Demetrios Galanis keze elgyengült, bárhogyan is próbálta, nem bírta ökölbe szorítani. A látvány felforgatta a gyomrát, pedig életében sok borzalmat látott. A vér végigfolyt a márványpadlón, a padsorokban ülő vámpírok döbbenten nézték az eseményeket. Volt, aki csak lopva mert odapillantani, viszont volt, aki széles vigyorral az arcán, félig felemelkedve próbált jobb kilátást biztosítani magának. Francesco velőtrázó ordítása betöltötte a termet, Lorenzo kimért mozdulatokkal vékonyan metszette fel a bőrt, és a penge élével lassan húzta, feszítette. A férfi elcsukló hangon nyögdécselt két ordítás között, homlokáról fojt a verejték.

Katharina Cyrill vállába fúrta az arcát, kezét a fülére tapasztotta, hogy ne hallja a kínkeserves kiabálást. A szülőfaluja jutott eszébe és a kora hajnali disznóvágások decemberben. Látta maga előtt a fagyos talajba beszivárgó vértócsákat, a vörös húscafatokat, szinte újra hallotta a torz állati sikítást. Cyrill átölelte a lány vállát, kezével nyugtatóan végigsimított párszor a szőke hajfürtökön. Próbált erőt és biztonságot sugározni, de jómaga is csak a szeme sarkából szemlélte a brutális kínzást, és amikor csak tehette, inkább félrenézett. Helyette Miranda arcát fürkészte, de a nő egy mozdulatlan szobornak tűnt a tribün tetején állva, mintha alabástromból faragták volna. A lordprotektor megelégelte a látottakat. Halkan Miranda mellé lépett, határozottan megmarkolta a felkarját és ingerültségét visszafojtva a fülébe súgott.

   - Azonnal fejezzék be ezt a barbárságot! Itt nem történhet efféle erőszak!

   - A tanácstermen kívül viszont igen?

Miranda nem nézett a férfira, rezzenéstelen, fagyos arccal továbbra is a Carnonokat figyelte.

  - Hilde Whitborne-t élve felgyújthatták a házával együtt. Florance Whitborne torkát elvághatták. Adrienne Whitborne-t felakaszthatták – sorolta a nő rekedten suttogva. – Isaiah Carnont megvakíthatták... A Tanács nem tett semmit.

   - Értse meg, hogy ezt a helyzetet nem lehet hasonlítani a...

   - Akkor ne is hasonlítsuk, Lordprotektor úr. Különben is mindjárt vége.

Francesco remegve markolászta az alkarját, az élénkpiros hús pőrén tátongott. Lorenzo megtörölte a véres tőrt, és egy ünnepélyesen elegáns mozdulattal visszacsúsztatta a tokjába. Néma, várakozásteljes csend borult a teremre, Miranda Francesco felé intett egy fejbiccentéssel, mire Pascal átmászott a sorokon, és a vállát átkarolva kitámogatta a folyosóra a nyögdécselő férfit.

A nő lelépett az emelvényről, bőrét szinte égette a többi vámpír átható pillantása. Kimérten, méltóságteljesen haladt Lorenzo felé, állát felszegte, tekintetében királynői gőg villant, amikor a férfi elé ért. Néhány percig farkasszemet néztek egymással, majd Miranda egy selyem zsebkendőt vett elő, és feltörölte az egyik vértócsát. A sötétvörösre ázott anyagot fölényesen Lorenzo kezébe nyomta.

   - Vérre vér. Megkaptátok. Bene?

   - Bene.

Miranda kivonult a teremből, nem törődött sem a protokollal, sem a többi Carnonnal, akik kicsivel később szintén követték a folyosón. Mellkasán és tenyerén feketére száradt az alvadt vér, mely komor harmóniába került a gyászruhájával. Az utcán George várakozott a kocsi mellett, kezében görcsösen szorongatva a lovak gyeplőjét. Világéletében büszke volt kötélidegzetére, de amikor megpillantotta Francesco lenyúzott karját, majd nem sokkal később Miranda véres mellkasát és kezét, hirtelen átértékelte ezt a tulajdonságát.

Francesco pihegve összegörnyedt az egyik ülésen, a vöröses hús és a fehér ínszalagok a legapróbb levegőrezdülésre vagy mozdulatra is érzékenyek voltak. Az egész Carnon család kínos csöndben utazott, amit csak a férfi halk sziszegése tört meg. Amikor áthajtottak a Westminster hídon, Giulia kíváncsian az ablakhoz hajolt és megcsodálta az épülő Tower hidat. Nyüzsgő, nagyvilági városnak tűnt számára London, és bár sosem ismerte volna be, még Firenzénél is ragyogóbbnak látta.

   - Micsoda monstrum... Csoda lesz, ha egy ekkora híd nem dől össze – ült vissza a helyére.

Miranda halvány, gúnyos mosolyt eresztett felé.

   - Nem a csoda tartja össze, hanem az acél. A legkiválóbb angol mérnökök dolgoznak rajta.

Giulia fintorogva összébb húzta magán a kabátot.

   - Milyen hűvös itt a nyár. Nálunk Firenzében olyan kellemes meleg van...

   - Miranda angol – vágott a szavába Lorenzo. – Ő ezt szokta meg, te meg azt.

A nő dölyfösen felvetette az állát, és mélyen a férfi szemébe nézett. Szúrós, fekete bogárpáncélhoz hasonló tekintete sértettségről árulkodott, de Lorenzo állta a kemény pillantást. Miranda jól ismerte ezt a fajta néma csatát, mely szinte a Carnonok védjegyévé vált. Giulia végül egy halk, dühös szusszanással megadta magát, és újra a szemközti ülés felé fordult.

  - Tudtad, hogy Isaiah és a te közös szobád még mindig megvan? Úgy hagytuk, ahogy volt.

Giulia összefűzte az ujjait Lorenzóval, és a férfi vállára hajtotta a fejét. Miranda szívét mintha vasmarok szorongatta volna, a Carnon párt elnézve akaratlanul is Isaiah jutott eszébe. Önmagát látta Giulia helyén, Lorenzo pedig egy pillanatra mintha Isaiah vonásait viselte volna. Hosszú percekig nem válaszolt, csak miután kitisztultak a gondolatai.

   - Kedves tőletek – mormogta udvariasan.

   - Ez nem kedvesség, elég nagy a palazzo... Eggyel több vagy kevesebb szoba fel sem tűnik.

   - Giulia ezzel azt akarta mondani, hogy visszavártunk titeket.

Lorenzo kihúzta a kezét a nő ujjai közül, és egy nagyobb sóhajjal hátradőlt az ülésen. Ívelt sasorra különösen nemes vonásokat kölcsönzött a külsejének, simára borotvált állát a tenyerében nyugtatta, úgy fürkészte Mirandát. Évtizedek teltek el mióta utoljára látta, de még most is élénken élt az emlékezetében az a dacos, frusztrált, kimért, mégis lángoló tekintetű lány, akit anno Isaiah bemutatott neki. Akkoriban nem sokat törődött vele, principessa inglese – ahogyan gunyorosan egymás között emlegették a Carnonok. Most azonban egy egészen más Mirandát látott, olyasvalakit, aki furcsamód önmagára emlékeztette. Hosszasan nézte a merev, finom arcot, és a borostyánszín szemekben lakozó, fájdalmas bölcsességet. Gondolatmenetéből Francesco zökkentette ki, aki egy kisebb kátyú után halkan elmorzsolt egy cifra káromkodást.

  - Apropó Francesco, ha átléped Nagy-Britannia határát, akkor Miranda védelme megszűnik és nekünk jogunkban áll megölni – villantott egy mosolyt a férfi.

Francesco feljebb csúszott az ülésen, ujjai még mindig görcsösen markolták a karját.

   - Baszódjak meg, ha valaha is elhagyom Angliát.

Jason sokféle előkelő vámpírtársaságot látott már eddigi rövid életében. Nem a memóriája volt a fő erénye, ezért a házakat inkább aszerint különböztette meg, hogyan viselkedtek vele, amikor ajtót nyitott. A Titteringtonokat könnyen felismerte, semelyik másik család nem volt annyira nyitott és barátságos, mint a Wight-sziget bolondos lakói. Rendszerint Jacknek, Johnnak, vagy Jacobnak hívták, de a fiú könnyen megbocsátotta a bakit, mivel a sűrű vállveregetések és kézfogások között időnként egy-egy tábla csokoládé, cigaretta, sőt egyszer egy kisüveg konyak is a zsebébe vándorolt. A Perkins lányokat szintén nehéz lett volna eltéveszteni, ugyanis a finom hölgytársaság általában arra sem méltatta, hogy ránézzen. Fitos orrukat magasra emelve, egy megvető hümmögéssel vonultak be, Viorica azonban mind közül magas szinten művelte az undor látványos és félreérthetetlen kifejezését.

A firenzei Carnonok viszont egy életre mély nyomot hagytak Jasonben, amikor ajtót nyitott nekik. Leginkább azokhoz a túlzsúfolt, arannyal és vérvörössel festett reneszánsz festményekhez tudta hasonlítani, amiket a hampsteadi kastély falain látott – Lorenzo és kísérete viharosan és hangosan vonult be az aulába, szinte észre sem vették a megszeppent, pattanásos fiút a küszöbön, aki ámulat és sokk között ingadozott.

Miranda nem sokat törődött a vendégeivel, tudta jól, hogy egy időre bőven lefoglalja őket minden kárpit, függöny, kép és dísztárgy alapos végigmustrálása, amit még hosszadalmasabb ócsárolás követ majd. Az emeletre sietett, és nagy elánnal szélesre tárta Daniel ajtaját.

   - Adj kérlek egy vizes rongyot, vagy valamit.

Daniel zavarodottan felugrott a székből, de abban a pillanatban ledermedt, amikor meglátta Miranda véres mellkasát és kezét.

   - Mi történt?

A nő bosszankodva megvonta a vállát, és válaszra sem méltatva belekotort az egyik fiókba. Egy csomag gézt a mosdótálba mártott, és fintorogva dörzsölni kezdte a száraz, fekete alvadt vért a bőréről. Daniel felfordította a nő tenyerét.

   - Ki kell fertőtleníteni ezt a sebet.

   - Nem érdekes. Inkább vele foglalkozz.

Alighogy kimondta, Francesco jelent meg az ajtóban Pascalba kapaszkodva. Danielnek elég volt egy kósza pillantást vetnie a férfi karjára, azonnal sarkon fordult, és gyakorlott mozdulatokkal előkészített minden szükséges felszerelést. A laborját még csak félig rendezte be, így sok üveget és eszközt a faládákból kellett előkeresnie. Miután Miranda magukra hagyta őket, Francesco felült az íróasztalra, és komótosan cigarettára gyújtott. Rezignáltan figyelte Danielt, arcára flegma fintor ült ki, mintha valami savanyú gyümölcsbe harapott volna.

   - Az mi?

   - Alkoholos jódoldat.

Daniel áttekerte a férfi alkarját az átitatott gézzel, de rögtön az első érintésnél Francesco szitkozódva felordított.

   - Ó, a kurva anyádat! – sziszegte fájdalmasan.

Danielről leperegtek a szidalmak, fegyelmezetten folytatta a fertőtlenítést. Pontosan tudta, hogy a kötés szinte égeti, marja a szabad idegszálakat, de az egyetemi évek hozzászoktatták, hogy elviselje a páciensek tortúráját.

   - Mindig is utáltam a felcsereket.

   - Orvos vagyok, nem felcser – helyesbített kissé sértetten.

   - Egyre megy.

A fehér gyolcs ismét elmerült a jódoldatban, Francesco azonban elrántotta a karját.

   - Ha megint rám mered rakni én felrúglak.

Daniel elvesztette a türelmét, bár még így is átlagon felül visszafogta magát. Dühösen az asztalra csapta a nedves rongyot, sötétbarna szemei most egészen feketének tűntek.

  - Be is fejezhetem, de akkor elfertőződik az alkar, az amputálás pedig kellemetlenebb – válaszolt egy fokkal keményebb hangon.

   - Mi az az amputálás? – vonta fel a szemöldökét a férfi.

Daniel hátrafordult a táskájához, majd megvillantotta az orvosi fűrész hegyes fémfogait a gázlámpa fényében. Francesco felsóhajtott, és megadóan kinyújtotta a karját.

   - Inkább folytasd a kötözést.

Odalent a szalonban Lorenzo elmélázva bámulta a kandalló tüzét, kabátján szinte életre keltek az aranyozott minták. Akaratlanul is Isaiah járt a fejében. Mielőtt Londonba utazott volna, többször is végigjárta a férfi egykori lakosztályát, kereste az emlékeket és a válaszokat. Világosan fel tudta idézni hajdanán miért pont őt választotta, miféle érvek szóltak mellette, mégis egészen mostanáig nehezen vallotta be magának miért őt kedvelte a legjobban. Barátság, tisztelet, bizalom – csupa közhellyel tudta csak körülírni a kapcsolatukat, de ráeszmélt, hogy valójában csodálta Isaiah-ban mindazt, ami belőle hiányzott.

Lorenzo sosem állt jó társasági ember hírében, és ezt tudta is magáról. Félték a hatalmát és tisztelték a kimagasló műveltségét, de a könnyed csevegés és a barátkozás nem az ő asztala volt. Irigyelte Isaiah nyitottságát és nagyvonalúságát, és valahol büszke volt, hogy a férfi jobban megtestesíti a Carnon erényeket, mint jómaga. Ismét Mirandára pillantott, a nő egyre inkább feszélyezve érezte magát. Lorenzo vizslató tekintete kényelmetlenné vált, legszívesebben már rég hazaküldte volna az egész társaságot, de a jómodora és neveltetése megakadályozta, így kénytelen volt csöndben tűrni a kínos szituációt.

   - A leveledben azt írtad, hogy öngyilkos lett – törte meg a hallgatást a férfi. – Ezt hadd ne kelljen elhinnem.

Miranda gyomra görcsbe rándult, de inkább nem felelt.

  - Ha nem én tettem volna vámpírrá, akkor el is hihetném ezt a verziót. Ismertem Isaiah-t, mint a tenyeremet. Nem volt képes magában kárt tenni. Giulia, emlékszel az ő beiktatási szertartására?

A nő csilingelve megkocogtatta a fülbevalóját, majd lustán biccentett.

   - Emlékszem hát.

   - Amikor Isaiah kezébe adtam a tőrt, hogy vágja meg a tenyerét, egyszerűen képtelen volt rá.

Mirandának rémleni kezdett az évtizedekkel ezelőtti ceremónia, hirtelen tisztán emlékezett, hogy Lorenzo vágta meg Isaiah kezét. Lopva a saját tenyerére pillantott, a puha, fehér húsban most is ott tátongott a megkásásodott, sötétvörös seb.

   - Egy könnyed kis vágást sem tudott magán ejteni – folytatta Lorenzo –, erre higgyem el, hogy egy tőrt döfött a szívébe?

Újra eszébe jutottak Isaiah könyörgő szavai, torkát elszorította a visszafojtott sírás. Lorenzo felállt, és lassan Miranda fotelja mögé sétált. Kezét a nő vállára helyezte, és biztatóan megszorongatta, érintése valami mély nyugalmat és bölcsességet árasztott.

   - Helyesen cselekedtél Miranda. De a hazudozást nem szeretem.

Odakint a kertben halk tücsökciripelés vegyült a szél surrogásával, a lombok alatt átszűrődő holdfény apró, ezüstös pettyeket rajzolt az elhaladó alakok ruhájára. A földút elnyelte a cipők koppanását, csöndes és áhítatos menetben értek fel a dombokhoz. Miranda a platánfa alatti a sírra mutatott, majd Lorenzo példáját követve mindnyájan letérdeltek, és halkan mormolni kezdtek.

   - Riposa in pace il nostro fratello.

Giulia kitörölte a könnyet a szeméből, majd szorosan magához ölelte és arcon csókolta Mirandát. Cesarina, Mauro és Ambrogio néhány jókívánsággal szintén elbúcsúzott, és elindultak az ösvényen vissza a ház udvarához.

Lorenzo hátramaradt Mirandával. A férfi úgy állt a tompa homályban, mint egy hadvezér faragott márványszobra, kiugró arccsontjára árnyékot vetett a haja. Megvárta, míg a távozó alakok apró fekete pontokként eltűnnek a sötétben.

   - Ma ellenszegültél nekem.

A nő szenvtelenül felpillantott.

   - Okom volt rá.

   - Tudom.

Lorenzo tekintete kifürkészhetetlen maradt, szeme sarkából a földhalmot kereste. Néma csöndben álltak egymás mellett, a férfi végül Miranda felé fordult, és homlokon csókolta.

   - Bosszuld meg – suttogta.

Magas alakja lassan eltűnt a fák sötét lombárnyékában, majd hosszú percekkel később hallani lehetett, amint a két ló felnyerít és a kerekek kattogását elnyeli a hampsteadi erdő.

Miranda egyedül maradt a sír mellett.