Az ég alja még bíborvörös volt, amikor Miranda kinézett az ablakon. A szokásosnál korábban ébredt, szokatlan volt neki, hogy egyedül van az ágyában. A tó fölött már összegyűltek a szúnyograjok, a nádasban halkan végigsiklott a szél. Mezítláb sétált a nedves fűben, csak egy bő férfikabátot terített magára a hálóruha fölé. Jól esett tüdejének a hűvös esti levegő, mélyen belélegezte a nappali melegben átszikkadt virágok fáradt illatát. Talpát kellemesen csiklandozta a puha talaj, hirtelen újra eszébe jutottak a Firenzében eltöltött évek. Szinte most is látta maga előtt a mezzomontei erdőt, Isaiah biztató mosolyát és azt a furcsálló szempárt, mely nem akarta elhinni, hogy egy arisztokrata angol lány sosem mászkált még mezítláb a füvön. Az emlékek elöntötték a szívét, és akaratlanul is könnyet csaltak a szemébe.

Letelepedett a sír mellé, a platánfa lombja oltalmazó árnyékot borított az ellaposodott földhalom fölé. Lassan egy hete szokásává vált, hogy mindennap meglátogassa Isaiah nyughelyét. Most is a kezében szorongatta a férfi oroszlánfejes gyűrűjét, ujja hegyével kirajzolta az állat sörényét, szemeit és fogait.

   - Vajon fordított esetben megtetted volna? – suttogta maga elé. – Ha én kérlek téged, meg tudtad volna tenni?

Finoman végigszántotta ujjait a földben néhány vonalat húzva maga után, aztán újra elsimította.

   - Mi lesz velem nélküled?

Miranda felállt, zsibbadt lábait megnyújtóztatta, és elindult a ház felé. A napok óta tartó tompa szomorúság nem enyhült a mellkasában, legszívesebben csak aludt volna. Gondolatai rendezetlenül kavarogtak a fejében – korábbi tervei, időbeosztásai és mindenre kiterjedő élénk figyelme mintha kikopott volna. Swift verseket mormogott magában, vagy gyerekkori dalocskákat dudorászott, amiket még kislányként hallott Marytől. Most is elmerengve, tétován járta a folyosót, miközben egy halk, melankolikus refrént ismételgetett.

   - Esőfelhők menjetek... új nap fénye közeledj...

A nagyszalonba fordulva hirtelen megtorpant, a dúdolt dallamot mintha kettévágták volna. A sötétkék bársonyfotelban Sebastian terpeszkedett, arcán önelégült, kényelmes nyugalom ült. Miranda lába a földbe gyökerezett, úgy érezte nem jön ki hang a torkán. Az előbbi tompasága pillanatok alatt semmivé foszlott, elméjét mintha megannyi tüske izgatta volna. Először falfehérré sápadt, de néhány másodperc alatt orcája és orra helye vörösre pirult, tekintetében maró gyűlölet lobbant. Idegesen körbepillantott, de senki nem volt a közelben, így egyedül nézett szembe Sebastiannel, aki ezalatt félrebiccentett fejjel végigmustrálta a fekete ruháját.

   - Őszinte részvétem – mosolyodott el a férfi.

Miranda tüdejét szúrós fájdalom feszítette meg, szája vicsorrá torzult.

   - Takarodj innen, amíg még megteheted. Most!

   - Ugyan Miranda, nem akarsz te kidobni.

   - Ó dehogyisnem, és örülj, ha csak...

   - Francesco.

A férfi kéjes élvezettel nyújtotta el az utolsó "ó" hangzót, és kaján vigyorral nyugtázta Miranda döbbent arckifejezését. A nő egy pillanatra megtántorodott, de azon nyomban észrevétlenül megkapaszkodott a kanapé karfájában. Gondolataira mintha sötét felhő ereszkedett volna, hirtelen semmilyen okos taktika nem jutott az eszébe, Sebastian azonban nem hagyta szóhoz jutni.

  - Képzeld, nemrég értem haza külföldről, egészen remek vonatokkal lehet manapság utazni. Kellemesek, csendesek és elképesztően gyorsak. Pár óra alatt Londonból Liverpoolba ér az ember, azelőtt majdnem fél napot is igénybe vett egy ilyen kis utazás. Amikor hazaértem, egészen meglepett, hogy mennyi változás történt itt. Például megszűnt az Oxford Streeten a kesztyűüzlet. Surrey ezalatt megnyerte az idei krikett bajnokságot. Isaiah pedig megvakult és öngyilkos lett. Őrületesen pörögnek az események, nem?

Miranda gyomra felfordult, szíve mintha mérgezett vért pumpált volna az ereibe. Elképzelte, amint a kandalló mellől felkapja a piszkavasat, és bezúzza Sebastian koponyáját. Látta maga előtt, ahogyan a vér a márványpadlóra loccsan, és csak egy lágy, amorf húskupac marad a férfi fejéből. Az adrenalin elöntötte a nő mellkasát, úgy érezte magát, mint azok a kopók, akiket pórázon visszatartanak a rókalyuktól, és csak arra várnak, hogy szétcincálhassák a zsákmányukat.

   - Ki engedett be? – sziszegte a fogai között.

  - Jason az inasotok nem túl eszes fiú – dünnyögte Sebastian. – Azt mondtam a Tanácstól jövök és fontos.

   - Feltételezem nem a Tanácstól jössz.

  - Nem, de fontosnak fontos – simított végig kese szőke haján a férfi. – Kaptam egy levelet a lordprotektortól, miszerint tisztázzam, valóban Whitborne vagyok-e. Elképesztő, nem?

   - Semmi közöm hozzá.

Sebastian játékosan félrebillentette a fejét és egy teátrális mozdulattal végigmutatott a nőn.

  - Annyira modortalan vagy, az ember azt hinné, hogy aki Kent earljének lányaként pottyan a világra, azt tanították némi udvariasságra. De nem, te ki akarsz dobni, fintorgó pofákat vágsz és folyton félbeszakítod a mondandómat.

Miranda orrcimpái megfeszültek, légzése felgyorsult. Eddig a pillanatig remélte, hogy Pascal, Daniel vagy Jason végre felbukkan, hogy véget vethessen ennek a kínos találkának, most azonban örült, hogy nem így történt. Ki akarta élvezni a helyzetet, hogy négyszemközt maradt Sebastiannel. Óvatosan elsimított egy zavaró hajszálat a homlokából, és lassan, fenyegetően közelebb lépett.

   - Megvakítottad Isaiah-t...

   - Aljas vádak, kedves hölgyem – tárta szét a karját Sebastian.

   - Ne tagadd, te utolsó féreg!

   - Az ilyen rágalmakat holnaptól nem igazán teheted meg. A Tanács nem nézné jó szemmel, hogy egy nemes vámpírt sértegetsz és hamisan vádolsz.

A nő keze ökölbe szorult.

   - Mindketten tudjuk, hogy te tetted. Minden élőre és holtra esküszöm, hogy bosszút állok rajtad, jusson majd eszedbe, amit most mondok: a Carnonok sosem felejtenek és sosem bocsátanak meg.

Sebastian unott, flegma tekintete végigmérte a nőt, majd vidáman csettintett egyet.

  - Mondok ennél jobbat. Holnap te leszel a koronatanúm, miszerint jelen voltál, amikor Hilde vámpírrá tett.

Miranda élesen felkacagott.

   - Elment az eszed!

   - Hallgass végig, hidd el érdekes. Az a helyzet, hogy a valódi vámpírrá válásom nem túl izgalmas, de hiszen Isaiah-tól bizonyára ismered a történetet. Beláthatjuk, hogy a Tanácsnak ez kevés lesz, és micsoda abszurdum, de egy hihetőbb sztorit kell eléjük tárnom, mint ami a valóság volt. Most jön a te részed, figyelsz? Hildénél vendégeskedtél azon az éjszakán, amikor beengedett egy hordárfiút a házába, vagyis engem, és egy csésze teára marasztalt. A beszélgetés éjszakába nyúlt, és amikor diszkréten távoztál, a saját szemeddel láttad, hogy Hilde a hálószobájába invitál engem.

   - Micsoda kedves történet – nevetett fel cinikusan a nő. – Milyen kár, hogy Cyrill megvétózza.

   - Cyrill akkor nem volt sehol. Te pedig igazolni fogod, hogy így történt.

   - Semmit nem fogok igazolni, Sebastian. Most pedig takarodj.

A férfi nyűgösen felsóhajtott.

  - Most felállnék, hogy az ajtóból visszafordulva emlékeztesselek a beszélgetésünk elejére, amire te szépen megszeppenve visszainvitálnál, és újra leültetnél, de bevallom, annyira lusta vagyok ehhez a procedúrához, hogy inkább ülve mondom: Francesco.

Miranda megdermedt. Egy rémálom kellős közepén érezte magát, amiből hiába erőlködik, nem tud felébredni.

   - Miféle Francesco?

  - Jaj ne, ne fussuk ezeket a felesleges köröket! – gúnyolódott nyafogó hangon a férfi – Hiszen pontosan tudod, kiről beszélek. Francesco Carnon-Vecchione, Isaiah unokatestvére, a firenzei Carnon-ház régóta űzött célpontja. A Woodbridge Streeten uzsorásként dolgozik.

A nő mélyen hallgatott. Összébb húzta magán a kabátot, kicsit szégyellte, hogy mezítláb ácsorog, így amennyire csak lehetett elrejtette a lábfejét.

  - Mellesleg ő lenne a Carnon-ház feje, most hogy Isaiah meghalt. Bámulatosak az információim, nem? Mint egy kis veréb, aki összecsipegeti az elhullajtott morzsákat, bár tegyük hozzá igen sokat segített a következtetésben az az oroszlános gyűrű az ujján, amikor leszámolta nekem a hét fontot.

Sebastian felkuncogott, mint aki épp egy közepesen jó viccet hallott, Miranda arcán azonban a mosoly leghalványabb jele sem látszott. A férfi megköszörülte a torkát.

  - Öntsünk tiszta vizet a pohárba, nekem szükségem van egy aprócska tanúskodásra a részedről, én pedig nem értesítem Lorenzo Carnont, hogy Francesco él és virul.

   - Nem bízom benned.

  - Ugyan kérlek, ez nem a bizalomról szól. Ez vegytiszta üzlet, amit kénytelen leszel elfogadni. Vagy talán szeretnéd végignézni, ahogy Lorenzo felkoncolja a hőn szeretett Isaiah hőn szeretett unokatestvérét? Csúnya lenne.

Miranda elgyengülten az egyik fotelba rogyott, és mereven maga elé bámult. Rémes képek peregtek le a szeme előtt, ujjai egészen elfehéredtek, olyan erősen gyűrögette a kabátja szélét. A kandallóban szárazon pislákolt a parázs, a vastag párkányon megannyi szobrocska figyelte a bizarr jelenetet. Sebastian elővette a zsebóráját, de csak éppen annyira húzta elő, hogy a számlapról leolvassa a pontos időt. Kopott, olcsó darab volt, amit előkelőbb helyeken szégyenkezve takargatott a tenyerével, de születésnapján megfogadta, hogy egy év múlva már aranyból lesz. Erre a gondolatra ismét elmosolyodott, és elégedetten összecsattintotta az óra fedelét.

   - Nos? Várom a válaszod.

A nő lehunyta a szemét, ajkát nehezen hagyta el a szó.

   - Rendben – suttogta.

Sebastian vigyora széles és mohó lett.

   - Tessék? Nem hallottam kristálytisztán.

   - Azt mondtam rendben! – csattant fel Miranda. – Most pedig menj el.

A férfi komótosan felállt a fotelből, gerincét és ujjait alaposan kiropogtatta mielőtt a kabátjáért nyúlt volna. Hosszasan igazgatta a sálját, szinte minden egyes kis gyűrődést és ráncot elsimított a ruháján, mellyel csak tovább hergelte Miranda türelmét. Miután a cilinder is a helyére került, egy gátlástalanul elégedett mosollyal biccentett a nő felé, és színpadiasan meghajolt.

   - Akkor holnap találkozunk – kacsintott, és az ajtó felé vette az irányt.

Miranda utána kiáltott.

   - Sebastian!

   - Igen?

   - Leo dormiens nunquam titillandus.