Miranda egész testében remegett. Az óra elütötte a tízet, az apró porcelánfigurák körbeforogtak a kedves dallamra, majd visszatértek a szerkezet sötét mélyébe. Isaiah mozdulatlanul hevert a székben. Óvatosan kihúzta a véres tőrt és a földre ejtette, a fém hangosan koppant a parkettán. Sírni szeretett volna, de egyszerűen nem tudott. Mereven bámult a félhomályba és várta, hogy szemét elöntse a könny. Egyre inkább frusztrálta, hogy képtelen sírni, hogy a megváltó, könnyes zokogás nem érkezik. Nézte az élettelen testet, gerjesztette magában a fájdalmat, felidézte az utolsó szavakat – de csak elviselhetetlen üresség maradt. Zsibbadt lábain elvonszolta magát a komódon álló mosdótálig, és megmerítette a véres kezét. A víz pillanatok alatt vörösre színeződött, Miranda sokáig bámulta a tükörképét. Miután megtörölközött, leült az íróasztalhoz és papírt vett elő. Borzongva nyúlt a férfi tárgyaihoz – az arany tintatartóhoz, a tollhoz, amiket nemrég még az ő keze fogott. Képtelen volt Isaiah irányába nézni, tekintetét szigorúan a szoba más pontjaira szegezte. A levelet borítékba tette, pecséttel lezárta, majd Jasonért kiáltott. Az inas hamarosan megjelent az ajtóban, de rögtön hátrahőkölt ijedtében. Kerek, szürke szemei kimeredtek, karja bénultan lógott a teste mellett, és a zavaros dadogáson kívül más hang nem hagyta el a torkát.

   - Mélt... Méltóságos asszonyom... – hápogta elfúló hangon.

   - Már nem tudtam megakadályozni – felelt a nő csöndesen a ki nem mondott kérdésre.

Miranda közelebb lépett Jasonhöz, és a kezébe nyomta a levelet.

   - Vidd ezt Clerkenwellbe, a Woodbridge Streetre. A Sánta kutya nevű kocsma mögött van egy szűk sikátor, annak a legelső ajtaján kopogtass, és csúsztasd be. Utána várj az utca végén a kocsival, amíg fel nem bukkan.

A fiú tétován bólintott, de továbbra is mereven bámulta a fotelben heverő holttestet.

  - Szólj George-nak, hogy a kertben, a nagy platánfa tövében ásson egy sírgödröt. Megértettél mindent?

Jason ismételten biccentett, de olyan sápadt és értetlen volt az ábrázata, hogy a nő kezdte kétségbe vonni a képességeit. Határozottan megköszörülte a torkát, mire a fiú felocsúdott, és a földszintre rohant. Miranda egy pillanatra maga is megrökönyödött milyen hűvös és józan tudott maradni, de amint becsukódott az ajtó, szívét újra összefacsarta a fájdalom.

Reszketegen Isaiah-hoz lépett, ujja hegyével félresimított egy kósza hajszálat a férfi homlokából. Valami mély és sötét érzés uralkodott el rajta, mintha az őt körülvevő világ egy kicsit elsorvadt volna. A kert nyugodt és békés volt, a fenyők között lágyan susogott a szél, az apró tűlevelek halkan peregtek az ösvényre. A tó felszínén szétfolyt a hold fénye, a platánfa árnyékában újabb és újabb ásócsapások verték fel a birtok  csöndjét. Miranda erőt vett magán, és Isaiah hóna alá nyúlt, hogy az ágyra fektesse. Bár vámpírként az átlagosnál jobb fizikumban volt, mégis megterhelő és fárasztó feladatnak tűnt átvonszolni a magatehetetlen testet, így többször is megpihent. Fújtatva, kipirult arccal állt az ágy mellett, blúzának ujját könyékig feltűrte. Először óvatosan levette Isaiah véres ingjét, majd egy vizes ronggyal tisztára törölte a felsőtestét.

Gépiesen, gondolkodás nélkül dolgozott, mintha minden korábbi irtózása egy csapásra megszűnt volna. Gyolccsal körbetekerte a sebet, ahogyan valaha Danielnél látta, és bár nehézkesen és lassan haladt, minden mozdulata kimért és gyengéd volt. A ruhásszekrényből kiemelte a férfi ünneplőruháját – a hófehér ingre hamarosan felkerült a zafírkék mellény, melyet liliomos brokáthímzés díszített, végül pedig a fekete, aranygombos zakó. Gondosan kifésülte a hollófekete hajat, és elegánsan a vállára rendezgette. Miranda sokáig bámulta az élettelen arcot, de iszony és fájdalom helyett valami mély nyugalmat vélt felfedezni Isaiah vonásain.

Megfáradtan átsétált a saját szobájába, és a tükrös asztala elé roskadt. Egyenként lebontotta magáról az ékszereit, sötétszőke tincseit szorosabbra tűzte, és minden kósza hajszálat elsimított a halántékáról. Komótosan elővette a szekrényéből a fekete ruháját, de amint az ágyra terítette és a sötét anyag beborított mindent, Mirandából keserves zokogás tört fel. Fuldokolva, halk sikkantásokkal kapkodta a levegőt, könnybe lábadt szemén keresztül alig látta mit hova fűz és gombol. Hosszasan tartott a gyászba öltözés rituáléja, végül azonban minden apró részlet a helyére került.

Miranda megállt a tükör előtt és farkasszemet nézett azzal a vöröslő tekintetű, ékszertelen és meggyötört nővel, aki önmaga volt. A fiókban keresgélve kitapogatott egy ezüstszelencét, majd minden tartalmát az ágyra szórta. Célirányosan megragadta az egyik medált, és felpattintotta a fedelét. Saját portréját rejtette az aprócska ékszer, valaha Isaiah-nak adta ajándékba, amit a férfi évekig a nyakában hordott, de válásukkor sértetten a nő bőröndjébe dobta. Miranda felkapta az asztalról az egyik ollót, egy pár centis tincset levágott a hajából, majd gondosan a medál belsejébe tekerte, és visszakattintotta a helyére.

Finoman Isaiah nyakába akasztotta a láncot, a medált az ing alá rejtette közvetlenül a szíve fölé. A férfi kezeit egymásra fektette a mellkasán, ám ekkor megakadt a tekintete az oroszlános gyűrűn. Egy ideig bizonytalanul simogatta a kézfejet, majd óvatosan elkezdte lefejtegetni a gyűrűt az ujjáról.

   - Tedd el.

Miranda összerezzent. Sebesen megpördült a tengelye körül, szíve olyan vadul kalapált, mint egy csapdába ejtett nyúlnak. Francesco az ajtófélfát támasztotta, frissen borotválva, elegáns fekete ruhába öltözve. A görnyedt, ápolatlan férfinak most nyoma sem volt – tarkóig érő hullámos, fekete haját hátrafésülte, bajusza és szakálla gondosan meg volt nyírva. Miranda megkönnyebbülten felsóhajtott.

   - Mióta bámulsz?

   - Elég ideje.

Igazgatni kezdte a gombokat, az előbbi ijedtségét igyekezett cselekvéssel leplezni. Francesco közelebb lépett, csizmája végigdöngött a parkettán. Hol a nőt, hol Isaiah-t nézte.

  - Nem jöttél el meglátogatni – szólalt meg hűvösen Miranda. – Pedig írtam neked, hogy megvakult.

   - Az én helyzetemben tudod, hogy veszélyes lett volna elhagyni a rejtekemet.

   - Akkor most hogy tudtál mégis eljönni?

   - Csak illik megnéznem a halott unokatestvéremet.

Francesco körbejárta az ágyat, majd szürke tekintetét a nőre emelte.

   - Szóval öngyilkos lett.

   - Igen – suttogta Miranda megrendülten.

   - Miért hazudsz?

A nő felkapta a fejét, de hiába próbálta sértettségnek álcázni, szeme riadtan villant.

   - Te végeztél vele, ugye?

   - Nem öltem meg! – sziszegte felháborodottan.

   - Dehogyisnem.

Francesco lehúzta a gyűrűt Isaiah kezéről, és játékosan forgatta az ujjai között. Miranda elhűlten bámulta, szíve a torkában dobogott, teste azonban ugrásra készen megfeszült.

  - Miranda, én régebb óta ismertem őt, mint te – sóhajtott a férfi flegmán. – Nem egyszer mondogatta, hogy a te karjaidban halna meg, ha úgy adódna. Pontosan sejtem mi történt itt, nem szemrehányásként kérdeztem. Csak tudni akartam, hogy teljesítetted-e a kívánságát.

Néhány pillanatig farkasszemet néztek, majd a nő bólintott. Francesco közelebb lépett, és vigasztalón megszorongatta a vállát, de a mozdulat inkább férfiasan barátira sikerült, mint gyengédre. Miranda belefúrta az arcát a fekete mellénybe, és halkan szipogott, ujjai görcsösen szorongatták a gallért. Francesco megveregette a vállát, és láthatóan kevés tapasztalattal próbálta csitítani.

   - Cssh... Jól van kislány, nincs semmi baj...

   - Annyira nehéz volt megtenni...

   - Tudom kedveském, tudom.

Megfogta a nő kezét, és a tenyerébe zárta az oroszlános gyűrűt.

   - Tedd csak el. Ő is így akarná.

Miranda kissé habozva elvette, tekintetét viszont még mindig kissé szégyenkezve a padlón tartotta. Francesco hümmögve az ablakhoz sétált, majd csípőre tett kézzel a kertet kezdte bámulni. Egyre kínosabb lett a légkör, a nő hirtelen nem tudta, mit is mondhatna. Mintha minden gondolata, szava megmerevedett volna, de egy bizonyos ponton túl már nem érdekelte. Nem bánta a csöndet, sőt élvezte ezt a különös némaságot, ami most körülvette.

   - Menj át a szobádba, Miranda – szólalt meg halkan Francesco. – Majd szólok.

   - Miért?

   - Kivisszük a sírhoz, és jobb ha te...

   - Maradok! Nem fogok ölbe tett kézzel ücsörögni, amíg...

A férfi bosszúsan felmordult.

  - Így is dög nehéz lesz átcipelni, nem hiányzik, hogy itt óbégass nekem! Az isten szerelmére Miranda, csak menj át a szobádba és várj fél órát, kibírod!

A nő kissé sértetten biccentett. Még egy utolsó pillantást vetett Isaiah-ra, majd lassú léptekkel átvonult a szobájába. Tehetetlenül járkált körbe, türelmetlen feszültségét a szőnyeg rojtjain vezette le, cipője orrával hol lesimította, hol újra összeborzolta a szálakat. Kissé félve húzta el a függönyt, de végül meggondolta magát, és nem nézett ki az ösvényre. Hosszas várakozás után Francesco léptei dübörögtek végig a folyosón, majd nemsokára ő maga is megjelent az ajtóban. Nadrágszára és a térde puha földtől volt sáros, tenyerét láthatóan durván feltörte az ásó.

   - Gyere angyalom. Most már jöhetsz.

Kart karba öltve sétáltak, odakint nedves volt a fű, a kert édeskésen illatozott az ázott platánlevelektől. Madarak énekétől zengett az erdő, Miranda azonban most egytől egyig gyűlölte mindet, amiért vidám daluk megzavarta a gyászt.

   - Köszönöm, jobb volt így.

   - Tudtam, hogy megviselt volna, ha látod ahogy elvisszük – mormogta Francesco.

A sírhalomhoz érve Miranda szíve  lépésről lépésre összeszorult. Nedves föld illatát érezte a szájában, az óriási platánfa árnyékában egészen kicsinek és jelentéktelennek tűnt a nyughely. Ha egyedül lett volna, talán zokogva összeesik, de Francesco mellett visszanyelte a könnyeit és csak mereven bámulta földet, majd halkan maga elé mormolta Isaiah utolsó szavait.

   - Ci incontreremo nel secondo cerchio...

Francesco átölelte a vállát.

 - Amor, ch'al cor gentil ratto s'apprende. Ideje indulnunk, nemsokára hajnalodik.

Miranda biccentett, és lassan elindult az ösvényen, de időnként még hátratekintett a platánfára, mint aki attól fél, hogy amikor legközelebb hátranéz, már nem lesz ott. Lehajtott fejjel baktatott az úton, szoknyája széle megszívta magát sárral. Francesco törte meg végül a csöndet.

   - Mi volt az utolsó szavad hozzá?

   - Ti amo.

   - Sejtettem.

   - Neked? – pillantott fel Miranda.

 Francesco elmélázott, néhányszor végigsimított a tarkóján, majd megvonta a vállát.

   - Nem tudom szó szerint idézni, de valami olyasmi, hogy "Dögölj meg".

Miranda rezzenéstelen arccal sétált tovább a kavicsos ösvényen.

   - Meg sem kérdezed, miért?

   - Unokatestvérek voltatok. Carnonok és Vecchionék. Min csodálkozzak?

A férfi egyetértően hümmögött. Sűrű felhők takarták az égboltot, a szitáló esőben egészen homályosnak tűnt a ház körvonala, az ablakokban derengő sárgás fény halványan mutatta csak az utat. Miranda haján apró vízcseppek gyöngyöződtek, mellkasán szorosan összefonta a karját. Konokul haladt előre, Francesco megpróbálta ráadni a kabátját, de a nő vonakodva megrázta a fejét, és megszaporázta a lépteit. A házba érve megtorpant az aulában, ruhája sáros csíkot húzott a fényes márványpadlón. Borzongva állt a hatalmas épületben, a falak visszaverték a légzését. Hirtelen ránehezedett az érzés, hogy végleg egyedül maradt Hampsteadben. Valahányszor ebbe a hallba belépett, tudta, hogy Isaiah valahol a hálószobájában ül az íróasztalánál, a szalonban újságot olvas, vagy szivarozva gyönyörködik a birtok fáiban. Csak néhány percet kellett várnia, hogy a férfi alakja felbukkanjon valamelyik ajtóban, kinyújtsa felé a kezét és felragyogjon a mosolya. Most azonban tompa és üres volt minden, Isaiah pedig már soha többet nem lépte át egyik szoba küszöbét sem. Nemsokára Francesco lihegése vegyült a csöndbe, a férfi szuszogva megtámaszkodott a térdén.

   - Miranda, nekem lassan indulnom kell. Így is sokáig maradtam.

   - Visszamész Clerkenwellbe?

   - Igen.

Miranda kérlelve bámulta, de a szürke szempár egy lomha pislogással nemet intett. Francesco homlokon csókolta, és néhány bátorító búcsúszó után a kocsi felé vette az irányt. A nő egy ideig mereven nézte a becsukódó ajtót, majd hirtelen megragadta a kilincset, és beült a férfi mellé.

   - Veled megyek egy darabon.

Francesco megadóan biccentett, és helyet engedett. Egészen Camdenig nem szóltak egymáshoz, Miranda kifejezetten örült, hogy nem kell beszélnie. Nehezére esett most minden szó, mégis egy idő után kikívánkozott belőle az egyik legfontosabb kérdés.

   - Mi lesz most? Ki lesz az angliai Carnon-ház feje?

A férfi összepattintotta a tubákos szelencéjét, és zsebre dugta.

   - Ki lenne? Te.

   - Az öröklési szabályok szerint te felettem állsz.

   - Köpök rá. A Tanács nem is tud rólam, és ennek én mélységesen örülök.

Miranda megrázta a fejét.

   - De akkor is neked kell átvenned.

   - Ugye tudod mi történne, ha a firenzei Carnonok megtudnák, hogy még élek és virulok?

A nő elhallgatott, homlokán újabb komor ránc jelent meg. Borostyánbarna tekintetével szúrósan fürkészte Francescót, de a férfiról minden hűvös pillantás lepergett.

   - Ennyi? Visszamész abba a mocskos lukba?

   - Lehetek a fényességes angliai Carnon-ház feje néhány napig, amíg Lorenzo ideér és válogatott módszerekkel felkoncol vagy szarok a csillogó-villogó Tanácsra, és élek nyugalomban, ahogy eddig. Igazán nem is tudom, melyiket válasszam...

   - Hiába gúnyolódsz.

Zökkent egyet a kocsi, Miranda szíve hevesebben kezdett verni, amint meglátta a Melbury Road fekete utcatábláját a bokrok ágai alatt. Francesco széttárta a karját.

   - Értsd meg a helyzetem.

Miranda kelletlenül bólintott, és kiszállt a kocsiból, a férfi azonban még megragadta a kabátja szélét.

   - Ne aggódj. Ügyes leszel, kislány – kacsintott biztatóan, majd intett George-nak, hogy hajtson Clerkenwellbe.

A nő magányosan álldogált a ház előtt, és még akkor is az utcasarkot bámulta, amikor Francesco már rég eltűnt a látómezejéből. Nem akart még bemenni, nem akart szembesülni a kérdésekkel, amik odabent várták. Szíve szerint csak belopózott volna, mint egy tolvaj, hogy elbújhasson a villa legsötétebb és legkisebb zugában. A két dobermann hegyes füle felbukkant az ablakban, majd felágaskodtak a párkányon, és izgatott örömugatásba kezdtek a bejárati ajtó mögött. Miranda belépett az előszobába, és egyenesen az emeletre sietett. Tudomást sem vett a kutyákról, pedig máskor mindig volt hozzájuk egy-két kedves szava. Castor és Pollux csalódott nyüszögéssel somfordált a nő után, tisztes távolból, lesunyt fejjel követték gazdájuk minden lépését.

Pascal összerezzent, amint Miranda belépett a hálószobába. Gyorsan felpattant az ágyról, és értetlenül fürkészte a nő arcát a tükörből. 

   - Megmondtam, hogy jövök, amikor jövök.

   - Elengedett? – vonta fel csodálkozva a szemöldökét a férfi.

   - El.

Pascal szája önkéntelenül is elégedett mosolyra húzódott.

   - És... Isaiah mit szólt a döntésedhez?

Miranda torkában gombóc nőtt, könnyeit azonban visszanyelte.

   - Elfogadta.

A férfi zavartan babrált az ingujjával, örömét igyekezett leplezni. Leroskadt az ágyra, és megkönnyebbülten felsóhajtott.

   - Azért néha tud megértő lenni.

   - Igen. Tudott.

Pascal szeme elkerekedett, hirtelen alaposabban is végigfürkészte Mirandát. Haja elázott, a sötétszőke tincsek nedvesen kunkorodtak és a halántékára tapadtak, szemfehérje és orra hegye vöröslött a sok sírástól. A komor fekete ruhában, ékszerek és díszek nélkül látva Pascalnak rossz előérzete támadt. Kissé akadozva visszakérdezett.

   - Tudott?

Miranda lehunyta a szemét, és halk, elcsukló hangon suttogta a legiszonyatosabb mondatot, ami órák óta marta és emésztette minden egyes szívdobbanását.

   - Megöltem.

Pascal arcából kifutott a vér, tekintetében jeges rémület és döbbenet váltakozott. Úgy érezte, mintha az elméje megtréfálná, és a félálom apró foszlánya lenne csak a pillanat. Tett egy tétova mozdulatot, de mielőtt megszólalhatott volna, Miranda élesen a folyosó felé kiáltott.

   - Vagy gyere be, vagy menj el, de ne hallgatózz!

Daniel lehorgasztott fejjel besomfordált a szobába, és leült az ágyra. Pascal agyán átfutott a ma esti látogatása, próbálta keresni a jeleket, de minél mélyebbre ásott, annál inkább elbizonytalanodott.

   - Tényleg igaz, amit mondasz?

Miranda bólintott. Gyászos, sötét csönd telepedett meg a szobában, Pascal üveges tekintettel meredt előre, és csak sokára mert megszólalni.

   - Miért?

   - Nem akart tovább így élni.

   - Találkozott Pascallal ma? – kérdezte Daniel halkan.

   - Igen – felelte epésen Miranda.

Pascal orrcimpái megfeszültek. Zaklatott, gyilkos tekintettel mustrálta Danielt és Mirandát, válaszcsapást akart, azonnal megtorolni a sértő utalgatást. Hangja kellemetlenül élénk és gátlástalan lett, amikor megszólalt.

   - És hogyan ölted meg?

Miranda gyomra görcsbe rándult a tapintatlan kérdéstől. Gerincét a szék támlájának vetette, és megvetően végigmérte Pascalt. Mereven a férfi szemébe nézett, tekintete kemény és kíméletlenül hideg volt.

  - Könyörgött, hogy én tegyem meg. Nem akart a saját kezével véget vetni az életének, az volt az egyetlen kívánsága, hogy az én karjaimban halhasson meg. A szívébe döftem a tőrt és megforgattam egyszer, a saját két kezemmel mosdattam le, és egyedül temettem el. Van még valami részlet, amit tudni szeretnél, Pascal?

A nő hangja ércessé és kellemetlenül reszelőssé vált, a férfi arcát égette a borostyánszín szempár.

  - Remélem kielégítettem a kíváncsiságodat – vetette oda utálatosan. – Ne titkold az örömöd, végre megszabadultál tőle. Profitez-en.

Pascal némán dadogott, hirtelen szeretett volna minden mondatot visszavonni, kimagyarázni, de mielőtt megszólalhatott volna, odalent nyílt a bejárati ajtó és vidám ének ütötte meg a fülüket.

   - A bandita élet a nekem való élet, gond és bánat már nem érhet...

   - Úristen, ne... – suttogta maga elé Pascal.

Mire azonban felpillantott, Miranda már talpra ugrott, és kivágta az ajtót. A két férfi azonnal utána eredt, hogy megakadályozza az elkerülhetetlent, de késő volt.

Cyrill és Katharina hangosan nevetgélve bukdácsoltak a sötét szalonon keresztül. A lány könyöke nekiütődött a szekrénynek, mire az egyik kristályváza ripityára tört a padlón. Azonnal utána kapott, de már csak a levegőt markolta. Pukkadozva, kuncogva állt a szilánkok előtt, de Cyrill flegmán legyintett.

   - Hagyd a pokolba, majd holnap felsöpörjük.

Kézen fogva vezették egymást, Cyrill halkan dudorászni kezdett újra.

   - A bandita élet a nekem való élet...

   - Gond és bánat már nem érhet! – zendített rá Katharina, és a férfi nyakába ugrott.

Az éneket azonban mintha elvágták volna, a két Whitborne halálra váltan megtorpant, amint megpillantották Mirandát a lépcsőfordulóban. A korláton támaszkodva, ridegen végigmérte őket, majd a fejével felfelé intett.

   - Azonnal menjetek fel.

  - Miért ekkora baj, hogy egy kicsit jól éreztük magunkat? – feleselt méltatlankodva Katharina. – Egy kis énektől még nem dől össze a ház...

Pascal és Daniel vadul rázta a fejét, és próbált nemet integetni a lánynak, de a sötétben nem tudta jól kivenni a két alakot. Cyrill tett egy lépést előre, tenyerét Katharina vállára helyezte.

   - Miranda, igazán...

   - Most! – szakította félbe a nő.

Katharina dühösen feltrappolt a lépcsőn, de mielőtt még Mirandával szembefordulhatott volna, Pascal erősen megragadta a karját, és a fülébe súgott. A lány döbbenten bámult, száját szólásra nyitotta, de a férfi nyomatékosan megrázta a fejét, és a lépcsősor felé taszigálta. A második emelet sötétjében Katharina megfordult, és Pascal mellkasának nyomta a kezét.

   - De... muszáj neki legalább egy részvétet mondanom... nem lehet, hogy így...

   - Az isten szerelmére csak hagyjátok most békén! – förmedt rá Pascal.

A férfi bevezette a lányt a szobájába, és egy elmorzsolt káromkodással becsapta az ajtót. Cyrill ezalatt még mindig egy emelettel lejjebb toporgott, és tétován fellépett néhány lépcsőfokot. Miranda fagyos tekintettel követte a mozdulatait, amíg a férfi a közelébe ért. Megpróbálta megérinteni, de a nő eltartott kézzel hátrébb lépett.

   - Mi a baj?

Miranda keserűen felnevetett.

  - Mi a baj? Isaiah meghalt! – kiáltott fel hisztérikusan. – Meghalt! Ti pedig itt parádéztok és hangoskodtok a házamban, amikor csöndnek és gyásznak kéne lennie!

Cyrill ijedten hátrahőkölt, ahogy Miranda torkaszakadtából ráordított, a törékeny nő egész teste beleremegett az üvöltésbe. Tekintete résnyire szűkült, szemfogai fenyegetően kivillantak a vicsorából. A férfi hátán végigcsordult a hideg verejték, lesütött szemmel, dadogva közelített.

   - Én... annyira sajnálom... mégis hogy történt?

   - Nekem kellett megölnöm – felelte csöndesen.

  - Micsoda? – kiáltott fel kétségbeesetten Cyrill. – Miranda, hogy tehetted? Hogy voltál képes ilyen kegyetlenségre...

   - Meg kellett tennem. Ő kért meg rá.

Cyrill a hajába túrt és idegesen fel-alá kezdett járkálni, tekintetében pánik és harag váltakozott.

   - Akkor is meg kellett volna tagadnod! Ilyet nem csinál az ember! Ez nonszensz!

   - Ez volt a kívánsága – felelte tagoltan és nyomatékosan Miranda.

   - És az emberi élet értéke? Az semmi?

   - Tudod is te – vetette oda Miranda. – Isaiah nem akart így tovább élni, megnyomorítva...

   - Az élet akkor is mindig fontosabb!

Miranda gúnyosan felkacagott.

   - Hát persze, te évtizedek óta remekül elvagy behúzott nyakkal, megalázkodva, valódi rang és pozíció nélkül! Isaiah-nak viszont ezek fontos dolgok voltak. A Carnonoknak ezek fontos dolgok.

   - Mert beképzeltek vagytok.

A nő hátralépett egyet, arcára kiült a döbbenet. Cyrill azonnal megbánta az utolsó mondatot. A folyosó némaságba burkolózott, Miranda arccsontjára éles árnyékot vont a falikar fénye.

   - Miranda, én nem úgy gond...

 - Évtizedekig melletted álltunk. A Carnon-ház kiállt a Whitborne-ok mellett. Isaiah-nak köszönheted azt a csekély rangodat is, őrajta múlt, hogy egyáltalán még a Tanács tagja lehet a Whitborne-ház. Befogadtalak a házamba, támogattalak minden őrült, ostoba húzásodban. A te szerencsétlen ügyeid miatt kerültünk veszélybe mindannyian – sisteregte a harag legmélyebb tónusával. – Meg kellett ölnöm azt az embert, akit egykor a világon a legjobban szerettem, a saját kezemmel kellett a szívébe döfnöm a tőrt és megvárni, amíg az nem dobban többé. Nekem kellett megtennem, hogy megkíméljem attól a borzalomtól, hogy saját kezével kelljen véget vetnie az életének. Alig pár órája temettem el, ha nem tűnt volna fel, épp gyászolok. Erre beállítasz a házamba, énekeltek, törtök-zúztok, és még van képed ócsárolni a Carnon-házat? Beképzeltek, kegyetlenek… Nem érdekel, hogy engem minek titulálsz, de azt nem tűröm, hogy egy halottat sértegess.

Cyrill nehezen kapkodta a levegőt, mellkasa megfeszült.

   - Miranda ne haragudj, nem úgy...

   - Elegem van – suttogta a nő megtörten. – Isaiah halálával nagy valószínűséggel nekem kell majd átvennem a családfői kötelezettségeket, és eljött az a pont, amikor már meg kell védenem az enyéimet. Nem fogom Cyrill Whitborne-Erskine bohóckodásai miatt további veszélynek kitenni a Carnonokat. Egy hálátlan és gyenge családért. Holnap Pascal, Daniel és én átköltözünk Hampsteadbe.

Miranda sarkon fordult, és a hálószobája felé vette az irányt, Cyrill azonban belekapaszkodott a karjába, arca olyan volt, mint egy megrettent kisfiúé.

  - Ne aggódj – fejtette le az ujjait Miranda. – A barátságunk nem szűnt meg Cyrill, de a szövetségünk igen.