Katharina hanyatt fekve hevert a nappali díványán, és egykedvűen ingatta a fejét a falióra ütemére. Megpróbált valami dallamot párosítani hozzá, de nem sok lassú és monoton nótát ismert, ezért maga kísérelt meg egy melankolikus, mégis vidám dalt költeni az ősöreg szerkezet bánatos ritmusára. Mint a legtöbb helyen a házban, innen is hiányoztak a festmények és az apró dísztárgyak. A bútorok többsége megmaradt, mégis üres és élettelen volt az épület, mint egy megcsonkított műalkotás. Karját a homloka fölé nyomta és nagyot nyújtózott. Nehezen vallotta be magának, de unatkozott. Cyrill napok óta a németországi utazás részleteivel foglalatoskodott, a lordprotektortól kapott levél Sebastian tárgyalásáról pedig csak még hallgatagabbá tette a férfit.

Átfordult az oldalára és nézegetni kezdte a kevés újonnan kikerült képet. Miután Mirandáék elköltöztek, Cyrill lehozta a padlásról azt a néhány kisméretű, olcsó festményt, amelyet az évek során hazahozott, de a nő sosem engedte, hogy kitegye a falra. Most ezekkel igyekezett eltüntetni a hézagokat, nem sok sikerrel. Zömmel mitológiai jeleneteket ábrázoltak, de a rajtuk szereplő alakok közel sem voltak olyan szépen kidolgozottak és fenségesek, mint például a hampsteadi festmények figurái. Cyrillhez hasonlóan Katharina fejében is hosszú ideje már az utazás részletei jártak, de a lány a férfival ellentétben elsősorban nem azzal törődött hogyan jutnak el odáig. Sokkal jobban izgatta, hogy mi várja őket Koblenzben. Az idő múlásával egyre valóságosabbnak érezte a most még arc nélküli Whitborne képét. Még nem mert tényleges jellemvonásokon töprengeni, de az ártatlan ábránd kezdett szép lassan komoly, felelőséggel teli lehetőséggé válni. Úgy érezte magát, mint egy édesanya, aki a születendő gyermekét várja, azzal a fontos különbséggel, hogy neki saját magának kell választania, nem kapja készen az új jövevényt. Nem titkoltan azt szerette volna, ha Hilde is elégedett lenne a választásával. Több könyvbe belelapozott, de csak nagyon kevés személyes részletet talált a Whitborne-ház tagjairól, és Cyrillt is többször kifaggatta, a férfi sem sokakat ismert Hildét leszámítva.

Katharina megunta a tétlenkedést, és felszaladt az emeletre. Azt hitte, hogy Cyrill még mindig a régi szobájában kuporog, de meglepő módon az első szinten talált rá. Körülötte hajómenetrendek feküdtek precízen különválogatva országok szerint, egy külön lapra pedig az útidőt, a csatlakozási pontokat és a költségeket számolta.

   - Nem jó, nem jó… – dünnyögte magában elégedetlenül. – Ezzel nem jutnánk el Liége-ből Kölnig hajnal előtt. A másik járat viszont jóval drágább. De azzal elérnénk a hajócsatlakozást.

Katharina nesztelenül Cyrill háta mögé lopózott, és élcelődve belecsípett a férfi oldalába. Gyorsan az ágyra huppant, mint egy gyerek, ha rosszaságon kapják. Térdeit egészen az arcához húzta és onnan kukucskált, szőke haja teljesen összeborzolódott. Cyrill felpattant a helyéről és csiklandozni kezdte, a lány visítva kapálózott, de a felbugyborékoló nevetése megtörte a segélykiáltást. A férfi elfáradt a játékban, a hátára fordult és mosolygott. Katharina társasága jobb kedvre derítette, úgy érezte, mintha egy színes pillangó röpködne a szobában.

   - Értékelem az igyekezetedet, de nem a német császár vár minket állófogadással – paskolta meg Cyrill arcát a lány. Búzavirágkék szeme valósággal ragyogott.

A férfi lehajtott fejjel bólintott, elismerve, hogy túlságosan magába zárkózott az utóbbi időben. Katharina megsimogatta a kezét, de amikor újra felnézett, még mindig komor volt a tekintete.

   - Mi a baj?

   - Nem hagy nyugodni a tárgyalás.

A lány odadörgölte szőke fejét Cyrill vállához. Nagyon halkan, szinte csak suttogva szólalt meg.

  - Nincs miért aggódnunk. Sebastian semmivel nem tudja bizonyítani, hogy valóban Whitborne lenne.

   - Isaiah azt mondta Whitborne.

Katharina lenyelt egy megjegyzést arról, hogy Isaiah már nem tud tanúskodni Sebastian származása mellett vagy ellen.

   - Én nem kételkedem a szavában. De Sebastiannak ez kevés, más pedig nincs a kezében.

   - Remélem, hogy igazad lesz – sóhajtotta Cyrill.

Tudta jól, hogy Sebastian eddig minden szorult helyzetből győztesen került ki, még azokból is, ahol hátránnyal indult. Ha nem táplált volna mélyen gyökerező, jeges gyűlöletet iránta, talán még irigyelte is volna ezt a kvalitását. Felkattintotta a zsebóráját, és egy szusszanással felállt.

   - Indulnunk kell.

A lány bólintott és bátorításképp megpuszilta Cyrillt. Miután felöltözködtek, a férfi figyelmesen kinyújtotta a kezét és lesegítette Katharinát a lépcsőn.

   - Köszönöm Mr. Whitborne – csivitelte a lány olyan erős angol kiejtéssel, ahogy csak tőle tellett. Cyrill nem bírta ki a jelenetet nevetés nélkül, a jókedv azonban lassan, de biztosan oszlott szét indulás után, mint a köd egy téli reggelen. Szíve mélyén abban reménykedett, hogy ez az egész cirkusz csak szimpla formalitás, és Sebastian újabb húzása udvarias, ámde határozott elutasításra talál. Megpróbált minden apró körülményt figyelembe venni és úgy találta, hogy Katharinának igaza van: Sebastiannek ezúttal tényleg nincs ütőkártya a kezében. Majdnem el is ringatta magát ebben a hitében, de egy szigorú hang valahol a fejében nem hagyta, hogy teljes egészében megnyugodjon. Oldalra pillantott, Katharina az utcát, a lámpafények furcsa íveit és a járókelőket szemlélte, az arca kifürkészhetetlennek tűnt.

   - Ne izgulj Kätchen – szorongatta meg szelíden a kezét.

Katharina kuncogott, de jóindulatból nem válaszolt erre semmit.

  - Nem hagyom, hogy az a sakálképű bármivel is megpróbálkozzon – tette hozzá a férfi elsősorban magának.

A lány feleletképpen szintén megszorította Cyrill tenyerét, a tekintetében azonban az aggodalom jelei mutatkoztak. Nem merte hangosan kimondani, hogy ebből a hozzáállásból eddig se sült ki sok jó. Amikor beléptek a Tanács épületébe, Cyrill automatikusan a nagyterem felé indult, azonban az ajtókat zárva találta. Gyanúsan kevesen jártak a folyosókon, és a gyér világítás is azt sejtette, hogy nem a megszokott eljárás szerint fognak lezajlani a dolgok. A férfi ismét előkapta az óráját, és türelmetlenül megingatta a fejét.

   - Tíz perc múlva tizenegy. Nem értem.

A folyosó végén keménytalpú férficipő koppant. Demetrios Galanis határozott léptekkel közeledett feléjük, és barátságosan intett.

   - Erre, kérem!

A Tanács kisterme jóval szűkösebb és puritánabb volt. A falakon egyetlen címer sem díszelgett, a teljes berendezés csak egy U-alakú asztalból és néhány székből állt. A lordprotektor helyet foglalt középen és biccentett Cyrilléknek, hogy ők is üljenek le.

   - Hol van mindenki? Miért itt vagyunk? – nézett körbe a férfi.

  - Mivel ez nem olyan jelentős esemény, úgy döntöttem kár lenne az összes házat egybecsődíteni, és annyi levelet fogalmazni.

Cyrillt részben megnyugtatták a lordprotektor szavai, ha nem kerítenek akkora feneket az ügynek, akkor valóban csak formalitásról van szó. Az a kimért nyugalom viszont, amivel Demetrios a papírokat rendezgette, továbbra is aggodalommal töltötte el.

   - Mr. Galanis, Isaiah Carnon jó barátja volt Önnek. Bocsásson meg a kérdésért, de hogy képes ilyen közönyösen előkészülni annak az embernek a tárgyalására, aki megvakította?

Demetrios nagyot sóhajtott, és feddőn Cyrill szemébe nézett.

   - Ön is jól tudja Mr. Whitborne, hogy erre semmilyen bizonyítékunk nincsen. Sem Önnek, sem nekem, sem a Tanácsnak. Engem is megrázott Isaiah esete, de nem helyes, ha minduntalan előítéletek alapján vádoljuk meg egymást.

Az ajtó kinyílt, és egy feketeruhás hölgy lépett be rajta. Olyan gyorsan suhant el mellettük, hogy Cyrill hirtelenjében nem tudta kivenni ki az, csak amikor az illető az asztal felé fordult és leült.

   - Miranda? – kerekedett el a férfi szeme.

El nem tudta képzelni mit keres itt, de egy halvány sejtés, egy reménysugár villant az eszébe, hogy talán miattuk jött és szót akar emelni a Whitborne-ház mellett. Sebastian egy porondmester tartásával toppant be a terembe, bürökzöld zakót és nyakkendőt viselt, mellényét ezüstbrokát ékesítette a Whitborne-ház motívumaival. Büszkeségtől sugárzó arccal sétált végig a székek között és Mirandától pár ülésre foglalt helyet. Katharina undorral vegyes utálattal mérte végig a férfi ruházatát, és ezt egy látványos fintorral és szemforgatással Cyrill tudtára adta. A lordprotektor megköszörülte a torkát.

   - Lady Carnon-Seydell, Önnek nem kötelező jelen lennie, a Carnon-házat nem érinti az ügy.

   - Maradnék.

   - Ahogy óhajtja – nyugtázta Demetrios, majd folytatta. – Szólítom Sebastian Webchert… pardon remélem, tájékoztatták, hogy távollétében a néhai Isaiah Carnon-Vecchione visszavette öntől a Carnon nevet.

    - Nem tesz semmit – vonta meg a vállát hanyagul Sebastian, és elvigyorodott. – Lesz másik.

   - Tehát szólítom Mr. Webchert, hogy bizonyítsa Whitborne származását a Whitborne-ház két képviselője, Katharina Whitborne-Geissler és Cyrill Whitborne-Erskine előtt. Esküszik, hogy az igazat vallja?

   - Esküszöm.

   - Öné a szó.

Sebastian felállt, és lassan körözni kezdett széksorok között, mint egy éhes cápa. Pillantása találkozott Cyrillével és Katharináéval, arcán kajánság és önhittség pihent. Teátrális mozdulatokkal kezdett beszélni, elnyújtva ejtette ki a magánhangzókat, a szavak a sokszor szinte sirámba nyúló stílus közepette is pajkos élt kaptak.

  - Tisztelt egybegyűltek! Sokan kételkednek abban, hogy egy inhumánus is érhet valamit. Megvetnek, eltaposnak minket, pedig nem ismerik az egyéni történeteinket. Önök talán azt gondolják, hogy egy whitechapeli zsivány vagyok, aki be akar férkőzni az elit körökbe, és jogtalan rangot akar kicsikarni. Tény, hogy Whitechapelben születtem, de kemény, tisztességes munkából tartottam el magam.

Cyrill ökle a kelleténél nagyobbat csattant az asztal lapján, Sebastian azonban nem zavartatta magát. Egy árnyalattal szélesebb mosollyal folytatta a szónoklatát.

   - Kocsisnak, hordárnak álltam, mikor mi adódott. Így ismertem meg Hilde Whitborne-t. A megrendelt ruháit szállítottam házhoz, akkoriban egy helyi szabóműhely alkalmazottja voltam. Megtetszhettem neki, mert behívott teára és sokáig ott tartott. Beszélgetni kezdtünk, nagyon szívélyes és közvetlen volt velem. Hiába akartam távozni, mert sok munkám volt még aznapra, a hölgy késő éjjelig marasztalt. Tudtam, hogy mire megy ki a játszadozás, és bár furcsállottam egy arisztokrata nő közeledését, de mint minden egészséges férfi, roppantul megörültem neki. Amikor egymáséi lettünk, éles fájdalmat éreztem a nyakamon, a csuklója után kaptam, aztán minden elsötétült.

   - Hazudik! – ugrott fel magából kikelve Cyrill. – Nem tűröm, hogy Hilde Whitborne emlékét így bemocskold a szemenszedett hazugságaiddal, te aljas…

  - Mr. Whitborne, fékezze magát! – utasította rendre a férfit a lordprotektor, majd intett Sebastiannak. – Folytassa, Mr. Webcher.

  - Köszönöm. Tehát amikor felébredtem, az utcán találtam magam, egyes-egyedül. Hilde Whitborne eltaszított magától, talán megbánta a hirtelen döntését, nem tudom. De hiába kerestem fel, elkergetett és tagadott mindent. Whitborne-ként élhettem volna, jogilag az voltam, de társadalmilag nem. Tisztelt Lordprotektor úr, kedves hallgatóság, ez a rövid történetem.

   - Miért nem meséled el azt is, amikor felgyújtottad Hilde házát? – kiáltott rá Cyrill.

   - Tiltakozom, én akkor a ház közelben se voltam – fordult Demetrios irányába. – Látják, milyen sanyarú sors jut ki osztályrészül a mi fajtánknak…

   - Mr. Whitborne, fegyelmezze magát! Mr. Webcher, nincs szükség erre a színjátékra, köszönjük a vallomását. Azonban felmerül egy fontos kérdés: tudja ezt bármilyen módon bizonyítani?

Sebastian szája széle első pillanatban lebiggyedt, mint egy elszontyolodott kisgyereké, de aztán hirtelen újra elmosolyodott, és Miranda mögé lépett.

   - Lady Carnon igazolni tudja a szavaimat.

Demetrios homlokán még az eddiginél is mélyebbek lettek a ráncok, Cyrill és Katharina egy emberként rándult meg.

   - Lady Miranda Carnon-Seydell jelen volt, amikor Hilde Whitborne behívott teázni. A Tanács szabályzata szerint, ha jól tudom, egy független nemesi ház tagjának eskü alatt tett vallomása bizonyítékként szolgálhat bármilyen ügyben, kivéve gyilkosságban.

   - Ez… valóban így van – bólintott tétován a lordprotektor.

Miranda nem nézett fel, mereven bámulta a faasztal erezetét. Demetrios gyanakodva méregette a nőt, öblös hangja fenyegetővé vált.

   - Lady Miranda Carnon-Seydell, eskü alatt vallja, hogy Mr. Webcher vallomása igaz?

   - Esküszöm.

Cyrill letaglózva pislogott, lázasan kutakodott az emlékeiben bármilyen apró részlet után, ami megmagyarázhatná Miranda magatartását.

   - Jól hallottam? – kérdezte remegő hangon.

A nő meg sem moccant, mereven tartotta a nyakát.

   - Miranda… – emelkedett fel a helyéről Cyrill. – Könyörgök.

   - Mr. Whitborne, kérem – csitította Demetrios.

   - Cyrill… – szólalt meg Katharina is kérlelőn.

  - Miranda, a régi barátságunk emlékére kérlek, amiről biztosítottál, mikor elmentél… cáfold meg ezt a képtelenséget.

A nő minden erejét összeszedte, és bár továbbra sem nézett Cyrill szemébe, nagyon lassan megrázta a fejét.

   - Miranda… – ismételte fojtottan a férfi. Szuszogva fújtatott, mint sokszor, mikor ideges volt.

   - Meg ne fulladj, drága testvér – kacagott fel Sebastian.

Cyrill indulattal telve, Katharina meleg, kérlelő kézszorítása ellenére, most Sebastian felé fordult.

  - Mr. Galanis, vádolom ezt a férfit Hilde Whitborne, Florance Whitborne, Adrienne Whitborne és Lotte Whitborne meggyilkolásával, Katharina Whitborne elleni gyilkossági kísérlettel, valamint Isaiah Carnon megvakításával és megölésével! Az ő emlékükre kérem… hadd kapja meg ez az alávaló gazember azt, amit megérdemel!

   - Ajajajj... Már megint ez az alaptalan vádaskodás…  a fent említett illetők közül egyiket sem én öltem meg. Lotte halálát ne taglaljuk, ismered jól, hisz te tetted. A másik esetben pedig fogalmam sincs, miről beszélsz. Isaiah Carnon öngyilkos lett, ami szörnyű vesztesége a Tanácsnak.

Cyrill rimánkodva nézett a Lordprotektorra, Demetrios azonban szomorúan megrázta a fejét.

   - Nem tehetem Mr. Whitborne. Nagyon sajnálom.

Felállt és megemelte a hangját.

 - Az ülést berekesztem. Sebastian Webcher, mától fogva Sebastian Whitborne-Webcher. Távozhatnak. Elég volt ebből az őrültek házából – mormogta még, inkább csak magának. Összegöngyölte a papírjait, és a homlokát masszírozva távozott.

Sebastian összefűzte az ujjait a mellkasán és elragadtatással nézte a többieket. Cyrill odalépett Miranda elé és csendesen megkérdezte.

   - Miért hazudtál nekem?

A nő Cyrillre nézett, de üveges tekintetével mintha egészen messzi tájakra révedt volna. 

   - Mikor szövetkeztél ezzel a patkánnyal?

   - Ah, ennyi sértést nem bír el a szívem – szólt elhaló hangon Sebastian.

   - Kegyetlen és elvtelen vagy. Elárultál minket, és elárultad Isaiah-t...

Miranda ekkor felpattant a helyéről, mintha tüzes vaslap égetné, ajka pengevékony lett.

   - Elhallgass – suttogta rekedt torokhangon. – Eddig és ne tovább.

Cyrill kissé hátrahőkölt. Miranda tekintete vad és rideg lett, olyan sötét, perzselő gyűlölettel nézett a szemébe, amit a férfi még sosem látott. A nő nem vesztegetett egyetlen szót sem a továbbiakban, hanem egyenesen kiviharzott az ajtón. Kínzó csönd lett a kisteremben. Sebastian és Cyrill farkasszemet néztek egymással, Katharina Miranda megüresedett helyét bámulta gondolataiba mélyedve, összehúzott szemöldökkel.

   - Meghitt családi kör – jegyezte meg áhítattal Sebastian. – Nézd a dolgok jó oldalát Cyrill. Legalább nincs többé gondod a Whitborne-ház létszámával.