Illatos gőz töltötte be a szobát. A forró vízben ázó tealevelek vöröses mintát festettek a porcelánkanna aljára, és szépen lassan sötétre színezték a falát. Daniel komótosan átszűrte a csészéjébe, majd forró tejet öntött hozzá, szemmértékre pontosan mindig ugyanannyit.

A nagyszalon még mindig feszélyezte. Próbálta magát hozzászoktatni a monumentalitáshoz, de a kanapé szélén ücsörögve inkább egy apró emberfigurának érezte magát egy hatalmas színházi díszletben. A halványkék falakon fehér frízek és rozetták futottak, a mennyezetet pazar freskók díszítették. Daniel sosem szerette a fényűző pompát. Hiányzott neki a Melbury Road otthonos közege, és az a sok emlék, ami a házhoz fűzte. Bár még magának sem vallotta be, de nehezen viselte a változásokat. Életében nem sokszor kényszerült költözködésre, de az a pár alkalom is mély nyomokat hagyott benne, mely bizonytalansággal és az újtól való félelemmel párosult. Manchester kormos, vöröstéglás gyárvárosából a kereskedőktől nyüzsgő Bristolba, onnan a csöndes Oxfordba majd végül a fővárosba, Londonba. Az új kihívások próbára tették az alkalmazkodó képességét, és szinte mindig akkorra került el, mire végre megszokta a helyét. Hampstead azonban most egészen más nehézségeket tartogatott.

Daniel eltöprengve belekortyolt a teájába, a forró gőz megcsiklandozta az arcát. Túl nagy volt a csönd, Pascalt órák óta nem látta, bár a hatalmas kastélyban könnyű volt szem elől téveszteni a másikat. Nem különösebben zavarta a férfi távolléte, sőt kifejezetten örült a nyugalomnak. Napok óta kacérkodott a gondolattal, hogy az orvosi szakkönyvek után végre nekilát a Strand magazin legújabb számának, de épphogy fellapozta az újságot, az aulában léptek koppantak. Halvány mosoly kúszott az arcára, amint meglátta Miranda sziluettjét az üvegen  keresztül.

 - Milyen volt az irodalmi est? – kérdezte már az ajtó mögül, de amint az előszobába lépett megtorpant. – Mi a baj?

Miranda egész testében reszketett, pedig nem volt hideg. Tekintete feldúltan és riadtan cikázott, mint akit egészen idáig vadállatok kergettek, így amikor végre megpillantotta Danielt, ujjait görcsösen a  ruhájába mélyesztette és szorosan átölelte. A férfi értetlenül állt, de karjait oltalmazóan a nő köré fonta.

   - Istenem Daniel, borzasztó dolgot tettem – suttogta.

   - Mi történt?

A nő megdörgölte a szemét, és néhány mély levegővétellel visszanyerte a józanságát. Orrcimpái megfeszültek, arca sápadt és meggyötört volt. Fáradtan a fotelba rogyott, derekát azonban mereven tartotta a fűző, így inkább egy esetlen porcelánbabára hasonlított. Bármit megadott volna most, hogy belekortyolhasson Daniel teájába, és a rég elfeledett íz megnyugtassa az idegeit, mint emberi életében annyiszor. Jobb híján azonban csak a karfa bársonypárnás részét karcolgatta a körmével, miközben lábfejével szüntelenül dobolt a parkettán.

   - Nem a felolvasó esten voltam – bökte ki végül. – Hanem Sebastian tárgyalásán.

   - Miféle tárgyaláson?

 - Sebastiannek bizonyítania kellett, hogy Whitborne-e vagy sem. Szűk körben zajlott, igazából nekem sem kellett volna ott lennem... de tegnap eljött és megzsarolt.

Daniel összevonta a szemöldökét, és kicsit feljebb ült a székben.

   - Mikor? Nem láttam bejönni.

Miranda legyintett.

   - Jött-ment. Gyorsan kicsikarta, amit akart.

   - Vagyis?

   - Hamisan kellett tanúskodnom a származása mellett.

A megtelepedő csöndben hirtelen hallani lehetett a fák susogását és a lovak távoli nyerítését az istállóban. Baljós, néma hallgatás volt. Daniel odébb tolta a csészét az asztalon, a porcelán puhán csúszott a polírozott falapon. Nem tudta, rákérdezzen-e az okára, várta Miranda további mondandóját, de a beszélgetés megrekedt. A férfi megköszörülte a torkát, próbálta kifürkészni a borostyánbarna tekintetet, de a nő szeme üres és homályos volt. Daniel már épp elhatározta, hogy mégis felteszi az adekvát "miért?" kérdést, de mire megszólalhatott volna, Miranda türelmetlenül felpattant a székből.

   - Pascal hol van? – pillantott körbe sürgetőn.

   - Nem láttam ma, de talán...

   - Mindegy, megkeresem.

Miranda cipőjének sarka élesen végigkopogott a folyosókon, a márványberakásos falak minden egyes lépésére visszhanggal válaszoltak. A kandeláberek haloványan világítottak, a nő kissé hunyorogva haladt előre a félhomályban. Úgy emlékezett Hampstead mindig ragyogó fényárban úszott, ha csak színeket kellett volna felidéznie aranysárgát, kristályfehéret, vakító vöröset és kéket mondott volna. Most azonban minden fakónak és sötétnek tűnt, amióta beköltözött.

Pascal szobája tárva-nyitva állt, a földön ingek és nyakkendők hevertek szanaszét, az egyik dobozból mandzsetta gombok gurultak a szőnyegre. Miranda óvatosan kikerülte a ruhadarabokat, és alaposan körülnézett. A bevetetlen ágyon néhány könyv hevert, az egyik pajzán, erotikus albumot átlapozta, majd közönyösen visszarakta a helyére. Huszonnégy évnyi közös szoba után furcsa érzésekkel járkált Pascal új, saját birodalmában. Minden apró részletet megfigyelt, tétován belenézett és áttúrta a fiókok tartalmát. Nem a gyanakvás vezérelte, sokkal inkább a női kíváncsiság. Az íróasztal egyik kis fachjában megsárgult levelekre bukkant a tucatnyi kacat és tintafoltos papírhalom alatt. Elszürkült, foszladozó spárgával voltak átkötve, a címzés mindegyikek ugyanaz volt: Rue de Sofia 9, Párizs. Miranda összevont szemöldökkel bontogatta a zsinórt, tekintetét végigfuttatta a francia kézíráson: „Drága fiam! Hónapok óta nem kaptunk tőled levelet, az egész család aggódik érted. Kérlek írj nekünk, hogy jól vagy! Céline is nagyon hiányol. Csókollak, Isten óvjon.”

Nehéz szívvel lapozgatta tovább a leveleket. A tartalom szinte mindegyikben hasonló volt, csak a dátumok váltakoztak 1865 márciusától egészen júliusig. Egymás után olvasta az egyre kétségbeesettebb és bizonytalanabb üzeneteket, egy aggódó édesanya elkeseredett próbálkozásait. "Fiam! Kérlek gyere haza. Céline tegnap éjjel meghalt, mégis elvitte a skarlát. Szerdán temetjük, addigra térj haza Amiens-be. Kérlek. Nem kell tartanod apád haragjától, bármibe is keveredtél ott Párizsban, már nem számít. Szeretünk, te maradtál az egyetlen gyermekünk. Várunk haza! Csókollak, édesanyád."

Ez volt az utolsó levél. Miranda az ölébe ejtette a puhára gyűrődött papírt, és szaggatottan felsóhajtott. Próbálta felidézni Pascal viselkedését abban a bizonyos júliusban, de csak annyira emlékezett, hogy akkoriban költözött át a férfi véglegesen az ő bérelt párizsi lakásába. Azelőtt még halogatta, miszerint már előre kifizette a montmartre-i albérlet havidíját, és akkor már kitölti az idejét, de hirtelen egyik napról a másikra meggondolta magát. Miranda nem firtatta az okát, most azonban világossá vált, mi késztette Pascalt a költözésre. Céline halálát is sokkal később mondta csak el, és valahányszor szóba került az évszám, mintha nem egyezett volna soha.

Miranda gondosan visszacsomagolta a leveleket a fiók mélyére, és elmerengve kibámult az ablakon. Életének nagy kirakós játéka mintha összekeveredett volna – az apró kis darabkák széthullottak és új, rossz helyekre kerültek ahová sosem szánta őket. Úgy érezte magát, mintha folyamatosan víz alatt lenne, és a világ körülötte csak egy zavaros, elmosódóan morajló hangfoszlánnyá válna. Képtelen volt összeszedni a gondolatait, ha próbálta felfejteni az egyik szálat félúton hirtelen elment tőle a kedve és visszazuhant az apátiába. Miranda az ablaknak nyomta a homlokát, a hideg üveg most jólesett a forrón lüktető halántékának. A fenyők sötét lombjain túl valami mozgást észlelt, közvetlenül a platánfa alatt. Szűkre húzta a szemét, hogy jobban lásson, de döbbenetében hátralépett, amikor végre kirajzolódott az alak.

Pascal mogorván ült a sír mellett, mint aki szolgálatot teljesít. Unalmában botokat tördelt, de dacos tekintetét egy pillanatra sem vette le a földhalomról. A hold fényénél ezüstösen ingadoztak a fűszálak, a dombok felől fácánok surrogását lehetett hallani az avarban.

   - Szépen vagyunk.

A férfi úgy érezte félig magának, félig másnak mondja ezt a közhelyes megállapítást. Hűvös volt az este, tenyerével megmelengette az orrhegyét, majd nyeglén az oldalára feküdt.

   - Valami kevésbé prózai halálnemet is választhattál volna... mint egy opera zárójelenete.

Furcsán ízlelgette a szavakat, majd megrázta a fejét.

   - Megbuggyantam. Egy halottal beszélgetek.

Komoran hallgatásba burkolózott és hosszú percekig bámult maga elé. A szél felkavarta a tó víztükrét, a szitakötők hosszúkás, kék teste időnként megvillant a félhomályban. Pascal nagyot sóhajtott.

   - Most már úgyis mindegy, mondhatok bármit – mormogta az orra alá. – Például, hogy utáltalak.

Akaratlanul is megvonta a vállát, de a flegma mozdulat után arca elkomolyodott. Ujjai között egy fűszálat morzsolgatott, majd halkan folytatta.

   - Talán nem is téged utáltalak, hanem a helyzetet. Ki tudja... talán más körülmények között jóban lettünk volna. Nem voltál annyira elviselhetetlen, néha még vicces is tudtál lenni. 

Pascal tekintete felélénkült és halkan elnevette magát, amint felidézte néhány megjegyzését.

  - Már azelőtt is sokszor láttalak, hogy találkoztunk volna. Ott, abban az ablakban – A férfi automatikusan a ház felé biccentett. – Az íróasztalodnál ültél, és egy régi órát szerelgettél. Évszakok teltek, de akárhányszor bekukkantottam az ablakon, te még mindig ugyanazzal a nyamvadt masinával küszködtél. Egészen múlt hétig nem értettem, miért csináltad.

Kényelmetlenül fészkelődött, ajkát összeszorította, és elhajította az összegyűrt fűszálat.

  - A minap megláttam azt az órát Miranda szobájában.

Pascal keserűen hümmögött.

   - Engem gyűlöltél, de őt szeretted, én pedig ezért gyűlöltelek. Ironikus, nem?

Furcsa csönd telepedett a kertre, amint a szél alább hagyott. Az ágak és a falevelek mozdulatlanságba merevedtek, a férfi a sírhalomra emelte a szemét. Szeretett volna átlátni a földrétegen, szerette volna, ha a szavai még értelemre találnak.

   - Úgy szeretem, ahogy te szeretted. Nem mintha bármi ígérettel tartoznék neked... de tudd, hogy vigyázni fogok rá.

Miranda halk mormogást hallott, ahogy a dombok felől közeledett. Pascal felfigyelt a közeledő léptekre, rögtön felugrott, és kissé zavartan porolni kezdte a kabátja ujját.

   - Mit csinálsz itt? – nézett körbe gyanakodva.

   - Semmit – hebegte a férfi.

A nő választ várva végigmérte, Pascal tétován odébb gurított egy kavicsot a lábfejével, és zsebre vágta a kezét.

   - Ma nem volt időd kijönni hozzá... – hadarta alig hallhatóan.

Miranda döbbenten bámulta. Szemébe lassan könny gyűlt, ajka lebiggyedt, majd hirtelen a férfi nyakába borult és átölelte. Vékony, kislányos zokogás rázta, ujjait végigszántotta Pascal aranybarna fürtjein és úgy szorította magához, mintha hosszú évek óta nem látta volna. Sokáig álltak így a fa alatt, majd lassan elengedte. A tiszta kék szemekbe nézve nyugalom járta át a testét, úgy érezte egy pillanatra felszállt a köd az elméjéről. Egymásba karolva sétáltak vissza az ösvényen, Miranda nem várta meg a szokásos körkérdést, helyette azonnal a lényegre tért.

   - Nem az irodalmi estre mentem, hanem Sebastian tárgyalására.

A férfi megtorpant.

   - Miféle tárgyalás? Végre elítélték azt a rohadékot a tettéért? De miért mentél egyedül? – hadarta izgatottan. – Látni akartam annak a dögnek a megnyúlt képét, amikor kidobják a Tanácsból, hát ha tudtam volna, hogy nem egy unalmas felolvasóestre mész, akkor...

   - Csillapodj, Pascal – intette csendre Miranda szomorúan. – Nem ítélték el.

   - Hát?

   - A származásáról volt szó. Hivatalosan is Whitborne lett.

Mielőtt a férfi egy ékesebb káromkodás áradatba kezdhetett volna, Miranda a lehető legtömörebben elmesélte a zsarolást és a kisteremben zajlottakat. Pascal értetlenül megrázta a fejét, mint aki rosszul hall, majd a nő felé fordult.

   - Mi lesz így Cyrillékkel?

   - Úgysem segíthettem volna rajtuk. Velem vagy nélkülem, de Sebastian megtalálta volna a módját, hogy elérje, amit akar – ingatta a fejét. – Nekem viszont meg kell védenem az enyéimet.

   - Egyáltalán ki a fene az a Francesco?

A házba érve Miranda levetette a kabátját és a kanapéra rogyott, a két kutya szinte azonnal mellette termett és vidáman csaholva mellébújt. Tenyerét végigsimította csillogó, fekete szőrükön, majd a plafonra emelte a tekintetét.

  - Emlékszel arra történetre, amit meséltem neked, hogyan veszett oda több tucatnyi Carnon 1810-ben?

   - Nem rémlik.

  - A firenzei Carnonoknál az a szokás, hogy mindenki megtarthatja az emberi életében megszerzett vagyonát, gyarapíthatja, arra költ amire akar, de szükség esetén be kell szolgáltatni a közös kasszába a javakat. Francescónak ez nem tetszett, és egy hevesebb anyagi vita után megbízott néhány haramiát a mezzomontei erdőből, hogy pirkadatkor öljék meg Lorenzót. A bérgyilkosok azonban hamarabb érkeztek, és változtattak a terven. Nem elégedtek meg a rájuk bízott feladattal, amikor meglátták a palazzót és a drága holmikat, elhatározták, hogy a ház egész népével végeznek és elfoglalják a villát.

Miranda elkomorult, tekintetében felkavarodott a múlt emléke. Látta maga előtt a véres holttesteket a márványpadlón, hallotta az emeletről kiszűrődő rémült sikolyokat, szinte még most is érezte Isaiah kezének szorítását a csuklóján, amint a férfi őrült tempóban végigrángatta a folyosókon egyenesen a hátsó kijárat felé. Tetemeken tapostak, sáros lejtőkön bukdácsoltak, a szederbokrok ágai megtépázták őket, mire kiértek egy biztonságos tisztásra. Fehér ruhája felszívta a vért a padlóról, karján és arcán apró karcolások éktelenkedtek, csuklója egészen belelilult Isaiah szorításába. Reszketve, lihegve kapaszkodott a férfiba, mégis egyetlen önző gondolat feledtette vele minden borzalmat, amit látott: ők ketten életben voltak.

   - És?

   - Tessék? – riadt fel a révedezésből Miranda.

   - Elhatározták, hogy elfoglalják a házat... De még mindig nem értem a Francesco részt.

A nő összeszedte a kusza gondolatait, és megköszörülte a torkát.

   - A haramiák váratlanul támadtak, sok Carnon meghalt. Esélyük sem volt, olyan hirtelen történt. De voltak, akik túlélték, többek között épp Lorenzo. Miután átvészeltük a tragédiát és kiderült, kinek a keze volt a dologban, hajtóvadászatot indított Francesco ellen. De sosem bukkantak a nyomára.

Miranda zavartan összekulcsolta a kezét.

  - Pár évvel azután, hogy Isaiah-val Londonba költöztünk, egyik éjjel az utcán felismertem Francescót. Clerkenwellen keresztül vitt az utam, és az ablakon bámészkodva találkozott a tekintetünk, én pedig azonnal megállíttattam a kocsit, és utána eredtem. Kiderült, hogy a támadás után elhagyta Firenzét és végül itt kötött ki, de megesketett, hogy titokban tartom még Isaiah előtt is, hogy életben van – A nő fájdalmasan felsóhajtott. – Eddig csak én tudtam róla, de egy ostoba hiba miatt most már Sebastian is.

Pascal unottan támasztotta az állát, félig leeresztett szemhéja mögül flegmán bámulta a parketta különböző pontjait. Mikor Miranda végzett a mondandójával, a férfi lustán kinyújtózkodott.

   - Tehát Francesco egy áruló. Akkor miért viseled ennyire a szíveden a sorsát?

   - Mert Isaiah unokatestvére.

Pascal ereiben megfagyott a vér. Harag és féltékenység járta át, egy megmagyarázhatatlan, nyomasztó érzés, ami megtelepedett a szívén és nem eresztette. Valahonnan az emeletről tompa gongás hallatszott – Miranda szobájában elütötte a hajnali kettőt egy régi óra.