10. FEJEZET
Írta – Maxwell
A King Streeten, a kivilágított St. James Theatre előtt sorra váltották egymást a lovaskocsik. Cyrill leugrott az egyikről, átsietett a túloldalra és odanyújtotta Lotténak a kezét. A lány finoman belékapaszkodott és egy széles mosollyal viszonozta a gesztust. Csillogó tekintettel pillantott a bejárat fölött virító feliratra. Hiába dolgozott itt már hosszú ideje, így még nem érkezett meg a színházhoz. Nem ehhez a bejáróhoz, nem ebben az időpontban és nem ilyen öltözetben. Egy reszketeg öregember vezette kövérkés feleségét előttük, a bejáratnál álló színházi alkalmazott csak egy biccentésre méltatta őket, Cyrillt megpillantva azonban felélénkült a tekintete.
- Áh, Mr. Whitborne! Jó estét! – nyitott ajtót szolgálatkészen.
- Jó estét. Köszönöm.
Lotte el volt ragadtatva, életében még sehol sem fogadták így.
- Miért nem adtál neki aprót? – rángatta meg a férfi karját.
Cyrill nem osztozott a lány lelkesedésében. Tudta, hogy ez az igyekezet csak azért jár neki, mert pénzzel támogatja a színházat. A tágas előcsarnokba lépve Lottét enyhe szédülés fogta el a tömegben, az amúgy kellemes illatú parfümök egyetlen orrfacsaró szaggá álltak össze.
- Még sosem láttam így kivilágítva. Olyan csodás – álmélkodott.
A férfit azonban hidegen hagyták a magasba nyúló, égszínkék mintákkal díszített oszlopok, minden figyelmét a lány szépsége kötötte le, aki a szalagcsokorral ékelt barackszín ruhakölteményben úgy festett, mint Démétér istennő az Olümposzon. Cyrill talán nem is foglalkozott volna senki mással egész este, ha nem bukkan elő valaki a tömegből, és nem csap a vállára.
- Cyrill öregem, de rég nem találkoztunk!
Lotte megszeppenten mérte végig a harsány jövevényt. Ruganyos léptű férfi toppant eléjük, magas homloka alatt élettel teli, huncut zöld szemek ragyogtak. Haja oldalt a fejéhez simult, egyedül a búbján kunkorodott felfelé egy tincs. Arcán egyetlen anyajegy, heg vagy szőrszál sem látszott, mintha egy megelevenedett porcelánfigura lett volna.
- Howard – rázott kezet vele Cyrill.
- Üdvözlöm kisasszony – fordult Lottéhoz a férfi. – Engedje meg, Howard Riley Titterington, mondanám, hogy szolgálatára, de úgy látom, hogy Cyrill barátom egy tapodtat sem mozdul kegyed mellől.
- Bemutatom Lotte Whitborne-Bloomot.
- Áhá, szóval előtte nem kell titkolóznunk. Kár, rég mulattunk már egy jót – mormogta Howard, miközben megpiszkálta hegyes orrát.
Cyrill olyannak látszott, mint egy kisfiú, akit valami komiszságon kaptak rajta. Emlékképek rohanták meg, két meggondolatlan vámpír ígéretesnek látszó éjszakája, Howard nevetése, amint két szépséges lánnyal az oldalán szédeleg a Temze partján. „Vigyük fel őket hozzátok!” „Nem lehet, Howard, Hilde otthon van…” „Ne törődj vele, majd csendesek leszünk! Két ilyen hamvas tündérkét nem szalaszthatunk el!” Cyrill nem mert ellenkezni vele. Másnap hűlt helyét találta barátjának, az első, amit meglátott, Hilde jéghideg arca volt, a második pedig a két lány vérbefagyott holtteste. A nő soha nem hordta le úgy, mint akkor. Most is ott csengett a fülében Hilde jellegzetes hanglejtése: megengedhetetlen. Cyrill akkor megfogadta, hogy soha többé nem engedi belerángatni magát Howard egyetlen őrültségébe sem.
- Nagyon örvendek, Miss Bloom.
Lotte belepirult Howard energikus kézcsókjába. A vámpír keze olyan gyorsan mozgott, hogy szabad szemmel alig lehetett követni.
- Na, mit vártok ettől az estétől? – csapta össze a tenyerét és választ sem várva folytatta – Milyen ez a George Alexander?
Mindannyian a legközelebbi plakát felé fordultak. A szokásos a St. James Theatre büszkén bemutatja -sablonszöveg alatt az új vezető színész képmása és neve következett vastag betűvel szedve, majd legalul az előadás címe, A naplopó szerepelt. A kifogástalanul fésült úriember portréjáról messziről lerítt metsző tekintete. Cyrill magában megállapította, hogy a kép közel sem ér fel a valósággal. Élénken emlékezett a meghallgatásra, amelyen a művész az egész vezetőséget elkápráztatta, beleértve az igazgatót és Murray Higgset is.
- Biztosra veszem, hogy Alexander naggyá fogja tenni ezt a színházat – jelentette ki határozottan.
- Ha te mondod – veregette meg a vállát Howard. – Ha most megbocsátotok, vár rám egy elbűvölő lányka, aki még nem is sejti, kivel áll szemben valójában.
Az ifjú Titterington kacsintott, aztán elvegyült a sokaságban. Lotte szorosan fogta Cyrill kezét és halkan megkérdezte tőle:
- Ki volt ez?
- Egy barátom. A Titterington család régi szövetségese a Whitborne-oknak, csak hát sajnos elég szeszélyesek. Hilde halála után először őket kerestem fel, de kiderült, hogy akkor már három hónapja áttelepültek a Wight-szigetre. Egyetlen szó nélkül, merő kedvtelésből tették, úgy ahogy volt, az egész család. Szóval nemigen lehet rájuk számítani, de amint látod a jó viszony megmaradt – mosolygott elnézően Cyrill.
Az előadás kezdetét jelző csengő megszólalt, így sietve elfoglalták a helyüket a nézőtéren. Cyrill előrenézett az oldalsó bejárat felé, majd elrémlett benne az első alkalom, amikor találkozott a lánnyal. A páduai hercegnő után a közönség nagy része már elindult kifelé, egyedül ő maradt a helyén. Még sokáig az előadás hatása alatt volt, elvarázsolva bámulta az üres színpadot. Merengéséből Lotte térítette magához, aki nagy igyekezetében elbotlott a küszöbben. Cyrill mindenre emlékezett arról az éjszakáról: Lotte vöröslő arcára, az ibolyaszínű ruháján a fodrokra, hogy hogyan volt feltűzve a haja és hogy milyen félénken fogta össze a kezét maga előtt. Mióta azonban befészkelte az agyába a gondolat, hogy a kedves kis véletlen valójában szándékos női fortély volt, az emlék egyszeriben keserű lett.
A nézőtér sötétségbe borult. Lotte meg sem rezdült, Cyrill viszont kissé zavartan forgatta körbe a fejét. Még mindig nehezen szokott hozzá ehhez a változáshoz, első londoni évei alatt gázlámpák világítottak az egész előadás alatt. A mostani darab nem volt összemérhető egy Shakespeare-drámával, de a könnyed, butácska történetből is kimagaslott George Alexander erőteljes játéka. Szinte végig csak őt figyelte, a férfi alakítása messzemenően lenyűgözte. Lotte sokkal szívesebben beszélgetett volna másokkal, elpocsékolt időnek érezte a sötétben üldögélést. Próbált valami zajt csapni, lábával dobogott és sóhajtozott, hogy legalább Cyrill figyelmét felhívja magára, de a férfi semmire sem reagált.
A lány irigykedve nézte a színészeket a színpadon. Érdekelte is őt, hogy miről szól a darab, csak azon tűnődött, hogy hogyan kerülhetne közéjük minél hamarabb. Eszébe jutottak esetlen szárnypróbálgatásai, a meghallgatások, melyekről többnyire elnézően elküldték. Ezen az estén úgy érezte közelebb került a céljához, mint korábban bármikor és felőrölte idegeit a tétlenség.
- Hát ez lenyűgöző volt – örvendezett Cyrill, miután az előadás véget ért. – Csak a többi bemutató is így sikerüljön. Kincset találtunk ezzel az Alexanderrel, egyetértesz?
- Egen – mormogta Lotte.
- Hogy tetszett a darab?
- Remek volt – próbált mosolyogni a lány.
- Elfáradtál – állapította meg Cyrill. – Körbenézünk odafent és megyünk is.
Az emeleten még sokan lézengtek, gomolygott a dohányfüst, izgatottan remegtek a legyezők. Peckes bajszú, katonás tartású férfiak ecsetelték szafaritörténeteiket vagy éppen azt, hogy milyen különlegességekkel tértek haza Indiából. Időnként a földre hullott egy-egy selyemkendő, de mindig akadt legalább egy gáláns lovag, aki felvette és visszaadta a tulajdonosának. Murray Higgs kedélyesen cseverészett egy magas alakkal, kezében vastag szivart forgatott. Mikor meglátta a párt, intett nekik.
- Kedves Cyrillem!
- Jó estét, Murray – köszöntötte az intendánst.
- Kitűnő volt a megérzésed Alexanderről, gratulálok! – kacsintott Higgs. – Te jóságos ég, mi lesz itt, ha elővesszük a királydrámákat? Ezt a fickót nem szabad elengednünk.
Hosszan belemélyedt a saját észrevételeibe az estéről és a jövőbeli terveit is megosztotta. A férfi érdeklődve hallgatta, miközben Lotte is felélénkült. A lányt persze nem a sikeres premier lelkesítette fel, hanem az a közvetlenség, ahogy az intendáns Cyrillel beszélt.
- No, de elég a szakmából… Miss Bloom, elragadóan fest, öröm Önt itt látni. Remélem azért nem tévedt el – kacarászott jóízűen.
A lány zavartan mosolygott a megjegyzésre.
- Cyrill, te aztán sosem változol. Ismét valaki a színházon belülről, ejnye! Sok van áma számládon, szegény Florence drágámat is lecsábítottad a világot jelentő deszkákról, aztán ott maradtam Ophelia nélkül szezon közepén! – röhögött fel Higgs. – Arról nem is beszélve, hogy Adrienne helyett meg alig találtam másik tanítónőt a lányomnak.
- Igen, igen az valóban váratlan volt – motyogta Cyrill.
Homlokát kiverte a veríték, Lotte ki akarta húzni a kezét a markából, de a férfi nem engedte. A beálló csöndben Higgs megérezte, hogy ormótlanul túllőtt a célon.
- Ha megbocsátotok, illik minden díszvendéggel szót váltanom – távozott sietve az intendáns.
Cyrill ereiben megfagyott a vér, kerülte a lány pillantását, míg kocsit keresett a zsúfolt King Streeten. Reménykedett, hogy hazáig el tudja odázni a vészjósló beszélgetést, de mikor elindultak a hűvös éjszakában, Lotte éles hangon megszólalt.
- Ki ez a Florence és Adrienne?
Cyrill nem válaszolt. Lotte tekintete mintha hidegebb lett volna, mint a levegő, a kerekek kattogása visszaverte a férfi szívverésének ütemét.
- Whitborne-ok – felelte komoran Cyrill. – Én tettem őket vámpírrá.
- Hány Whitborne-t rejtegetsz még előlem?
- Egyet sem. Már nem élnek.
A lány megenyhült, mintha megkönnyebbült volna a hírtől. Bánta már a kirohanását, szeretett volna egy pillanat alatt túllépni rajta. Kalandregényekből felrémlettek benne hasonló helyzetek, csábos nők, akik egy mozdulattal képesek megenyhíteni morcos vagy épp mélabús férfiakat. Szívesen kipróbálta volna maga is, de Cyrillre tekintve elbizonytalanodott. Tehetetlenségében újra kibámult az ablakon.
- Nézd csak, milyen szépen süt a hold ma éjjel – csacsogta.
Cyrill hümmögött.
- Ne haragudj az előbbiért. Tudom, hogy mindent megteszel a boldogságomért.
A férfi megfogta a lány kezét, és hálásan a szemébe nézett.
- Sajnálom, hogy ennyi veszteség ért – folytatta Lotte. – Nem lehetett könnyű. Ha jól értettem Adrienne tehát tanítónő volt?
- Igen, irodalomból és számtanból korrepetált gyerekeket.
- Egy tanítónő és egy színésznő… Valaha én is színésznő akartam lenni. Tudod, rengeteg meghallgatásra jártam, de nem kerültem be egy társulathoz sem. Egy barátnőm javasolta, hogy valami más szakmával szegődjek el egy színházhoz, így lettem jelmezvarró itt a St. Jamesben. Annyi csodás darabot néztem végig a kulisszák mögül, de közben mindig azt kívántam, hogy bárcsak én is ott állhatnék a színpadon.
- Tudom mit érzel – simogatta meg a vállát Cyrill.
- Nem tudom, hogy valaha sikerülni fog-e – szontyolodott el Lotte.
- Ne törődj ezzel kincsem. Annyi szép dolog van még a színészeten kívül.
Lotte megint elcsendesedett. Komoran bámult maga elé, örült volna, ha a férfi ért a szavaiból. Valahonnan a lelke mélyéről előtört egy kínzó vágy, és elhatározta, hogy taktikát változtat.
- Szeretsz engem kedvesem? Megtennél értem bármit?
- Hát persze – ragyogott fel Cyrill arca.
- Te részvényes vagy a St. Jamesben. Kérlek, kérlek, intézd el, hogy szerepet kapjak!
A férfi hátrahőkölt.
- Hogy micsoda?
- Ez a leghőbb vágyam, Cyrill. Nagyon kérlek.
- Drágám, sajnos ez nem lehetséges. Vámpír vagy, a mi életünk összeegyeztethetetlen a színházzal. Még ha titokban is tudnád tartani, hogy ki vagy, már a próbákat lehetetlen lenne megoldani. Florence is megszenvedte ezt a felismerést, téged sem akarlak hitegetni. Különben sem tehetem meg, hogy besétálok Higgshez és felszólítom, hogy tegyen be egy darabba.
- Miért ne tehetnéd? – keményedett meg ismét Lotte hangja – Elvégre pénzeled a színházat.
- Az igaz, de ezt akkor sem lehet.
- Nekem ez mindennél fontosabb. Érted? Mindennél – folytatta a lány egyre nagyobb hévvel. – Ha igazán szeretsz, akkor mindent megteszel azért, hogy ez megvalósuljon. Itt ez a csodás lehetőség, a halhatatlanság, az hogy örökre ilyen fiatal maradok, nem tehetem meg, hogy nem élek ezzel…
Lotte még sokáig folytatta, Cyrill azonban csak félig hallotta a beszédét. Elcsüggedve nézte a kipirult arcú lányt, úgy érezte, valami megrepedt benne. A kocsi szelíd ringatózása közepette azt kívánta, bárcsak ismét dacos némaságban utaznának hazafelé.