Hűvös július köszöntött Londonra. A szél felkavarta az utcák porát, megtépázta a bokrok zsenge ágait és hideg leheletével megcsiklandozta a fiatal lányok vékony, sápatag bőrét. A parlament mögötti kis park elhagyatott volt éjjel. A kandeláberek fénye pislákolva fel-fellobbant, a szökőkút vizében ázott falevek, és félig elrothadt ágak úszkáltak. Pascal kissé dideregve összehúzta magán a zakót, de rendületlenül sétált Miranda mellett, akit láthatóan cseppet sem zavart a viharos szél. A legdíszesebb fekete ruháját viselte, a selyemfodrok és csipkés szegélyek közül felsejlett a makulátlan, tejfehér bőr. Ajkát szorosan összezárta, pillái sűrűjén hunyorogva kémlelte a Westminster Abbey tornyai mögött vándorló sötét felhőket. A férfi megdörzsölte elgémberedett, hideg ujjait, és felsóhajtott.

   - Szép kis nyár.

Miranda elengedte a füle mellett a közhelyes megállapítást, gondolatai most sokkal távolabb jártak. Sosem játszódott le a fejében, mi lenne, ha ő lenne a Carnon-ház családfője, Isaiah pozíciója olyan öröknek és megrendíthetetlennek tűnt, hogy még kósza gondolatként sem jutott eszébe soha. Pascal megunta a fel-alá sétálgatást a parkban, immár fél órája keringett néma csöndben, türelmesen. Hanyagul levetette magát az egyik padra, és jelentőségteljesen a nőre pillantott, hogy ő is üljön le végre. Hosszú percekig hallgattak, a város zaja körbeölelte őket.

   - Ideges vagy?

   - Nem.

   - Ugyan, Mira.

A nő megadóan bólintott.

   - Félsz tőlük? – fordult felé a férfi.

  - Nem. Köztük éltem évtizedekig, pontosan tudom mire számítsak, csak fojtogató ez az egész ceremónia...

Pascal elővett egy cigarettát és rágyújtott, a tűz aranysárga fénye sercenve fellobbant egy pillanatra, majd újra kihunyt. A kék, zavaros füst azonnal szertefoszlott a viharos szélben, a férfi behúzott nyakkal ült, hogy valamennyire védje a cigaretta izzását.

   - Még mindig bánt, amit Cyrill a fejedhez vágott, igaz?

   - Nem érdekel.

A férfi hitetlenül felmordult.

   - Nyilván érdekel, ostoba kérdés – helyesbített. – De ezt kellett tennem.

Miranda felnézett a parlament hosszúkás, gótikus pilléreire, a hatalmas épület tövében egészen aprónak és jelentéktelennek érezte magát. Ritkán járt erre, de a mai nap mindenképpen meg akarta látogatni ezt a helyet. Édesapja járt a fejében, elképzelte, ahogyan iratokkal a hóna alatt felsétált a lépcsőkön, vagy talán éppen itt tett egy sétát két tárgyalás között.

   - Miért ilyen fontos neked Francesco?

   - Mert Carnon... és Vecchione.

Pascal rosszalló fintort vágott, a nő érezte, hogy őszintébb választ várt tőle. Tétován babrálta a táskája gyöngyvarrásait, majd elővette az oroszlános gyűrűt. Idegesen forgatta, melengette a tenyerében, a fém lassan felforrósodott. A férfi a szeme sarkából nézte, ahogyan Miranda felpróbálja a gyűrűt, de vékony ujján lötyögött az ékszer, így végül levette. 

  - Ő az utolsó kapaszkodóm... Csak néhány tárgyam és Hampstead maradt Isaiah-ból. Olyan kevésnek tűnik, ahhoz képest, milyen sok volt ő. Francesco olyan, mintha egy élő darabot őrizne belőle. Egy családból származnak, együtt nevelkedtek, együtt váltak vámpírrá, ő a kezdetektől fogva mellettünk volt. Tudod, ha vele beszélgetek… mintha élénkebben emlékeznék.

Miranda bizonytalanul elrakta a gyűrűt a táska mélyére.

   - Nem kell értened...

   - Értem.

Pascal tekintete nyugodt volt, karját szorosan Miranda válla köré fonta, és magához ölelte. Sokáig így maradtak, a férfi megtámasztotta az állát a nő nyakhajlatában, és felnézett az óratoronyra. A hatalmas építmény árnyékot vetett a kicsiny parkra, a számlapon a tizenketteshez közelített a nagymutató. Pascal magában visszaszámolt, fejében úgy kattogtak a másodpercek, mint a metronóm ingája. A Big Ben elütötte a tíz órát, a harangjáték hangja végigdübörgött a mellkasában. Lassan eleresztette Mirandát, és homlokon csókolta.

   - Ideje indulnunk. A Millbank azért még egy hosszú séta innen.

A Tanács nagytermében minden csillár égett, a házak címerei szinte ragyogtak a fényben. Nagy volt a zúgolódás, a családok ilyenkor pletykálták ki az elmúlt hetek eseményeit. Harold Lester renyhe, kövér testével közelebb húzódott Viorica Perkinshez, és megböködte a nő könyökét.

   - Izgalmas estének nézünk elébe, nem igaz?

  - Izgalmas? – húzta fel az orrát. – Annak a beképzelt perszónának a megdicsőülése engem nem érdekel.

Lily Perkins bágyadt, lesajnáló mosolyt eresztett a nő felé.

  - Savanyú a szőlő, Viorica? Bántja a hiúságodat, hogy immár nem te leszel az egyetlen női családfő...

   - Hallgass, Lily! Az okoskodás helyett inkább kezdhettél volna valamit a frizuráddal.

A felsőbb padsorokban Cyrill komoran bámulta szemközti oldalt. Látni sem bírta Mirandát, mégis minden alkalommal odatévedt a tekintete. Az egyik fele szerette volna vele felvenni a szemkontaktust, küldeni egy szúrós pillantást, mennyire csalódott, de a másik fele túl gyáva volt ahhoz, hogy pár másodpercnél tovább nézze, nehogy véletlenül Miranda észrevegye. Sötét ábrázattal babrálta az ingjén a mandzsettát, Katharina vigasztalóan megszorongatta a vállát.

   - Ne törődj most ezzel.

   - Sebastian itt van? – mormogta az orra alá Cyrill.

A lány körbekémlelt, majd megrázta a fejét.

   - Nincs. De kit izgat? – mosolygott rá. – Holnap indulunk Koblenzbe, és néhány nap múlva már mi leszünk többen, ő meg főhet a levében, nem?

Cyrill nagyot sóhajtott, és egy gyenge, erőltetett bólintással igazat adott, de a szíve mélyén egyáltalán nem látta ilyen egyszerűnek és biztatónak a helyzetet. Demetrios Galanis ünnepi talárt vett fel, kabátjának ujját kacskaringós tengeri motívumok díszítették, hangja lágy és mélyen zengő volt, amikor megszólalt. Karját szélesre tárta és intett a tömegnek, hogy emelkedjenek fel.

  - Tisztelt Tanács, kedves barátaim! A mai nap különleges a történelmünkben. Közel százötven éves fennállásunk óta a házak sok veszteséget szenvedtek, de a Vámpírok Szövetségének Angliai Tanácsa ritkán áll szemben olyan problémával, amikor egy nemes ház a vezetőjét veszíti el.

A lordprotektor egy kis szünetet tartott, még az avatatlan szemeknek is feltűnhetett, hogy az idős férfi küszköd a szavakkal. Demetrios megköszörülte a torkát, és folytatta.

   - Isaiah Carnon-Vecchione halála mindannyiunkat mélyen megrázott. Bátor és nemes férfi volt, jellemben erős, szívben igaz.

Kinyújtotta a kezét, és finoman intett Mirandának, hogy lépjen a tribünre. A nő lehajtott fejjel, kissé bizonytalanul haladt előre, alig várta, hogy túlessen a kínos procedúrán.

   - A Carnon-ház vezetését Lady Miranda Carnon-Seydell, az öröklési rend szerinti második veszi át. Szólítom a firenzei Carnon-ház fejét Signor Lorenzo Carnon-Ardovinit és kíséretét, kérem, iktassák be az új úrnőt!

A szárnyas ajtó végszóra kitárult és öt alak lépett be rajta, három férfi és két nő. Zafírkék ruhájuk arannyal volt kivarrva a legfinomabb kézi hímzéssel, a nők felsőrészét gyönggyel és opállal díszítették. A Perkins lányok elképedve nyújtogatták a nyakukat, még Viorica kezében is megállt a legyező. Cyrill komor tekintete is egy pillanatra felélénkült, kicsit feljebb emelkedett a széken, hogy jobban lásson. Csak halvány elképzelése volt Miranda beszámolói alapján a firenzei Carnonokról, de most amikor meglátta őket, úgy érezte, a legvadabb elképzelése is szegényesnek hatott.

Lorenzo Carnon magas, széles vállú férfi volt, fekete hullámos haja féloldalasan omlott a mellkasáig, szemében mintha állandóan kegyetlen nevetés villámlott volna. Miranda mélyen leereszkedett, hogy Lorenzo homlokon csókolhassa.

   - Benevenuto – üdvözölte őket halkan, de méltóságteljesen.

A Tanács visszafojtott lélegzettel figyelte a furcsa köszöntési procedúrát. Cyrillt teljesen lenyűgözte a látvány, és a Carnonokat elnézve úgy érezte, valamit megértett Miranda különös személyiségéből.

   - Rég láttunk, Miranda – mérte végig Lorenzo.

   - Egészen elangolosodott – vonta fel a szemöldökét a mellette álló nő.

Giulia harminc év körülinek tűnt, arca szép kerek, ajkai természetüknél fogva vérvörösen duzzadtak. Fekete haja az európai divathoz képest jóval magasabbra volt tornyozva, választékánál ékkövekkel kirakott diadémot viselt. A mögötte álló Cesarina szinte a szöges ellentéteként hatott – ravaszszemű, lenszőke lány, olyan finoman ívelt, telt idomokkal, mintha csak Michelangelo vásznáról lépett volna le a földi világba. Húsos, telt ajkait unottan lebiggyesztette, és megvetéssel vegyes kíváncsisággal méricskélte a környezetét, valamint a padsorokban ülőket.

   - Angol vagyok – helyesbített Miranda lágyan.

   - Va bene, va bene – legyintett Giulia flegmán. – De Itáliában születtél vámpírnak, csak az számít.

Katharina előredőlve próbált magának jobb kilátást biztosítani, szemei kíváncsian csillogtak, mint egy kisgyereknek, aki valami izgalmas mutatványt lát.

   - Miranda...

Lorenzo szokatlan akcentussal pörgette az r hangot.

   - Miranda Carnon-Seydell, a Carnon-ház vezetőjeként én, Lorenzo Carnon-Ardovini, az angliai Carnon ház úrnőjének nevezlek ki.

A férfi a firenzei liliomot mintázó arany melltűt tűzött Miranda ruhájára, a nő a hagyományokhoz híven leereszkedett, és kezet csókolt Lorenzónak.

  - A mai naptól fogva halálod napjáig a Carnon-ház teljhatalmú családfője vagy Nagy-Britanniában.

Lorenzo a tőréhez nyúlt, és finoman a nő kezébe adta. Miranda tudta mi következik ezután. Rezzenéstelen arccal nézett előre, az ajtó egy pontját szemelte ki, amit mereven bámulhatott. Tenyerét a plafon felé fordította, a kés hideg pengéje szinte égette, amikor belehasított. Feszesen tartotta a tőr nyelét, hogy végig tudja vinni az egyenes mozdulatot, de belül ordított a fájdalomtól. Pascal elsápadva nézte a tortúráját, keze akaratlanul is remegni kezdett, lábaiban az izom ugrásra készen megfeszült. Mereven figyelte a nő minden rezdülését, szinte pislogni is elfelejtett, hátha szükség lesz a közbeavatkozására. Miranda azonban némán a mellkasára helyezte a vérző tenyerét, közvetlenül a szíve fölé. A vér végigcsurgott a bőrén, tekintete elszánt és koncentrált volt.

   - Esküdj! – lépet közelebb Lorenzo.

Cyrill tátott szájjal bámulta az eseményeket, egyszerre lenyűgözte és elborzasztotta a bizarr ceremónia, de egy pillanatra akaratlanul is aggódni kezdett Mirandáért.

 - Esküdj, hogy a Carnon-ház tagjait minden körülmények között megvéded. Hagyományait és értékrendjét magadénak vallod. Családod érdekeit a magadénál előbbre helyezed. Vérre vérrel válaszolsz, és sosem felejted: ex ungue leonem.

   - Esküszöm.

Mauro és Ambrogio felsegítette Mirandát, aki még mindig görcsösen szorította kezét a mellkasához. Érezte, ahogy a felhasított tenyere szinkronban lüktet a szívével. Lorenzo lassan tapsolni kezdett, amit a többi Carnon, végül az egész terem követett. A nagy hangzavarban senki nem vette észre, amikor Sebastian belépett az ajtón, és maga elé lökött egy fekete kabátos férfit. Miranda felsikkantott, majd hirtelen csend lett, a Carnonok egyszerre fordultak meg az ajtó irányába.

  - Nem akartam megzavarni a dolgokat, de úgy látom, elkéstem – kezdte mézesmázosan Sebastian a tömeghez fordulva – Látom már megtörtént a beavatás, pedig én esküszöm, siettem! Csuda vigye el, azt hittem, még időben ide tudom hozni a jogos örököst.

A fekete kabátos alak lassan felemelte a fejét, arca előtt egy fényesre pucolt bőrcsizmát látott csak.

   - Francesco… – sziszegte elképedve Lorenzo.

A gallérjánál fogva felrángatta a földről az összevert férfit, Francesco csak hunyorogva tudott a szemébe nézni a feldagadt sebeitől. Lorenzo tekintetében egyszerre kavargott harag és döbbenet, fújtatva kapkodta a levegőt, mint egy dühös bika.

   - Most megfizetsz, te aljas áruló.

   - Elég legyen ebből – csapott az asztalra a lordprotektor. – Azonnal elég ebből!

  - Ez a Carnon-ház belső ügye, ne avatkozzon bele! – fordult hátra Lorenzo, majd tőrét Francesco torkának szegezte. – Szóval itt bujkáltál évtizedeken át te pondró...

Mauro és Ambrogio két oldalról közrefogta a férfit, Giulia és Cesarina fenyegetően bezárta a kört, így Miranda kinn rekedt. Hitetlenkedve bámult Sebastianra, aki önelégült mosollyal biccentett felé, majd széttárta a karját. A nő ereiben megfagyott a vér, egy rossz rémálom kellős közepén érezte magát, amiből képtelen felébredni. A naivitás volt az első szó, ami eszébe jutott önmagával kapcsolatban, és amikor erre gondolt legszívesebben csak keservesen zokogott volna. Tanácstalanul állt a terem közepén, tenyeréből még mindig csöpögött a vér a padlóra, tekintete kereste a segítséget a sorok között, de csak közönyös, kárörvendő, erőszakra kiéhezett arcokat talált, ami egy ellenséges masszává olvadt össze a szemei előtt.

Sir Montgomery Thomsett tehetetlen értetlenséggel szemlélte az eseményeket, amikor Mirandával találkozott a tekintetük képtelen volt bármi megnyugtatót, vagy biztatót üzenni. Ráncos kezével éppolyan idegesen szorongatta az asztal szélét, szíve elnehezedett, amikor Mirandára nézett, hirtelen ismét annak a megszeppent kislánynak látta, mint hajdanán.

   - Mennyi éve üldözlek – vicsorgott Lorenzo Francescóra.

  - Végre megkapod a magadét! – lobbant fel Giulia arca – Miattad halt meg Bianca, Matteo, Cristina, Oliviero…

   - Patrizio, Rufino, Umberto… – folytatta a sort Cesarina.

   - Vittore, Amanda és Saveria.

Francesco riadtan nézte a Carnonok vérszomjas arcát, szemeivel Mirandát kereste, de Lorenzo robosztus alakjától semmit nem látott. A tanácsteremben mindenki feszülten ült, senki nem mert közbeavatkozni, még a lordprotektor is dermedten állt a tribünön.

   - Azt hitted szárazon megúszhatod? Megöletted a családodat, a saját vértestvéreidet...

   - Véletlen volt, én nem így akartam – zihálta a férfi.

Lorenzo szilaj arca egészen eltorzult a gyilkos örömtől, amint a tőr pengéjét Francesco nyakbőréhez nyomta.

  - Most legalább mindenki láthatja, hogy jár az, aki a Carnon-házat megtámadja. Jól figyeljenek tisztelt hölgyeim és uraim, ez a kis bemutató önöknek is szól!

   - Basta!

Lorenzo és a többi Carnon az éles, állatiasan torz hang irányába fordult. Miranda szeme villámokat szórt, rózsaszín ínye felsejlett. Térdei remegtek, de a bő szoknya szerencsére takarta a félelmét. Határozott léptekkel a Carnonok felé indult, cipőjének koppanását visszaverték a falak.

   - Hagyd békén, Lorenzo.

   - Neked ebbe nincs beleszólásod – vágott közbe kurtán Guilia.

A két nő tekintete összeforrt, csak apró rezdülések választották el őket attól, hogy egymásnak rontsanak. Miranda magasabbra emelte a fejét, borostyánbarna szeme olyan volt, mint a megfagyott, jeges föld. Lorenzo közéjük lépett.

  - Az előbb tettél esküt, hogy vérre vérrel válaszolsz. Francesco vére fizetség lesz az legyilkolt Carnonok véréért.

Miranda fölényesen tett egy lépést előre.

  - Arra is esküt tettem, hogy a Carnon-ház tagjait minden körülmények között megvédem. Az angliai Carnon-ház családfője vagyok, Lorenzo. Francesco Carnon-Vecchione az én védelmemet élvezi. Engedjétek el.

Mauro és Ambrogio tanácstalanul bámult, várták Lorenzo válaszát. A férfi még mindig Mirandát nézte, szeme szűk és átható volt.

   - Most – suttogta a nő fenyegetően.

Lorenzo megadóan intett, de tekintetét nem vette le Mirandáról.

   - Nem szegheted meg egyik esküdet sem, ugye tudod?

   - Nem fogom.

   - Vérre vér! – rikkantotta Cesarina.

Giulia gúnyosan mosolygott, kezeit csípőre tette, és várakozóan félrebillentette a fejét. Miranda mély lélegzetet vett, és ismét elindult a tribün felé. Már nem nézett a tömegre, nem kereste senkinek az arcát. Nem várt megerősítést, biztatást vagy segítséget – mereven haladt, véres tenyerében erősen szorongatta az oroszlános gyűrűt. Fellépett az emelvényre, a teremre szinte dermedt csönd ereszkedett. 

   - Vérre vér. Így esküdtem, és én tartom a szavamat, Lorenzo.

Megkereste Sebastiannal a szemkontaktust, és bár arccal egyenesen a Carnonok felé fordult, szemei csak a szőke férfira szegeződtek.

   - Aki a Carnon-ház tagjai ellen vét, az számítson a bosszúra. Kivétel nélkül.

Izgatott suttogás morajlott végig, a nő előrelépett egyet.

   - Megkapjátok a vért.

A tanácsterem felhördült, felháborodott zúgolódás mosódott egybe, a tömeg szinte egy emberként emelkedett fel a padsorok mögül. Miranda éles hangja azonban így is túlharsogta a zsivajt.

 - Nyúzzátok meg Francesco Carnon-Vecchione jobb alkarját, azt a karját, amivel hajdan felesküdött a Carnon-házra!