- Remélem időben odaérünk.

   - Szerinted kikaparják a szemünket, ha késünk néhány percet? – nevetett Katharina.

Cyrill belátta, hogy a lánynak igaza van. A kocsi végigkattogott Newport főutcáján, kétoldalt már zártak az üzletek, a kávézóknál is pakolták befelé a székeket és az asztalokat. A vártnál simábban jutottak el idáig, a hatórás kocsiút zökkenőmentes volt Southamptonig. Cyrill ugyan tartott attól, hogy kora hajnalban nemhogy a kikötőben, de az egész városban nem fognak szállást kapni, végül azonban sikerrel jártak. Utólag már maga sem tudta mi lágyította meg a tulajdonos szívét, a jómodora vagy Katharina kedvessége, mindenesetre beleegyezett, hogy egyetlen teljes éjszakát sem maradnak, nappal pedig ne háborgassák őket.

Az esti szürkületkor keltek át a komppal. Cyrill még halványan emlékezett a Wight-szigetre, bár azt már nem tudta volna megmondani, hogy gyerekkorában járt-e itt, vagy nem sokkal azelőtt, hogy Londonba költözött.

   - Még most sem vagy hajlandó mesélni a többiekről? – szólalt meg kissé feddő hangon Katharina.

  - Felesleges lenne – legyintett Cyrill. – Nem igazán tudom szavakkal visszaadni a természetüket. Magad is meglátod majd, hogy milyenek.

Már csaknem kiértek a városból, amikor a kocsis megfékezte a lovakat. Cyrill megmarkolta a két, mintás utazócsomagot, és leugrottak. A fehérfalú épület alacsonyabb volt, mint amire Katharina számított, a falakat viszont egészen szemrevaló, kacskaringós minták díszítették. Bizarr, hatalmas levelű növényekkel volt tele a tornác, óriási cserepekben burjánzottak a fikuszok és a különféle pálmafélék, a párkányon bromélia és orchidea virágzott, míg az oszlopokat kúszónövények fonták körbe. Halk, vidám ritmusú zeneszó szűrődött ki a házból. Kopogtatás után egy sötétszemű férfi nyitott ajtót, rövid ujjú felsőt és nadrágot viselt, a fején karimás kalap billegett.

   - Csakhogy végre itt vagytok! – rikkantotta vidáman.

Szórakozott mozdulattal lökte be az ajtót a vendégek mögött, huncut vigyorából kivillant a két hegyes szemfog.

   - Kit tisztelhetek Önben? – emelte magasabbra az állát Katharina.

   - Ha nem tévedek, magához Hermészhez, az istenek hírnökéhez van szerencsénk – vágott közbe Cyrill tudálékosan.

   - Egyúttal a pásztorok, utazók, kereskedők és a tolvajok istenéhez. Szolgálatukra.

   - Örvendek. Nem hiszem, hogy találkoztunk korábban – somolygott Katharina álszemérmesen.

  - Howard Riley Titterington, és a pokolba is, tegeződjünk! – nevetett fel a férfi. – Egy szavát se hidd Cyrillnek, biztos rémesen mesélte el a kis kalandjainkat. A valóságban sokkal szórakoztatóbb volt minden.

   - Ami azt illeti, Cyrill semmit sem mesélt – kuncogott a lány méltatlankodva.

  - Akkor rengeteg történet vár még rád az éjszaka! – dörzsölte össze a tenyerét. – Ne is ácsorogjunk itt a sötétben, irány a szalon! Ebben a házban nincsenek szabályok, azaz hogy csak egy van: senki sem unatkozhat. Ha bármi gond adódna, füttyentsetek nekem. Te jó ég, merre lehet a pálcám?

Nagy sürögve forgolódni kezdett a szűk térben, aranyszínű kardja oda-odakoppant a bútoroknak. Cyrillék beljebb somfordáltak, a zeneszó vezette őket a folyosón. A szalon bejáratánál majdnem összeütköztek egy nagy iramban érkező szőke lánnyal. Egészalakos ruhájának válla fölött egy párducmintás szövet volt átvetve, a fején levő koszorúból és a repkénnyel díszített hosszú rúdról a férfi gyorsan felismerte bakkhánsnő-öltözetét.

   - Ezer bocsá… Ó, hát megjöttetek! Cyrill, időtlen idők óta nem találkoztunk.

   - Szervusz, Nellie.

   - Úgy örülök nektek, gyertek, gyertek csak be. Howie merre kószál?

   - Azt hiszem a…

   - Áh, nem érdekes, majd előkerül.

A félhomályban úszó folyosóról kissé szokatlan volt átlépni a vakítóan világos nagyszalonba. Csálé bútorok álltak szerteszét, rajtuk csupa elhagyott ruhadarab és különös holmi hevert. A legtöbb dísztárgynak arca is volt, torz ember- vagy állatalakból több tucatnyit számoltak össze. Az egyik sarokban a zenészek egy kis pódiumon ültek, a vendégek érkezésekor abbamaradt a muzsikaszó.

   - Ne zavartassák magukat – szólt oda nekik Nellie. – Jigset!

Újra felcsendült a jókedvű dallam, Cyrillék furulyát, sípot, hegedűt és dobot fedeztek fel a hangszerek között. A zenészek mellett egy kisasztalon egy kancsó víz, valamint különböző szeszesitalok voltak kikészítve a számukra. Nellie tettetett méltatlankodással folytatta.

   - Most bezzeg sehol sincsenek. Pedig egész nap mindenki csak rólatok beszélt. Mikor jönnek már? Katharina biztos eljön? Ugye nem tévednek el? – illegette magát erre-arra, miközben karikírozta őket, majd szája sarkában egy halvány mosollyal hozzáfűzte – Most meg hiába mutogatnálak titeket. Izgága népség.

Ebben a pillanatban nyikordult egy kilincs, és a szomszédos szobából egy álszakállas férfi lépett a szalonba. Görbe tartással csoszogott végig a szőnyegen, nagykabátot és furcsa kalapot viselt, a kezében egy tarka tollat szorongatva, majd teátrálisan gyötrelmes arccal felemelte a fejét.

   - Ó jaj, a filozófiát, a jog-, s az orvostudományt és – haj – a teológiát:  mind buzgón búvároltam át. S most mégis így állok, tudatlan, mint amikor munkámba fogtam.

Cyrill sugárzó arccal előrelépett.

   - Hadd üdvözöljem tudós-uramat! Rútul megizzasztott kegyelmed.

   - Mi a neved? – hördült fel rémülten Samuel Titterington, de a szeme elégedetten csillogott, hogy Cyrill partnere lett a játékban.

   - Kérdésnek kicsinyes attól, ki megvetéssel néz a szóra,  ki látszatokba sose vesz, csupán a lényeg mélye vonzza.

Nellie szelíden leintette a párost, Katharina azonban megtapsolta a rövid jelenetet.

   - Elég legyen fiúk, erre még bőven lesz idő. Hol van Clara és David? – kérdezte Nellie. – Az előbb még itt mászkáltak mindketten.

  - Clara a szobájában van. Öltözik – válaszolta immár természetes hangján Samuel. – David meg őrt áll a folyosón.

   - Őrt áll? – csodálkozott Cyrill.

   - Majd megérted, ha meglátod a jelmezét.

   - Menjetek fel a vendégszobákba. Gyorsan öltözzetek át ti is – noszogatta a vendégeket Nellie.

Fent sietve bezárkóztak. Cyrillnek annak idején amatőr színészként nem sokszor kellett bonyolult jelmezekbe bújnia. Elhasznált, nyirkos, rossz szagú ruhákat viselt a szerepeiben, és irigykedve figyelte a vezető színészek aprólékos gonddal kidolgozott, pazar maskaráit. Most kapva kapott az alkalmon, és az átalakulás minden egyes pillanatát kiélvezte. A szakáll zsinórja azonban sehogyan sem volt testhezálló. Egyszer túl szorosan csomózta meg, és a damil vágta a tarkóját, utána túl lazára sikerült, így nem tartotta meg a szőrt. A harmadik próbálkozás után úgy döntött, inkább lehagyja az egészet. Elsimította a ráncokat a ruhán, kihúzta magát, és szemügyre vette a végeredményt a nagytükörben. Szakáll nélkül is tetszett neki az összkép. Brokátból készült öltözete egészen a földig ért, deréktájon selyemöv ölelte körül. A vörös tollal és aranyszállal ékelt hatalmas turbán meglepő módon nem dülöngélt a fején, oldalán nagy török kard fityegett.

Szórakozott grimaszokat vágott a tükör előtt, aztán arra koncentrált, hogy gesztusaiban megpróbálja elkapni a szultán figurájának lényegét. Nem sokat tudott a török kultúráról, csak arra hagyatkozhatott, amit az Abüdoszi menyasszonyban olvasott róla. Kiegyenesítette a vonásait, finomabb és határozottabb mozdulatokkal kísérletezett. Olyannyira sikerült átlényegülnie a szerepben, hogy egy idő után emlékeztetnie kellett magát, hol is van. Ujjbegyével végigtapogatta az apró köveket és finom hímzéseket a kaftánon, magában elmosolyodott milyen alapos munkát végeznek a St. Jamesben. Erre a mondatra hirtelen megfeszítette a mellkasát egy rossz érzés, kezét lassan leeresztette és fájdalmasan felsóhajtott. Hiába is küzdött ellene, az elméjébe már beférkőzött a gondolat, hogy talán ezen a jelmezen is Lotte keze dolgozott. Sietve megrázta magát, gyorsan kiment a folyosóra, és bezörgetett Katharinához.

   - Várj még, nem vagyok kész.

   - Legalább eressz be…

   - Türelem! Nem ronthatod el a meglepetést.

   - Láttam már a jelmezt, én hoztam el a színházból, szóval…

   - Akkor sem – rikkantotta Katharina csúfondárosan elnyújtva az utolsó szótagot.

Cyrill ezt már nem bírta ki nevetés nélkül. Az utóbbi időben megszaporodtak ezek a húzd meg – ereszd meg játékok közöttük, a végén persze mindig az lett, amit Katharina akart, de ez nem különösképpen zavarta a férfit. A lány nagy sokára kilibbent az ajtón, Cyrillnek tátva maradt a szája az ámulattól.

   - Hogy tetszik?

Katharina ezüst mintákkal díszített buggyos török nadrágot viselt, köntöse karmazsinvörös bársonyból készült. A szemöldökét sötéten festette be, fehér selyem fátyla körül gyöngysor kígyózott. Mélyvörös török papucsot viselt a lábán, melybe aranycérnaszálakat hímeztek.

   - Elragadó vagy… ilyen lehetett Hürrem.

   - Neked meg hol a szakállad? – tette csípőre a kezét.

   - Nem tudtam jól megkötni, ezért inkább itt hagyom.

   - Szó sem lehet róla – legyintett Katharina.

Villámgyorsan Cyrill háta mögé perdült, és néhány pillanat alatt megkötötte a zsinórt. A férfi hitetlenkedve ingatta a fejét, biztosra vette, hogy a szakáll lötyögni fog, de tökéletesen illett az arcához. Óvatosan megcibálta, de úgy is tartott. Katharina diadalittasan nézett a szemébe.

   - Ejha! – kiáltotta Howard, aki épp a szárnyas csizmáját kötözte be. – Lenyűgöző.

Cyrillt elégedettséggel töltötte el a reakció. Alig értek le az alsó szintre, kivont karddal eléjük ugrott egy cingár alak. David Titterington teljes római harci díszben parádézott, sisakjától a sarujáig minden korhű volt rajta. Markáns vonásai kitűnően illettek az öltözetéhez, a sisak alól kikunkorodott néhány szál a vörös hajából.

   - A barbár hordák megtámadtak bennünket! Előre a császárért! – kiáltott rájuk.

  - Kedves szultánom, úgy látszik, ez az alávaló gyaur az életünkre tör – jegyezte meg játékosan affektálva Katharina. – Végeztesd ki!

Cyrill erre már nem tudott válaszolni, mert egy kócos teremtés csapódott közéjük olyan nagy lendülettel, hogy levert egy porcelánfigurát a dohányzóasztalról.

   - Jaj Howie, szörnyen sajnálom…

   - Semmi baj Maisie, van belőlük elég. Aztán meg milyen parti az, ahol nem törik el valami?

A megszeppent lányt ez nem teljesen nyugtatta meg, elszontyolodva hajtotta le a fejét. Ágakból és levelekből font jelmezt és koszorút viselt, sötét haját valóságos boglyává tornyozta. Cyrill magában elismerte, hogy még sosem látta ilyen élethű megtestesülését Shakespeare Puckjának. Maisie bökdösni kezdte a nyakában fityegő kék virágmedált, huncut zöld szemei kíváncsian fürkészték Katharinát. A kanapén már nem jutott neki hely, így az egyik komódra ült fel, csengettyűs lábát hintázva lóbálta a levegőbe.

 - Úgy örülök, hogy eljöttetek! – csicseregte vidáman. – Samuel azt mondta jön fotográfus is, úgyhogy végre lesz egy közös Whitborne-Titterington fénykép!

Howard ünnepélyesen széttárta a karját.

   - Pontosan! De előbb kezdődjenek a bemutatkozó jelenetek.

   - A micsodák? – hökkent meg Cyrill.

   - Bemutatkozó jelenet. Egy kis játék. Csak nem képzeled, hogy felvesszük a maskarákat és ennyi? De meg is írtam neked.

   - Semmi ilyesmi nem volt a leveledben.

   - Ó! Akkor bizonyára elfelejtettem – ütögette meg a halántékát. – Mindenki itt van?

   - Clara azt kéri, hogy csak akkor léphessen be, amikor ő következik – vetette oda David.

  - Rendben – csapta össze a kezét Howard. – Nos hát kezdjük el! Hölgyek, urak! Íme a cetlik a jelenlevők neveivel…

Leemelte a kalapját és beleszórta a papírfecniket. Kavargatta egy darabig, Cyrill összeszorított szájjal fohászkodott, hogy csak ne ők kezdjék a műsort. Aggódva kereste Katharina tekintetét, de a lány továbbra is bátorítóan mosolygott rá. Howard előhúzta az első cédulát, és felolvasta a rajta szereplő nevet.

   - Az első fellépőnk nem más, mint… bizonyos Howard Riley Titterington.

Nagy nevetés támadt, Howard megadóan fejet hajtott, perdült egyet a tengelye körül, és azonnal bele is fogott a jelenetébe. Egy rövid, mulatságos monológot adott elő, amit a közönség lelkes ujjongása közepette egy pánsíppal kísért tánccal tett teljessé. Minél jobban beleélte magát a produkcióba, annál intenzívebben játszott vele a zenekar, és annál jobban éljeneztek neki a többiek. Cyrill és Katharina negyedikként került sorra. A férfi tanácstalanul lépett a rögtönzött színpadtérre, utolsó mentsvárként kért egy nagyobb párnát, és törökülésben helyet foglalt rajta. Nem kedvelte az improvizációt, azt szerette, ha van egy stabil szöveg mögötte, úgy érezte, hogy abban tud kibontakozni. Elváltoztatta a hangját, és nevetséges utasításokat adott a Katharina által megformált háremhölgynek. A tapsvihar után nevetve, lihegve huppantak vissza a helyükre, Cyrill kissé megkönnyebbült, hogy sikert arattak.

   - Ez annyira jó játék – lelkendezett a lány. – Ilyet odahaza is kéne szervezni!

Cyrill egyetértően bólintott. Nem akarta letörni Katharina jókedvét, de pontosan tudta, hogy Miranda aligha venne részt ilyesmiben.  A jelenetek tovább folytatódtak, Cyrilléket Samuel követte, aki csak annyit tett hozzá a korábbiakhoz, hogy hosszabb és unalmasabb részleteket szavalt a Faustból. Amikor Howard utoljára nyúlt a kalapba, már mindenki tudta ki következik.

   - Clara Anne Titterington.

Néhány másodperc erejéig semmi sem történt, dermedt csend honolt a helyiségben. Aztán kitárult az egyik oldalsó ajtó, és megpillantottak egy karcsú, harisnyás lábat. Tulajdonosa hirtelen betoppant a szobába, mire a jelenlévők izgatottan huhogni kezdtek.

Clara szemeit fekete vonal keretezte, hosszú, kecses nyakát egészen a mellkasáig királykék árnyalat borította. Valami különleges port is hinthettek rá, mert a fényben egészen káprázatosan csillogott. Ezüstös és mélykék anyagból bóbitát készített magának, ami állandóan megrezzent, ahogy ide-oda kapkodta a fejét. Zöldesszürke gyöngyformákkal beszínezett karját behajlította a törzséhez, lassan emelte egyik lábát a másik elé, lábujjait meggörbítette, szinte belekarmolt a szőnyegbe minden egyes lépéskor. Csücsörítve járt körbe a szalonban, ajka egészen hasonlóan görbült lefelé, mint a madarak csőre. Merev tekintettel, ritka és gyors pislogással bámult bele a többiek szemébe, akik alig bírták visszafojtani a nevetést, ő azonban rezzenéstelen arccal lépdelt tovább. Mikor középre ért, hátracsúsztatta a kezét, kinyílt egy hatalmas legyező, és feltárult a pávajelmez káprázatos koronája, a farok-tollazat. Az aprólékos gonddal kidolgozott szövet Clara saját munkája volt, egyesével varrta rá a megigéző pávaszemeket.

A társaság felhördült a bámulatos kosztüm láttán, óriási tapsvihar tört ki. Clara pislantott párat, elmosolyodott, és előhúzott a hajából egy fűszálat. Hüvelykujjai közé fogva megfújta, mire felharsant a jól ismert pávarikoltás. A többieket lenyűgözte az előadás, Clara fölényes pillantással foglalt helyet oldalt.

   - Ez nem ér – duzzogott Maisie. – Minden évben ő nyer.

Howard a továbbiakban nem határozott a programokról, a csapat maga találta ki a játékokat. A lányok ragaszkodtak a szembekötősdihez, és persze ahhoz, hogy elsőként Cyrill kerüljön középre. A férfi próbált kibúvót keresni egy darabig, de nem menekülhetett a többség akarata elől. Nellie és Clara heccelték játék közben a legjobban, de Katharinánál ügyesebben egyik sem tudta úgy megcsípni Cyrillt, hogy mire megfordul már hűlt helyét találja. A férfi megtorpant, egy pillanatra mintha Hilde éles kacagását hallotta volna. Homlokára tolta a kendőt, hogy körülnézhessen, de a hang irányában csak Katharinát látta, aki kipirult arccal nevetett.

   - Jaj el kell mesélnem nektek valamit Cyrill – karolt bele váratlanul Nellie, és a kanapé felé terelte a két Whitborne-t. – Épp a múlt héten láttam itt a városban Lord Tennysont.

   - Igazán? – csillant föl a férfi tekintete.

  - Nellie kedvesem, százszor megmondtam már, hogy Lord Tennyson általában a saját birtokán tartózkodik – szólt közbe Howard, féloldalasan heverve az egyik legkisebb karosszékben. – De ha mégis beállítana Newportba, nem valószínű, hogy a Parkhurst börtön környékén sétálgatna.

   - Jó, de nem kizárt…

   - Tényleg, te amúgy mit kerestél ott?

  - Nem mindegy? – vörösödött el Nellie. – Már az is baj, ha kíváncsi vagyok az emberi természetre?

  - Folyton ezt csinálja – fordult Cyrillékhez Howard, miközben ismét be kellett kötnie a saruját. – Mióta itt élünk, legalább hatszor látta Őfelségét a főutcán. Az persze nem zavarja, hogy Viktória királynő a Wight-sziget északi csücskében építtette fel azt az impozáns kis vityillót. Korábban pedig Nellie meg volt győződve róla, hogy Charles Dickens járkál éjszaka a tengerparton, noha szerencsétlen akkor már tíz éve meghalt.

Maisie hirtelen elkurjantotta magát, és a szalon közepére perdült.

   - A Down-megye csillagát!

A zenészek egyetértően meglengették a vonójukat, és rákezdtek a pergő ritmusú dalra. A Titteringtonok nem maradtak sokáig ülve, Howard derékon ragadta Maisie-t, Clara és David pedig összekarolva ropták a reelt. A színes anyagok, virágok és szalagok magasra repültek a levegőben, némelyik a csillárra akadt, de az őrült forgatagban senki sem törődött a lepotyogó kis kiegészítőkkel. Katharina lábfeje izgatottan követte a ritmust, majd megelégelve az ücsörgést, megragadta Cyrill karját. A férfi egy zavart mosollyal vonakodott eleinte, de Katharina huncut kék szemeinek nem tudott nemet mondani. A táncolók egyre kevésbé kontrollálták a mozdulataikat, a hangulat magasra hágott. Rekedt, tréfás kiáltások és ujjongások kísérték a dalt, Katharina és Cyrill szorosan összekapaszkodott, a férfi úgy érezte, mintha mázsás súlyoktól szabadult volna fel a lelke. Vidáman tapsolt a feje fölött, a fülledt turbántól és álszakálltól megválva követte a lányt a bolondos táncban. Katharina elragadtatva, kipirult arccal nézte Cyrill őszinte kacagását. A dal végén váratlanul konfetti zúdult a nyakukba, Howard és Samuel egy szék tetején imbolyogva szórta a levegőbe az apró kis papírdarabokat. Katharina nevetve, felfordított tenyérrel állt a konfetti esőben, szemében szokatlan fény csillant. Átkarolta Cyrill nyakát, és nagy cuppanós csókot nyomott a férfi szájára, aki értetlenül pislogott. Egy pillanatig tartott csak, mégis úgy érezte az egész világ fordult vele egyet.