbé sem – legyintett Isaiah. – Amit megígértem, megtartottam. Baldwin Judge és a többi ítész szemet hunyt a dolog felett, a lordprotektor pedig kisebb kikötéssel, de beleegyezett.

Cyrill fészkelődni kezdett.

   - Miféle kikötés?

   - A Whitborne-háznak egy kicsit nagyobb mértékű összeget kell fizetnie majd az éves adózáskor, de semmi komoly. Tessék, a papírok.

Isaiah a zakója zsebébe nyúlt és átnyújtott egy kötegnyi lepecsételt iratot. Cyrill gyorsan átfutotta és megnyugodva summázta az összeget. Megkönnyebbülten fellélegzett, hogy csupán némi pénzügyi vonzata volt a kockázatos szabálysértésnek és a Whitborne-ház vérvonala biztonságba került.

   - Nem is tudom, hogy hálálhatnám meg a segítségedet. Sokat jelent ez nekünk.

   - Évtizedekkel ezelőtt is elmondtam, hogy számíthatsz a Carnon-ház szövetségére.

A férfi kényelmesen a karfának dőlt, Cyrillnek úgy tűnt, mintha Isaiah kifogyott volna a mondanivalóból. Érezte, hogy ez igen csekély ügy, amiért sosem vette volna a fáradságot, hogy elkocsikázzon és személyesen adjon át néhány papírt. Bár nem mert volna fogadni, de sejtette, hogy a látogatás inkább Mirandának szólt. Isaiah lustán lehunyta a szemét, élvezte a kandallóban lobogó tűz hangját, markáns arcvonásain nyugalom ült. Cyrill akaratlanul is összehasonlította egy oroszlánnal – kisugárzása egyszerre volt félelmet keltő és valami kellemesen biztonságot nyújtó.

   - A ház úrnője úgy látszik elbújt – nevetett fel Isaiah. – Kár. Ha én bújtam volna el pár napja, amikor ő állított be hozzám, akkor Lotte kisasszony most nem lenne Whitborne.

Miranda összekuporodva ült a folyosó sötétjében, minden egyes szót tisztán hallott. Bár tudta, hogy Isaiah neki szánja a félhangos megjegyzéseket, jól esett az emelet árnyékában megbújva viselni csak. Nem volt most ereje a férfi előtt erősnek, rendíthetetlennek mutatkozni, minden sértésre élesen és elmésen visszavágni. Úgy érezte magát, mint egy zsákmányállat, akit a saját odúja mélyén ejtettek foglyul. Szoknyája szétterült a parkettán, ujjai hegyével a csipkét babrálta, lesimította, majd újra összeborzolta a fodrokat. Amikor Daniel kilépett a labor ajtaján még mindig az előbb olvasott tanulmányon tűnődött, de hamar észrevette a sötétben gubbasztó alakot.

   - Minden rendben? – kérdezte halkan.

Miranda ajka lebiggyedt, válasz helyett nyújtózkodva átkarolta a nyakát. Daniel szorosan magához ölelte, finoman simogatta a nő haját, hogy megnyugodjon. Hosszú percek teltek el, a férfi el sem tudta képzelni, mi történhetett egy emelettel lejjebb. A hátsó kertben recsegve küzdöttek a tölgyfák a viharral, ágaikkal időnként megzörgették az ablakokat. Mélyen belélegezte a férfi ingjének kellemes, mosószappan illatát, majd lassan kibújt az ölelésből. Daniel nem sürgette, sötétbarna szemei sok kérdést rejtettek, de tekintete nyugodt maradt.

   - Isaiah van itt – bökte ki végül. – Egyszer csak ideállított.

Daniel megértően bólintott. Hírből már sokat hallott Isaiah-ról, tudta, hogy ő a Carnon-ház feje, és aki vámpírrá tette Mirandát. Azt is tudta, hogy ő az, akivel hosszú évtizedekig szerelemben élt, az a bizonyos Isaiah, akit a nő végül elhagyott. Sok mindent tudott, fejében egész akta volt róla, de még sosem találkozott vele.

   - Illene bemutatkoznom.

   - Mindenképpen – suttogta Miranda.

A férfi megigazította a zakóját és elindult a lépcsőforduló felé.

   - Daniel… kérlek figyelj, hogy Pascal és Isaiah ne maradjon kettesben.

A szalon előtt lassított a léptein és vett egy nagy levegőt. Az évek alatt kialakult benne egy kép Isaiah-ról. A Tanács ülésein nem vehetett részt halandóként, így csak a róla mesélt történetekből próbálta összerakni annak a gőgös, erős és jókedélyű férfinak a külsejét, akit perceken belül megpillanthatott a falon túl. Amikor belépett a beszélgetés láthatatlan fonalát mintha elvágták volna. Isaiah féloldasan az ajtó felé fordult és alaposan végigmérte a jövevényt. Miranda említette neki Danielt, de a képzeletében egy ügyefogyott, lótifuti kis szolga élt, aki örülhet, ha a nő cipőjét megpucolhatja. A küszöbön ácsorgó magas, nyúlánk férfit azonban semmiképp nem lehetett ebbe a kategóriába sorolni. Arca komoly volt, ajkai keskenyek, de szépen íveltek, Daniel egész jelenléte nyugalmat és kedvességet sugárzott, Isaiah mégis érezte mögötte azt a szilárd magabiztosságot is, ami sajátja volt. Felállt a kanapéról és kezet nyújtott, a két sötét szempár találkozott.

   - Daniel Fowler.

   - Isaiah Carnon-Vecchione. Örvendek.

A férfi maga sem tudta, miért tette hozzá, hogy örvendek. Amikor Miranda gúnyosan az orra alá dörgölte, hogy két férfival él, csak a nő sértett nagyotmondásának hitte, most mégsem tudta magának megmagyarázni miért nem érez féltékenységet vagy haragot. Másik tenyerével is barátian megszorongatta Daniel kezét, majd leültek.

   - Mr. Fowler… Régóta a háznál van?

   - Csak öt éve – felelte csendesen.

Szemeit nem tudta levenni Isiaiah külsejének apró részleteiről, fejben mindent leltározott és kategorizált. Arcának fiziognómiai jellemzőit, a finoman hímzett mellény varrásait, az oroszlánfejes gyűrű fényes domborulatait.

   - Mivel foglalkozik?

Isaiah egy aranytárcából szivart húzott elő, zakója zsebében gyufát kezdett keresni, miközben kíváncsian fürkészte Daniel arcát. Mielőtt azonban válaszolhatott volna, Miranda hangja csendült fel az ajtóban.

   - Orvos, az Oxfordon tanult.

   - Ami azt illeti… - kezdett bele Daniel, de Miranda a szavába vágott.

   - Isaiah ezt jobb, ha elfelejted. Nincs dohányzás a házamban.

A férfi értetlenül bámult, szájában lefittyedt a szivar vége.

   - Szép kis vendéglátás.

  - Nem vagy vendég kedvesem, hívatlanul betolakodtál. Ha el akarod szívni azt a büdös szivart, odakint a kertben megteheted.

Cyrill és Lotte döbbent csendben figyelte a feszült szócsatát, Mirandának volt ideje egy hideg pillantást is küldenie a lánynak, emlékeztetve, hogy nem felejtette el az ócsárló szavakat a berendezésről. Isaiah kelletlenül, de büszkén kivonult a szalonból, átvágott az ebédlőn és becsapta maga mögött a konyha ajtaját. A vihar már alább hagyott, a szél mintha megelégedett volna az eddig véghezvitt pusztítással és visszavonult. A hó továbbra is szüntelenül esett, sűrű pelyhei között szinte alig lehetett átlátni. Hunyorogva tett néhány lépést a kert felé, amikor a lépcső alján egy kabátos alakot pillantott meg, aki előtt a levegő időnként kékes füstöt gombolyított. A férfi csizmája alatt megroppant a hó, mire Pascal felkapta a fejét.

   - Na mi van, lesből támadsz?

Isaiah nekidőlt az egyik oszlopnak, és kivette a szájából a megrágott szivart.

   - Ha meg akarnálak ölni, hidd el úgy tenném, hogy lássam közben a képed.

Pascal vállat vont. Az egyetlen ember, akinek a társaságát el akarta kerülni, az Isaiah volt. Hosszú ideje fagyoskodott a kertben, egymás után szívva a cigarettát, hogy valamennyire felmelegítse.

  - Igazán derék fiatalember ez a Daniel. Életerős, tanult, jómodorú. Miranda láthatóan igencsak kedveli, ami nem is csoda.

Isaiah mélyen beleszívott a szivarba, a vöröses fény megvilágította a mosolyát. Pascal felkelt a lépcsőről és megállt a férfival szemben, tekintete olyan hideg volt, mint a befagyott tó.

   - Kedveli Danielt. Kedvel engem. Tudod kit nem kedvel Miranda? Téged.

   - Milyen érzés osztozni?

Pascal elvigyorodott.

   - Milyen érzés kimaradni?

A két férfi farkasszemet nézett, a felszálló füst összekeveredett a levegőben. Isaiah oldalra billentette a fejét és fölényes mosollyal végigmérte Pascalt.

   - Sosem fogom megérteni miért választott téged.

   - Ó, én ugyanezt kérdezem veled kapcsolatban.

Isaiah eldobta a félig elszívott szivart és felnevetett, amitől Pascal csak egyre ingerültebb lett.

   - Régebb óta ismerem Mirandát, mint te. Vér a véremből. Tudod… a vér egy életre szóló kötelék.

   - Ez szép gondolat, mert én is vér vagyok a véréből.

Pascal elégedetten mustrálta Isaiah arcát. A férfi tett felé egy lépést, és megveregette a vállát, amiben több volt a lekicsinylő, mint a baráti gesztus.

   - Tudod fiam, mondanám, hogy sok boldogságot kívánok, de…

Isaiah elindult a lépcső felé, kabátját szorosan összehúzta magán és lenyomta az utcára nyíló kapu kilincsét. A zár fémesen nyikordult, a férfi hátra fordult és megtámaszkodott a kocsi ajtajában. Széles mosolyát Pascal felé villantotta.

   - …chi semina vento, raccoglie tempesta.

A kocsi zörögve elindult, a kerekek mély sávokat szántottak a hóba. Pascal dermedten állt a kerítésnél, a cigaretta csonkig égett a szájában. Visszhangként kongott benne Isaiah búcsúja, bár nem beszélt olaszul, pontosan értette, mit jelenthet. Kezét és arcát vörösre csípte a hideg, szempilláin apró vízgyöngyökké olvadtak a hópelyhek. Arcvonásai megmerevedtek, mintha egy fagyos maszk mögé rejtőzött volna, az izzó harag azonban egyre jobban eluralkodott a szívében. Már nem fázott.