Az első emeleti hálóban a falak még őrizték a parfümök illatát, de minden személyes holmi eltűnt a kisebb bútorok többségével együtt. A ruhásszekrény ajtaja résnyire nyitva árválkodott, mint egy katona sebesült végtagja egy csata után. Cyrill végighúzta a kezét a pőre fésülködőasztalon, melyet még nem lepett el a por. A szoba most éppolyan lecsupaszítottnak tűnt, mint egy múzeumi terem és a férfi is olyan komótosan és körültekintően lépkedett benne, mint egy műkedvelő látogató. Az évek során csak kevés alkalommal lépett be ide, akkor sem töltött több időt pár percnél, most viszont hatványozott kíváncsisággal nézett körül. Abban reménykedett, hogy talán egy-két régi titkot is felfedhet, néha összerezzent, amikor átvillant az agyában, hogy milyen fesztelenül mozoghat az eddig idegen felségterületen. Az afrikai oroszlánok sem védhetik vehemensebben a saját területüket, mint ahogy Mirandáék igyekeztek távol tartani a kíváncsiskodókat.

Cyrill számára a Melbury Road 18. meghitt otthonná vált a sokszor riasztó nagyvárosban, ide nyugodt szívvel térhetett haza. Majdhogynem kedvesebb lett a számára, mint az edinburgh-i és stirlingi családi házak. Ez a helyiség azonban ugyanolyan rejtélyes tiltott terület maradt mindvégig, a feszélyezettség érzete pedig csak lassan akart oszlani. Azóta vágyott saját, önálló házra, mióta Londonba költözött, most mégsem tudott örülni neki. Szomorú látványt nyújtott az emelet kiüresedve, megfosztva a kincseitől.

Az egyre nagyobb lendülettel kanyargó gondolatfolyamból valami egészen halk nesz zökkentette ki. Alig hallható koppanások ragadták meg a figyelmét, félrefordította a fejét, de a motoszkálás abbamaradt. Úgy vélte csak képzelődött. Tovább bámulta a csillárt, már épp visszatért volna újból az iménti ábrándképekhez, amikor ismét felfigyelt a szinte zajtalan hangra. Most már biztosra vette, hogy nem hallucinál, kristálytisztán érzékelte a neszezést, mely apró, szapora lépteknek tűnt. Felült az ágyon, és gyorsan körbenézett a szobában. A szekrény alól egy patkány bukkant elő, és fürgén az ajtó felé vette az irányt. Hosszú, hengeres, pikkelyekkel borított farka csíkot húzott a piszkos padlón, ahogy kiszaladt a folyosóra, majd a fal mellett iszkolva hamarosan eltűnt a férfi szeme elől. Cyrill követte a példáját, ő azonban a másik irányba távozott, és sietősen eltrappolt a második emeletre.

   - Hát te? – pillantott fel a varrásból Katharina. – Mitől ilyen szürke az ábrázatod?

   - Patkányt találtam odalent – lihegte Cyrill.

  - Tegnap én is láttam egyet – nyugtázta a lány, mint akivel csak annyit közöltek, hogy már megint esni fog. – Hozzávágtam a cipőm, de meglépett a nyavalyás.

Cyrill nem tudta, hogy megdöbbenjen vagy nevessen Katharina higgadtságán.

   - Ezek úgy látszik, mindenhol ott vannak – sötétült el az arca, majd keserűen hozzátette – Pedig azt hittem örülni fogok, hogy végre elköltöztek innen a kutyák…

   - Castor és Pollux jó szolgálatot tett patkányfojtási ügyben – mosolygott a lány. – De sebaj, majd befogadunk egy macskát.

Cyrillnek nevethetnékje támadt. Miranda rendszerint a kutyákra fogta, miért nem enged macskát a házba, de a férfi jól tudta, hogy egyszerűen csak utálja őket. Többször is kísérletet tett a megpuhítására, azonban mind a nyíltan, mind a titokban befogadott jószágok sorsa ugyanaz lett: szőrén-szálán eltűntek.

  - …vagy felfogadjuk a hamelni patkányfogót – tette hozzá Katharina egy árnyalattal titokzatosabb hangon.

A férfi gondolatai újra felélénkültek. Agya lázasan dolgozott, a figura és a város neve is ismerősen csengett neki, de nem volt képes felidézni honnan. Olvasmányélményei cserbenhagyták, de valahonnan régről felrémlett benne egy mese. Mintha az édesanyjától hallotta volna, esetleg a nevelőnőjétől, sőt az sem kizárt, hogy Hilde hadarta el egy álmatag éjszakán.

   - A kicsodát? – kérdezett vissza izgatottan csillogó szemmel.

Katharina megint felnézett rá, elharapta a cérnát, és mesélni kezdett. Rátámaszkodott a keményfedeles kötetre, szemében huncut fény csillant, mint egy illuzionistáéban, aki arra készül, hogy elkápráztassa a közönségét. Szavait sejtelmes kézmozdulatok kísérték, az arcával is játszotta a történetet. Cyrill odahúzott egy széket, és elbűvölve hallgatta.

   - Valamikor régen, amikor Hameln városát már szinte elözönlötték a patkányok, egy színes ruhákba öltözött idegen bukkant fel a környéken. Azt állította, hogy képes megszabadítani a várost az állatoktól, és a polgármester meg is ígért neki egy nagyobb összeget, ha sikerül. Miután megegyeztek, a férfi mágikus sípjának segítségével a Weser folyóba vezette a patkányokat, akik mind egy szálig megfulladtak. Mikor azonban jelentkezett a fizetségéért, a polgármester nem akarta megadni neki a pénzt, csak a töredékét. Sőt egyenesen azzal vádolta meg a patkányfogót, hogy ő maga szabadította rá a kártevőket a városra. A férfi dühösen távozott, és bosszút esküdött. Nem sokkal később, amíg a város polgárai a templomban ültek, a patkányfogó visszatért, ezúttal zöldszínű vadászruhában. Újra megfújta a sípját, de most a gyerekeket csalogatta magával. Százharmincan követték egy barlangba és soha többé nem látták őket.

   - Hátborzongató – jegyezte meg Cyrill.

  - Csak három gyerek maradt hátra. Egyikük sántított, ezért nem tudott lépést tartani a többiekkel. A másik süket volt és nem hallotta a bűvös zenét. A harmadik pedig vak volt, nem látta merre megy. Ők hárman mesélték el a város lakóinak mi történt.

Cyrill percekig nem szólalt meg. Lelki szemei előtt lejátszódott az egész történet, látta az embereket, a zöldellő dimbes-dombos Alsó-szászországi tájat, a várost a színpompás tetőkkel és az egyforma épületek közül kiemelkedő templommal, szinte hallani vélte a patkányfogó muzsikáját. A szörnyülködésen túl valahol a szíve mélyen lenyűgözte a történet.

  - Milyen kísérteties szimbólum – suttogta maga elé –, és mi történt valójában a százharminc gyerekkel?

Katharina vállat vont.

   - Nem mindegy? A mese szempontjából lényegtelen.

   - Azért jó lenne tudni…

   - Ugyan minek? Ettől szép és tragikus. Ha tudjuk az okát, elmúlik a varázslat.

Cyrill igazat adott neki, de nem tudott szabadulni a gondolattól. Megvakarta az állát, és felkuncogott.

   - Hilde biztos tudná az okát…

  - De nem árulná el – replikázott Katharina. Ezen mindketten nevettek, aztán csend telepedett a szobára. Cyrill arca elkomorodott, kibámult az ablakon, majd lehajtotta a fejét.

   - Nagyon üres a ház.

Katharina felkelt és odatelepedett mellé, hogy megsimogassa a kezét, Cyrill azonban maga fogta az ujjai közé a lány tenyerét, mint aki az utolsó erejével kér segítséget.

  - Ezt mondta George is Hampsteadben, emlékszel?

Hangja komor volt, akár az éjszaka, mire Katharina megelégelte a dolgot, és színlelt durcássággal rácsapott a férfi kezére. Piros, kerek folt maradt Cyrill bőrén, de hamar el is oszlott.

  - Nem! Rosszul emlékszel. Azt mondta, hogy milyen szomorú a ház, te pedig hogy milyen üres. Ezen pedig könnyen segíthetünk.

Megragadta Cyrill karját, és maga után húzta az alsó szintre. Sokkal fesztelenebbül mozgott a házban, valósággal kivirágzott, mióta Mirandáék kiköltöztek, mintha egy szükségtelen súlytól szabadultak volna meg. Ha a csendesség zavarni kezdte, német népdalocskákat énekelt. Egész nap járkált a házban, szervezgetett, ábrándozott, méricskélt, rendezgette a tárgyakat.

   - Látod itt mennyivel több a hely? – lépett közelebb Cyrillhez. – Áthurcolkodhatnánk ide, mit gondolsz?

    - Szerintem így kellene hagynunk. Hátha még…

Katharina kitalálta mire céloz a férfi. Méltatlankodva csóválta meg a fejét.

   - De hát itt ketten is elférnénk. Csak nem akarsz örökre bezárni a vendégszobába? – Cyrill pillantása megváltozott, Katharina érezte, hogy a férfi ujjai átforrósodnak. – Meg aztán te is kényelmesebben tudnál dolgozni, ha az íróasztalodat abba a sarokba tolnánk.

Cyrill megsejtette, hogy a lány már egy ideje kitalálta mindezt, és most csak a játék kedvéért tesz úgy, mintha együtt ötölnék ki a részleteket. Meg talán azért, hogy ne hagyja ki őt a döntésekből, ez pedig melegséggel töltötte el.

   - Rendben, Kätchen.

Katharinát elsőre meglepte a becenév, de tetszett neki a gesztus. Szélesebbé vált a mosolya és megcirógatta Cyrill vállát.

   - Emlékszel Isaiah mit mondott nekünk?

A férfi lehajtotta a fejét. Még túlságosan friss volt a tragédia okozta seb, de a lány nem hagyta, hogy elhatalmasodjon rajta a fájdalom.

   - Minél előbb találnunk kell valakit – folytatta Katharina izgatottan csillogó tekintettel.

Cyrill elfordult tőle, karját szorosan a törzséhez húzta, mintha fázna. Fogsora az ajkába mélyedt, mint aki nagyon tépelődik egy fontos döntés meghozatala előtt.

   - Nem tudom… – mormogta, majd hirtelen eszébe jutott a terjedelmes kötet, amit a lány az imént böngészett. – Az a keményfedeles könyv… azért olvasgattad?

   - Igen, lelepleztél – nevetett Katharina, és lehozta a kérdéses művet.

Közösen lapozták fel a jelenlegi és a már kihalt vámpírházakról szóló krónikát. Régies nyelven írt beszámolók, színes címerek és művészi alapossággal kidolgozott családfák váltogatták egymást az oldalakon. A Carnonok aranyoroszlánja szinte kiugrott a lapok közül. Cyrill szíve egy másodpercre összeszorult Isaiah Carnon neve láttán, mely alatt még csak a születési dátum volt feljegyezve. Katharina fürgén lapozott az ábécé vége felé. Thomsett… Titterington… végül elértek a Whitborne-házig. A férfi lassan végighúzta az ujjait Hilde Whitborne nevén, mely az oldal tetején, közvetlenül a fehér szarvas ábrája alatt ékeskedett kacskaringós betűkkel.

   - Néha nem is hiszem, hogy már huszonnégy éve… – suttogta alig hallhatóan.

Katharina vágyakozva szemlélte a neveket, azt kívánta bár ismerte volna legalább egy részüket. A családfa Hilde alatt még elég kiterjedt volt, de ahogy egyre lejjebb nyúltak az ágak, úgy keskenyedtek el. Cyrill után néhány kurta hajtás volt csak, Florance, Adrienne és végül Lotte nevével.

   - Thomas Whitborne-nál miért csak egy évszám szerepel?

   - Mert őt a legelső áldozata ölte meg.

Katharina pár pillanat erejéig tisztelettudóan csendben maradt, de végül kibuggyant belőle egy halk kuncogás. Ebben az egy rövid kis tragédiában benne érezte minden Whitborne furcsa és némiképp baljós jellemvonását. Mielőtt összecsukta volna a könyvet, még alaposan megnézte magának a saját nevét, melyen sokkal sötétebb és frissebb volt a tinta – Cyrill azonnal pótolta a mulasztást, amint a lány Londonba érkezett. Katharina egy halvány mosollyal végigsimította a nagy, üres helyet a papíron.

   - Ideje beiktatnunk egy új családtagot – kacsintott Cyrillre, aki továbbra sem osztozott a lelkesedésében.

   - Mégis honnan? Sétáljunk ki az utcára és kezdjük el egyesével mustrálgatni a járókelőket? Nem hiszem, hogy ennek így kéne megtörténnie.

  - Szerintem se – rikkantotta vidáman Katharina, és kiviharzott a szobából. Kisvártatva egy térképpel tért vissza. – Nézd csak. Calais-ból vonattal mehetnénk Brüsszelen át Kölnig, onnan pedig végighajózhatnánk a Rajnán Koblenzig. Hát nem lenne meseszerű? Összekötnénk a kellemeset a hasznossal.

   - Várj, várj, én ebből semmit sem értek.

Katharina türelmetlenül legyintett, de szeretetteljesen nézett Cyrill szemébe.

   - Jaj te! Hát visszatérünk a gyökereinkhez.

   - Úgy érted, hogy onnan…?

   - Pontosan úgy – bólogatott lelkesen a lány.

Cyrill nagyot sóhajtott. Nem volt biztos abban, hogy kedvére lenne ez a nagy horderejű utazás. Jelenlegi állapotában a saját szobáját sem akarta elhagyni. Gondterhelten meredt a térképre, miközben a tarkóját vakargatta.

   - Szerintem ráérünk még ezzel… egy új vámpír…

Katharina nem vette zokon a férfi szavait, pedig lelkiekben már szinte ott ült a Dover felé tartó vonaton. Átkarolta Cyrill vállát.

   - Most már csak magunkra számíthatunk.