Síri csönd honolt a második emelet félhomályában. A mélybordó falak elnyelték a léptek tompa koppanását, az aranykeretek közé zárt nimfák és rettenthetetlen titánok végigkövették festett tekintetükkel a folyosón elhaladó nőalakot. Egy halk sóhajjal kattant a kilincs. A vöröses-aranyozott belső most fakónak és szürkésnek hatott, a falikárpit oroszlánjai sápadtan vájtak egymás testébe. Miranda gázlámpát gyújtott, és óvatosan körbejárta a szobát. Eligazgatta a párnák redőit, finoman megérintette a könyvek gerincét, majd végigolvasta a címeket. Nem törődött most az aulában visszhangzó zajjal, a bútornyikordulással, vagy a bőröndök és ládák csattogásával. Idefent csönd volt és nyugalom, elméje kizárta a zavaró hangokat. Csak a három barokk óra ketyegése, csilingelése, kattogása volt az egyetlen, amit most a füle meghallott, valamint saját visszafojtott légzése.

Léptek dübögtek végig a folyosón, Miranda megfeszülten várta, hogy rányissanak. Gerincét mereven tartotta, mintha csak vonalzóval mérték volna ki a tökéletes derékszöget, ajkát szorosan összezárta. Fénypászma kúszott végig a padlón, végigvándorolt a fekete ruhán és ragyogó aranyszínűre színezte a bal szemét. Jason néhány bizonytalan lépés után megtorpant, keze görcsösen szorongatta a kilincset.

   - Méltóságos asszonyom, mi legyen a...

Miranda mereven nézte a fiú cipőjét, és a sáros lábnyomokat a parkettán, majd hirtelen felpillantott.

   - Nem engedtem meg, hogy be gyere.

   - Elnézést – motyogta Jason zavartan, arca egészen forró és vörös lett.

A nő kimérten felállt és a fiú elé lépett, tekintete nyugodt és jegesen üres volt.

  - Ez a szoba a mai naptól fogva tabu. Csak az én engedélyemmel léphetsz ide, máskülönben semmi dolgod itt, megértetted?

Az inas lesütött szemmel bólogatott, és a biztonság kedvéért hátrált néhány lépést, hogy a küszöbön túlra kerüljön. Miranda fejében visszhangzottak a saját szavai. Édesapa sosem beszélt volna így – gondolta. Szeretett volna könnyíteni a kimondott szavakon, vagy csak enyhíteni az élén, de napok óta képtelen volt mosolyogni.

   - Mit szerettél volna kérdezni, Jason? – szólalt meg eggyel lágyabb hangon.

   - Hova vigyük a kék fedeles ládát, asszonyom?

   - Tegyétek be az én szobámba. Mindjárt megyek.

Pascal az ablakkeretnek támaszkodva bámulta a kertet. Feszélyezte az egész birtok, az egész ház, de Miranda szobája különösen. Szeme sarkából lesandított a párkányra, tekintetével végigkövette az útvonalat a kiszögellő kődíszítéstől, a gesztenyefán át, egészen a teraszig. Hosszú évtizedekkel ezelőtt többször is megtette ezt a távot: gondolatban most újra felidézte melyik kezét hova rakta, mely izmai feszültek meg, hol kellett lendületet vennie. Halvány mosoly jelent meg a szája szegletében, és bármennyire is illetlennek érezte, nem tudott neki megálljt parancsolni.

   - Kicsit segíthetnél – mormogta Daniel.

Kezében egy összegyűrt újságpapírt szorongatott, amit nemrég tekert le az egyik kristályvázáról. A szobában szanaszét hevertek az apró dísztárgyak, párnák és csecsebecsék, a dobozok többsége azonban még mindig kicsomagolásra várt.

   - Én ebben nem veszek részt – vonta meg a vállát Pascal.

   - A tüntetőleges semmittevésed még nem változtat a tényen, hogy átköltöztünk.

   - Nem érdekel. Nem fogok vigyorogva pakolászni Isaiah házában.

Daniel odébb tolt egy méretesebb ládát, és óvatosan ráült a tetejére. Megigazgatta a térdén a nadrágot, majd hosszasan nézte Pascalt. A férfi zsebre dugott kézzel támasztotta a falat, tekintete a parketta mintáit pásztázta, majd váratlanul felpillantott.

   - Ki fog esni a szemed, ha ennyit bámulsz.

   - Megpróbálhatnád elfogadni – motyogta halkan Daniel.

   - Már elfogadtam, hogy itt rontod a levegőt.

   - Nem arra gondolok.

Pascal gúnyosan hümmögött, majd ellökte magát a faltól. A csillár sárgás fénye végigcikázott az aranybarna tincseken és különös, elnyúlt árnyékokat rajzolt a férfi arcára. Úgy körözött a szobában, akár egy kiéheztetett farkas a veremben.

  - Attól még, hogy mindenben bólogatsz neki, nem leszel kedvenc. Ezt jobb, ha egyszer és mindenkorra megérted.

   - Nem vagyok kedvenc – mormogta maga elé Daniel. – De én legalább átérzem, hogy nem könnyű neki.

    - Miért, kinek könnyű itt? – rúgott bele egy székbe Pascal, majd hisztérikusan felnevetett. – Beköltöztünk egy mauzóleumba! Felfogtad? Ha volt bármi esély arra, hogy egyszer feldolgozza a gyászt és továbblépjen, az itt és most szertefoszlott.

Mételyező csönd telepedett a szobára. A két férfi mereven egymás szemébe nézett, és a másodperc egy röpke töredékéig kölcsönös egyetértés tükröződött a tekintetükben. Daniel kissé zavartan odébb rakott egy madzaggal átkötött dobozt, majd megrázta a fejét.

   - Ne ítélkezzünk előre.

Pascal épp válaszolni készült, de ekkor nyílt az ajtó, és Miranda lépett be rajta. A zárt, fekete ruhában most még sápadtabbnak tűnt mint valaha, tekintete tompa és fénytelen volt. Ügyet sem vetett a két férfira, helyette gondosan igazgatni kezdte a komódon sorakozó vázákat. Pascal megköszörülte a torkát.

   - Ezeket hova tegyük?

A nő szórakozottan felkapta a fejét.

   - Tessék? Ó igen, el is felejtkeztem róla. Mindjárt mutatom a szobáitokat.

Pascal értetlenül Danielre nézett, majd kissé tétován követte a folyosóra a nőt.

   - Nem ebben a... szobában leszünk?

   - Nem, ez az én szobám. Mindig is az volt.

   - De eddig együtt aludtunk... hárman – pillantott hátra Danielre.

   - Igen, de a kensingtoni ház sokkal szűkösebb volt. Itt jut elég hely mindenkinek.

Miranda megragadta az egyik kilincset, és szélesre tárta az ajtót.

   - Daniel kedves, ez lesz a tied. Költözködj be.

Egy intarzia parkettás, gesztenyebarna kárpitos helyiség tárult eléjük. A nő ügyelt a választásnál, hogy az ablakok a kertkapura nézzenek, így nappal világos és tágas legyen a férfinak. A falon szürkéskék tapéta díszelgett, oldalt faragott arabeszk szekrénysorok fogták közre az ágyat.

  - Egybenyitható egy másik, kisebb szobával, ott berendezheted a laborod – intett jobbra. – Remélem tetszeni fog.

   - Nagyszerű – mosolygott Daniel.

Pascal fintorogva felhorkant, és kelletlenül követte Mirandát. Akaratlanul is úgy érezte magát, mint egy bamba kiskutya, akinek fogalma sincs miért, de folyton a gazdája sarkában lohol. Dühítette ez a gondolat – legszívesebben megtorpant volna, hogy felordítson, hogy válaszokat követeljen, hogy megváltoztassa a megváltoztathatatlant. Halántéka szinte lüktetett a haragtól, kezében visszafojtott indulat vibrált, de az esze csitította. Miranda megállt az egyik fehérre festett, fényes ajtó előtt, mely közvetlenül a sajátja mellett volt. Biztatóan Pascalra pillantott, hangja kissé lágyabb és halkabb lett.

   - Ez lesz a tied, ha megfelel.

Pascal kíváncsian körbejárta az új szobáját. Kasmírkék tapéta borította, valamivel világosabb, mint Mirandáét, a falakat mahagóni faberakás és aranyozott motívumok díszítették. A férfit lenyűgözte a látványt, de gyűlölte a gondolatot, hogy ez is Isaiah ízlését dicséri.

   - Megfelel.

Jason feszengve toporgott a küszöbön, izzadt tenyerében összehullámosodott borítékot szorongatott. Már épp szólásra nyitotta a száját, de Miranda gyorsabb volt, és kivette a kezéből a levelet. Kíváncsian megfordította, de azon nyomban hátrahőkölt. A viaszba egy saját farkába harapó oroszlános pecsét volt nyomva. A nő gyorsan a ruhája zsebébe süllyesztette a borítékot.

   - Köszönöm, Jason. Mára nincs több dolog, lepihenhetsz.

A fiú megkönnyebbülten bólintott és távozott. Miután Jason hallótávolságon kívül került, Miranda közelebb lépett Pascalhoz, és egy halovány csókot nyomott az arcára.

   - Én is visszavonulok. Aludj jól.

Pascalnak ideje sem jutott reagálni, a rózsás illat elillant és csak a házban végigkoppanó léptek jelezték, merre jár a nő. Különös magány és tompaság ereszkedett a férfira. Fel-alá járkált, néha odébb tolt egy könyvet, vagy gyertyatartót az asztalon, de a gondolatai úgy gurultak szanaszét, mint az elejtett üveggolyók. Kényelmetlenül fetrengett az ágyon, hol az oldalára gördült, hol a hátára, miközben tekintetét folyamatosan az órán tartotta. Már hajnali négy is elmúlt, amikor megelégelte a forgolódást, és kilépett a folyosóra. A sötét homályban óvatosan lépkedett, meztelen talpa alatt puhán zsizsegett a perzsaszőnyeg. Tenyerét végigcsúsztatta a falon, és kitapogatta Miranda szobájának kilincsét. A jéghideg fém kellemetlenül bizsergette a kezét, szíve a torkában dobogott. Határozottan lenyomta, és benyitott, de legnagyobb meglepetésére Miranda még ébren volt. Hosszú haja szétterült a párnán, éjjeliszekrényén halványan pislákolt a gázlámpa fénye. Meglepetten leeresztette a könyvet a kezéből, és kérdőn Pascalra meredt.

   - Mi a baj?

A férfi már megbánta, hogy átlépte a küszöböt. Tudta, hogy minden mondatával csak egyre ragaszkodóbbnak és gyerekesebbnek fog tűnni, így szeme gyorsan végigcikázott a szoba különböző pontjain, amivel témát válthat. Hirtelen megakadt a tekintete a kibontott borítékon, és kíváncsian meglobogtatta.

  - Csak gondoltam megkérdezem, minden rendben van-e – füllentette flegmán. – Úgy elviharzottál, talán rossz hírek jöttek?

Miranda nagyot sóhajtott. Pascal kapva kapott az alkalmon, és a legnagyobb természetességgel elheveredett a nő mellett az ágyon.

   - Ki írta? Meg egyáltalán mi van benne?

   - A firenzei Carnonok Londonba jönnek, hogy beiktassanak az új, családfői rangba.

   - Akkor ez nem rossz hír.

A nő megrázta a fejét, és az ablak irányába révedt.

   - Keserédes – felelte szárazon. – Ráadásul évtizedek óta nem láttam őket.

Pascal közelebb húzódott, karját Miranda dereka köré fonta. A legkevésbé sem akart Carnonokról hallani, agyában csak egyetlen gondolat zakatolt. Óvatosan feljebb ült, másik keze becsúszott a paplan alá, majd forrón megcsókolta a nőt. Érezte, ahogy Miranda teste elernyed egy pillanatra, de aztán hirtelen megfeszült, és a férfi egy hűvös, puha tenyeret érzett a mellkasán. Ajkuk kettévált.

   - Jó éjszakát, Pascal.

Finoman eltolta magától a férfit, és lesütött szemmel a takarót babrálta. Pascal szíve még mindig hevesen dübörgött a mellkasában, ereiben forrongott a vér. Döbbenten bámult maga elé, mint akinek egy vödör jeges víz zúdult a nyakába. Lassan, kissé tántorogva lemászott az ágyról, arca vöröslött. Idegesen végigtúrt a haján, majd zavartan hümmögött és bólintott.

Miután becsapódott az ajtó, Miranda visszahanyatlott a párnára. Kellemetlenül nyirkosnak és melegnek érezte a lepedőt a combja alatt, gondolatai méhkaptárként duruzsoltak a fejében. A platánfa levelei halkan zizegtek, a hold fénye nem tudott bekúszni a lombok alatt elterülő árnyékba. Néhány perc csöndes semmittevés után felkelt az ágyból, és puha léptekkel az ajtóhoz sétált, hogy kulcsra zárja.