London legújabb klubja előtt megállt egy lovaskocsi. A zöld és lila ólomüveg ablakokon keresztül színes fény szűrődött az utcára, a sárgaréz díszítések már messziről csillogtak az éjszakában. Az utas fürgén leugrott a lépcsőről, előhúzta zsebéből kopottas erszényét, és kotorászni kezdett benne. A kocsis odamormogta neki a fuvardíjat.

   - Ötven shilling? Ilyen rövid útra? – kérdezett vissza elhűlve Sebastian.

A válasz egy hanyag vállvonás volt. A férfi elfojtott szitkozódásokkal kutatott pénz után, és egy maroknyi apróval kifizette az árat. A fekete kocsi eltűnt a sarkon, Sebastian viszont fortyogó gyűlölettel nézett utána még akkor is, amikor már jó pár utcára járt. Ostoros bandita – gondolta, majd megigazgatta inggallérját, és sietősen az épület felé vette az irányt. A bejáratnál egy erős kéz markolt a vállába, kicsit feljebb tekintve egy tagbaszakadt férfi szúrós tekintetével találta magát szembe.

   - Mit akar itt? – förmedt rá a portás.

   - Már várnak rám…

   - Kihez jött? – vakkantotta barátságtalanul.

Sebastian megmondta a nevet. Amíg várt, az épület falán hunyorgó lámpáson nyugtatta a szemét. Két molylepke kergetőzött a fény körül, néha összegabalyodtak a levegőben, aztán szétváltak és az egyik újból üldözőbe vette a másikat. Újra kitárult az ajtó.

   - Fáradjon be.

Különös illatok, egészen finom női kölnik és drága férfi parfümök elegyedtek a folyosón. Sebastiantől elkérték a kabátját, és utat mutattak neki a főterem felé. Gyors léptekkel suhant végig a lágy szőnyegen, az egyik szoba előtt erős ópiumszag csapta meg az orrát.

A nagyterem sűrű szivarfüstjében rengeteg elegáns hölgy és úr sürgölődött, a halk morajba újságpapírzörgés és kristálypoharak éles koccanása vegyült. Sebastian óvatosan oldalazott át az asztalok között, mígnem a szüntelen zsongásban egy ismerős hangra lett figyelmes.

   - Mr. Webcher, erre.

Egy kisebb, zöld posztóval fedett, míves asztalkánál ült Xavier és Isabelle Galanis, mellettük közvetlenül Baldwin Judge terpeszkedett egy kényelmes bőrfotelben.

   - Jó estét – biccentett kelletlenül. – Röstellem a késést. Feltartottak.

   - Nem tesz semmit – intett Xavier. – Addig sem unatkoztunk, amint láthatja, kitűnő a hangulat. A negyedik társunknak sajnos dolga akadt. Egy partit már lejátszottunk, beszáll Mr. Webcher?

Sebastian a kártyaasztalra pillantott. Három kisebb lefedett pakli hevert a játékosok előtt, az ikreké pedánsan összerendezve, az ítészé összevissza. A negyedik adag lappal felfelé, szín szerint különválogatva.

   - Ismeri a whistet? – kérdezte Xavier.

  - Sajnos nem… nem tudok olyan jól. A szabályokat ismerem, de inkább ókerezni szoktam – tette hozzá csendesebben.

   - Azért csak foglaljon helyet. Mr. Judge lesz a partnere.

Sebastian lassan maga alá húzta a megüresedett széket, Isabelle osztott. Az első percek néma csendben teltek, az ikrek hagytak időt Sebastiannek, hogy belerázódjon a játékba. Elővigyázatosan licitált, igyekezett mindent visszaidézni, amire kevés whistpartijából emlékezett.

   - A pikk az adu – helyesbítette egy rossz lehívását Isabelle az első kör során.

   - Elnézést… – kapkodta vissza a téves lapot Sebastian.

Egy idő után rettenetesen feszélyezni kezdte az idegtépő csend, ami a játszmát kísérte. A sápatag csillárfényben komótosan hömpölygött az idő, mintha a jólét lomhasága rátelepedett volna a percekre. A gázlámpák füstszerű árnyékokat vetettek a freskókra, a teraszról kellemesen langyos szellő ingatta a csillárok csiszolt kristályfüggőit. Sebastian megköszörülte a torkát.

   - És… hogyhogy ma este idejöttek Mr. Galanis? Nem feltételeztem volna…

  - Eleget teszünk egy baráti meghívásnak – felelte a legnagyobb egyszerűséggel Xavier. Baldwin mosolyogva biccentett egyet.

Sebastian most a partneréhez fordult.

   - Igazán figyelemreméltó ez a klub Mr. Judge.

 - Örülök, hogy elnyerte a tetszését – dünnyögte Baldwin, miközben elmélyülten, összehúzott szemmel rendezgette a lapjait.

   - Habár igen szokatlan… ha szabad így kifejeznem, a mi köreinkben.

Baldwin letette a kártyákat, és Sebastian szemébe nézett.

   - Hogy érti ezt?

   - Ó, nem sértésnek szántam. Valóban merész vállalkozás, eddig nem sok példa volt rá.

   - Ma már a föld alatt is jár vasút Mr. Webcher. Muszáj valahogy lépést tartanunk a korral. Nem kapaszkodhatunk örökké a régi szabályokba, különben előbb-utóbb velük sodor el egy újabb korszak. Én egész életemben az új utakat kerestem és a saját szabályaim szerint próbáltam boldogulni. Ha ez valakinek nem tetszik, azzal nem foglalkozom.

  - Szó sincs róla, uram – emelte fel a kezét mosolyogva Sebastian. – Csupán egy dolog érdekel nagyon. Vajon a leendő törzsvendégek mit szólnak majd ahhoz, hogy a tulajdonost kizárólag éjszakánként fogják látni?

   - Szeretek a bogaras különc szerepében mutatkozni Mr. Webcher – mormogta Baldwin jellegzetes fojtott torokhangján, majd ismét a kártyába temetkezett.

A parti folytatódott. Sebastian éles szemmel figyelte az ikrek reakcióit mind a sikeres, mind az elvesztett körök végén, és szinte beleborzongott abba a szenvtelenségbe, amit tanúsítottak. Xavier néha kimérten beleszívott a cigarettájába, lassan fújta ki a füstöt, de nem látszott rajta, hogy különösebben élvezné a dohány tompa bódulatát.

A játszma végül az ikreké lett. Sebastian igyekezett kiüríteni a gondolatait, hogy teljes mértékben a következő fordulóra koncentrálhasson, az utolsó körben azonban ismét elvesztette a partit. Baldwin megköszönte a játékot, és komótosan eldöcögött az asztaltól.

 - Nem rossz Mr. Webcher – jegyezte meg Xavier, mialatt összeszedte a kártyákat. – De azt javaslom, hogy a leosztás során próbálja meg fejben tartani, hogy mely lapok mentek már ki. Az utolsó sikerülhetett volna, de megfeledkezett a dámáról.

Sebastian fanyalogva hümmögött.

   - Bizonyára hallott Isaiah Carnon-Vecchione szomorú tragédiájáról – váltott témát Xavier.

  - Nem nehéz meghallani – felelte Sebastian egy rövid, óvatos szünet után. – Sokfelé beszélnek róla.

  - Amúgy sajnálattal értesültünk, hogy még a halála előtt megfosztotta önt a Carnon névtől – folytatta a férfi. Sebastian ujjai remegve meggörbültek az asztal alatt, nyakát kissé a válla közé húzta, mint egy sarokba szorított kígyó.

  - Ezt meg honnan tudják? – sziszegte a fogai között, de miután nem kapott választ, vicsorogva hozzátette – Számomra is sajnálatos, elhihetik.

   - Ön tényleg Hilde Whitborne vére?

Sebastian előtt elhomályosodott a terem, pár pillanatra mintha megsüketült volna, csak saját fülcsengése és szívverése kongott a fejében. Hirtelen felemelkedett a székről úgy egy arasznyira, de nyomban vissza is ült rá.

   - Aljas rágalom – préselte ki magából nagy nehezen.

  - Meglehetősen túlreagál egy egyszerű kérdést Mr. Webcher – állapította meg Isabelle. – Értsük úgy, hogy nem teljesen alaptalan ez a rágalmazás?

Sebastian állkapcsa reszketett az indulattól, de nem látott kibúvót. Az ikrek arca tükörsima maradt, végtelennek tűnő türelemmel várták a választ, mint egy matematikatanár a felkészületlen diákét feleltetéskor.

   - Fogalmuk sincs min mentem keresztül…

   - Tehát igaz?

   - Igaz.

   - Értem. Semmi gond, Mr. Webcher.

Sebastian úgy érezte magát, mint egy vádlott, akivel hamarosan közlik, hogy máris kivégzik. Néhány másodpercre lehunyta a szemét, és felkészült a legrosszabbra. De nem történt semmi. Csak a nyughatatlan tömeg zsibongását hallotta.

   - Kellemes volt az írországi útja? – kérdezte Isabelle.

   - Tessék?

   - Azt kérdeztem milyen volt az útja.

Beletelt egy kis időbe, mire felfogta, hogy az ikreket ezek szerint nem érdeklik a származásával kapcsolatos kérdések, annyira legalábbis biztosan nem, hogy itt helyben felelősségre vonják. Az elképzelt kötél egyszeriben lekerült a nyakáról. Lejjebb csúszott a székében, és immár magabiztosabban felkuncogott.

   - Az ördögnek tartoztam ezzel az úttal.

   - Miért mondja ezt?

Sebastian tételszerű felsorolással ismertette a kellemetlenségeit a hideg időjárástól kezdve a rettenetes utakon át a megvárakoztatásig.

   - És?

   - Hogyhogy és?

  - Elfelejti Mr. Webcher, hogy az inhumánusok nagy része nap mint nap szembesül ezekkel a nehézségekkel? Sőt ezeknél jóval különbekkel.

Sebastian jobbnak látta másra terelni a szót.

   - Egyébként az a bizonyos Darragh O’Leary…

Remélte, hogy a név említése felcsigázza az ikreket, de nem váltott ki érdemi reakciót.

   - Átadta a levelet? – kérdezte higgadtan Xavier.

   - Természetesen. Mr. O’Leary eleinte nem hajlott az egyezségre, ahogy a társai sem…

Szándékosan tartott nagyobb szünetet a mondatok között, de az időhúzása ezúttal sem generált heves indulatokat. Végül jobbnak látta rövidre zárni a mondandóját.

 - De végsősoron sikerült megállapodnunk. Szívélyes üdvözletüket küldik és üzenik, hogy számíthatnak rájuk.

   - Nagyszerű – felelte Xavier, és ráérősen meggyújtott egy újabb cigarettát.

Sebastian izgatottan előredőlt a helyén. Szeme sóváran csillogott, mint egy cirkuszi mutatványt leső nézőé, aki alig várja, hogy a bűvész előhozakodjon a fő attrakcióval.

   - És most?

A pillantása találkozott az ikrek szelíd tekintetével.

   - Most mi következik?

   - Semmi – válaszolta nyugodtan Xavier.

   - Mi az, hogy semmi? Mi volt a levélben? – tudakolta mohón Sebastian.

   - Az nem tartozik Önre.

Sebastian érezte, hogy a vére újra felforr a bőre alatt. Azt is sejtette, hogy ha így folytatódik a beszélgetés, nem sokáig tudja türtőztetni magát.

   - Mit jelentsen ez? Nekem is tudnom kéne, ha már egyszer…

  - Ha már egyszer micsoda? Ön kitűnően elvégezte a feladatát. Arra kértük, hogy vigyen el egy üzenetet Connemarába.

Szemernyi gúnyt sem lehetett kivenni Xavier hangsúlyából, Sebastian mégsem érezte magát soha olyan megalázó helyzetben, mint most. Hangosan szuszogva keresgélte a szavakat.

   - Vagyis egyszerű küldönc voltam?

   - Így is felfoghatja.

   - De hát abban állapodtunk meg…

   - Miben is? – vágott közbe Isabelle.

Sebastian vért izzadt, hogy visszaidézze az egykor elhangzottakat, de semmire sem tudott támaszkodni.

  - Hogyan működhetne a szövetségünk, ha nem osztanak meg velem fontos információkat? – nyögte ki végül.

   - Pardon, szövetség? Szó sem volt semmiféle szövetségről Mr. Webcher. Mi segítünk abban, hogy az inhumánusok megkapják, ami megilleti őket. A többi nem tartozik Önre. Egyelőre nem mondunk többet, mert nincs rá okunk. De biztosíthatom, hogy mindent meg fog tudni időben.

Sebastianen olyan tehetetlenség lett úrrá, mint egy kéz és láb nélküli bábun. Köpni szeretett volna, de még jókor emlékeztette magát, hogy előkelő helyen van.

   - Hát, jó – mormogta, miközben felállt az asztaltól és tétován elindult a kijárat felé.

  - Bocsánat Mr. Webcher – emelkedett fel Xavier. Megvárta, míg a férfi ismét felé fordul. – A kártyapartival kapcsolatban… nyolc fonttal tartozik nekünk.

Sebastian megadóan leszámolta a pénzt, szinte égette a markát a papírbankó, amikor letette az asztalra. A vörös pír kifutott az arcából, hirtelen újra hideg és kemény lett a tekintete, majd kihúzta magát. Halvány félmosoly rajzolódott a szája szegletében, miközben begombolta a kabátját.

   - Mr. Whitborne... ha kérhetem.

Xavier és Isabelle rezzenéstelen arccal biccentett, majd szintén elmosolyodott.

   - Ahogy óhajtja.