A párkányon halkan pergett az eső. Egész napon át zuhogott, ami estére sem csillapodott, a föld sáros, porhanyós gyökerektől kesernyés szaga egybevegyült a virágok illatával. Miranda az ablak előtti pamlagon kucorgott, arcát a hideg üvegnek nyomta, és a legördülő vízcseppeket követte a tekintetével, ahogyan apró kis patakokká duzzadva utat vájtak maguknak. Éhes rigók énekétől zengett a birtok, a madarak kövér gilisztákat cibáltak a földből, majd zsákmányukkal felröppentek a lombok sűrűjébe.

   - Mindig is gyűlöltem az angol időjárást.

Isaiah a hátára gördült, és a tarkójára kulcsolta a tenyerét. A XV. Lajos korabeli óra elütötte a nyolcat, csilingelve gongott a szoba, mint egy aprócska zenedoboz.

  - Persze, te hozzá vagy szokva – folytatta a férfi. – Ebbe születtél, ebben éltél, ebben a rohadt, ködös, esőáztatta siralomvölgyben, amit ti Angliának neveztek.

   - Mi bajod már megint, Isaiah?

Hangja rekedtebb és mélyebb volt, mint azt elsőre gondolta, a hosszú félórája tartó hallgatásban teljesen kiszáradt a torka.

  - Semmi, kedvesem. Igazán sajnálom, hogy a saját szobámban hangosan elmélkedve felzaklattalak a szavaimmal.

   - Mégis miért utálod ennyire Londont?

   - Mert itt ment tönkre minden.

Miranda szíve összeszorult, a válasz váratlan pofonként érte. Lassan az ágyhoz sétált, és óvatosan leült a matrac szélére, tekintete végigfürkészte a markáns állvonalat és a szorosan összezárt ajkakat. A selyemkötés lágyan a férfi arcára simult, mintha már a bőre része lenne.

   - Engem hibáztatsz?

Isaiah tétován megrázta a fejét, majd Miranda felé nyújtotta a tenyerét, melyben szinte elveszett a keskeny, fehér kézfej.

  - Ehhez két ember kellett – sóhajtotta a férfi. – Gyűlöltem a gondolatát is, hogy ide költözzünk, de te ezt akartad, én pedig nem tudtam nemet mondani.

  - Azt ne mondd, hogy én kényszerítettelek, te nem az a férfi vagy, akit csak úgy...

 - Ó Miranda, kereken nyolcvankilenc éve ismerjük egymást, ugye nem akarod pont nekem megmagyarázni, hogyan tudsz te követelőzés nélkül is kényszeríteni bárkit, de legfőképpen engem.

A nő elhallgatott. Súlyos csönd telepedett a szobára, az eső kopogásán kívül csak Isaiah egyre hangosabb kuncogását lehetett hallani.

   - Szinte most is látlak magam előtt: egyenes derékkal ülsz, ajkadat durcásan lebiggyeszted, fejed valószínűleg dacosan megemelve, hogy bármikor egy megvető pillantással sújthasd azt a szerencsétlen hülyét, aki téged felingerel.

Miranda a tükörbe pillantott, pirulva lejjebb hajtotta a fejét, majd kitört belőle a nevetés. Isaiah élvezettel hallgatta az őszinte, gyöngyöző kacajt, melyet csak ritkán tudott kicsalogatni a fegyelmezett nőből.

   - Szóval így bánok a szerencsétlen hülyékkel?

  - Ó, igen. De vannak kitüntetett hülyék is, mint például én – vigyorodott el Isaiah. – Nekik egészen más, mondhatni boszorkányos módszereket tartogatsz. Lágyan búgó hangot, melankolikus mégis kéjtől forrongó tekintetet, véletlen kis érintéseket, amik az ember legtitkosabb vágyait kavarják fel... Ezért nehéz neked nemet mondani. Ezért nehéz neked ellenállni.

Isaiah megköszörülte a torkát, és egy zavart félmosollyal feljebb ült az ágyban. Tudta, hogy a hangja akaratlanul is lágyabb lett a mondat végére, és a kezdeti vicces élcelődés fájdalmas vallomásban végződött. Szerette volna visszavonni, de a kimondott szavak megfagyasztották a levegőt. Hallotta a selyemruha susogását, érezte, ahogy a matrac egyik oldala besüpped, majd Miranda arca a vállára simul. Kissé bizonytalanul átölelte a nő derekát, ujjai ráfonódtak a fűző merev íveire. Hosszú percekig hallgattak.

    - Mit rontottunk el, Isaiah?

A férfi szorosabban magához húzta, de nem felelt. A fojtogató csöndben messzire szálltak a gondolataik, a múlt nagy kirakósából kitépett, eldobott és rejtegetett darabkák most újra a helyükre kerültek. Isaiah hallani vélte a saját kérlelhetetlen, gőgös hangját, látta a vérben forgó, fekete szempárt, melynek tüzét a birtoklásvágy fűti; Miranda pedig újra érezte azokat a hidegnek és rendíthetetlennek tűnő, de valójában mélységesen gyáva és hazug szavakat, amik akkor elhagyták az ajkát. A falióra fémes, kegyetlen kattogása újabb és újabb emlékeket szaggatott fel, míg végül Isaiah megtörte a kínzó hallgatást.

    - Nincs erre jó válasz.

   - Lehet, hogy sosem kellett volna megismernünk egymást.

   - Ne beszélj ostobaságot.

   - Akkor is engem választanál, ha minden ugyanígy történne újra?

A férfi nagy levegőt vett, majd bólintott.

   - Te vagy a legjobb és egyben a legrosszabb dolog, ami az életemben történhetett.

Miranda keserűen felnevetett, szívére azonban mintha mázsás súlyok nehezedtek volna. Egyik karjára támaszkodva felült az ágyban, Isaiah finoman a tenyerébe vette a nő arcát és megcirógatta.

   - És te? Újra végigcsinálnád?

Isaiah nem kapott választ. Szájára bársonyosan forró ajkak simultak, Miranda átkarolta a nyakát és hosszan, lágyan csókolta. A férfi belebizsergett, tenyerét a nő derekára csúsztatta és még hevesebben magához ölelte. Régóta elfelejtett érzés volt, mégis egy pillanatra úgy tűnt, megállt az idő, és a múlt ravaszul visszakúszott a jelenbe. Nemsokra rá kopogás verte fel a szoba fülledt csendjét, Isaiah méltatlankodva felmordult.

   -  Vagy te küldöd el Jasont, vagy én, de akkor koponyasérüléssel.

Az ajtó mögül egy bátortalan hang szólt.

   - Uram! Mr. Carnon! Odabent van?

   - Hol a kénköves pokolban lennék még, Jason? – kiáltotta a férfi.

Miranda gyorsan eligazgatta a szétgyűrt ruháját, és ajtót nyitott, de amint a folyosóra lépett ijedten a szája elé kapta a kezét. Az inas mellett Pascal állt, a férfi tekintete azonnal megakadt a félregombolt blúzon.

   - Látogatóba jöttem.

A nő kelletlenül betessékelte, szeme sarkából azonban éberen fürkészte Pascal minden egyes arcrezdülését. Isaiah felkelt az ágyból, sétabotját most a szekrény mellett hagyta. Igyekezett a lehető legkevesebb, legészrevétlenebb tapogatózással eljutni a szoba közepéig, fejét büszkén a vendég irányába emelte. Miranda keze reszketett, ujjait a csuklójára fonta és gondosan a háta mögé rejtette, falfehér arca azonban így is többet árult el zaklatottságáról, mint szerette volna. Pascal lassan közelített Isaiah-hoz, fejét lesunyta, de szemei élénken ugráltak az apró részleteken.

  - Örülök, hogy jobban vagy – szólalt meg nagy sokára, de érezte, hogy hangja akaratlanul is hamisan csendült. – A Tanács döntése igazából...

   - A szomszéd szobában nyugodtan beszélgethettek.

   - Én csak... – dadogta zavartan Pascal.

Isaiah bágyadtan elmosolyodott.

   - Feltételezem nem hozzám jöttél.

Miranda intett a fejével, mire Pascal megadóan követte. A szomszédos helyiség hasonlított Isaiah lakosztályához, de sokkal otthonosabb és nőiesebb volt. A falon kék selyemtapéta és burgundi-vörös kárpitok voltak, a komódokon és éjjeli szekrényeken apró, egzotikus tárgyak fénylettek. Miranda megállt középen és megvárta, míg Pascal becsukja az ajtót. Kínos csönd borult rájuk. A férfi hátratett kézzel, mereven állt, tekintete végigpásztázta Mirandát. Amióta megérkezett, csak a félregombolt blúzon járt az esze, azon az egy, aprócska gombon, ami parányi méretétől eltekintve, sokkal nagyobb gondot zúdított Pascal nyakába, mint azt egy gombról gondolni lehet.

   - Mikor jössz haza végre?

A férfi hangja hideg és szenvtelen volt, sokkal inkább hangzott kijelentésnek, mint kérdésnek.

   - Megmondtam, hogy jövök, amikor jövök.

   - Úgy látom, jól érzed itt magad.

   - Kérlek ne kezdd ezt megint, ezerszer elmondtam, hogy...

  - ...és ezeregyedszerre is ugyanoda lyukadunk ki! – csattant fel Pascal. – Azt mondod, bízzak benned, de nem megy! Hetek óta itt vagy vele, mégis mire véljem ezt az egészet? A helyemben te mit gondolnál?

Isaiah tompa morajlást hallott csak. Eleinte nem izgatta a dolog, de a kíváncsiság egyre inkább furdalta. Bebújt a falikárpit mögé, fülét a falra tapasztotta, és hallgatózni kezdett.

   - Pascal, légy türelemmel.

 - Az épp hiánycikk – vetette oda gúnyosan a férfi. – Mégis meddig akarsz itt lenni? Amíg meggyógyul? Mert ha igen, akkor csak közlöm, hogy megvakult, nem pedig náthás!

Éles pofon csattant.

   - Ça suffit! – sziszegte Miranda.

Pascal megérintette a vörös tenyérnyomot az arcán.

   - Legalább elmondhatom, hogy hetek óta ez az első fizikai kontaktusunk.

A férfi tanácstalanul a plafonra meredt, kezeit csípőre vágta és felsóhajtott.

   - Utoljára kérdezem meg... Mikor jössz haza?

   - Ez is az otthonom.

A nő körbejárt, végigsimogatta a bútorokat és a finom anyagokat, ujjai játszadozva megálltak egy-egy tárgynál, majd jelentőségteljesen felpillantott.

   - Ismered te jól minden szegletét ennek a szobának. Ez az az ablak, amin felmásztál. Ez az a pohár, amiből a bort ittad. Ez pedig az az ágy...

   - Ne nézz hülyének Miranda. Nemcsak erről van itt szó.

Miranda tekintete elrévedt a távolba, hófehér vállain aranykontúrt vont a gyertya fénye. Pascal megragadta a karját, és maga felé fordította. 

   - Őszintén válaszolj a kérdésemre.

   - Csak hagyj nekünk időt...

Pascal szeme felvillant, mint egy kopóé, ha szagot fog.

   - Nekünk?

A férfi elengedte, arca fagyosan megfeszült. Sok mindent mondott volna, sok minden kavargott benne, de tehetetlen dühében inkább csöndben maradt. Nézte Mirandát, nézte a nőt, aki szeret, és legszívesebben csak ordítani akart. Ordítani, amíg össze nem omlik minden.

   - Üdvözlöm  Isaiah-t.

Pascal sarkon fordult, és kivágtázott a szobából. Miranda úgy érezte, mintha kettészakítanák a tüdejét, zaklatottan kapkodta a levegőt. Tétován az ablakhoz lépett, és az esőfoltos üvegen keresztül követte Pascalt, amint dühöngve becsapja a lovaskocsi ajtaját, és elhajt a földúton. Orra hegyét mintha tűvel szurkálták volna, néhány ideges mozdulattal kidörgölte a könnyet a szeméből, és visszament Isaiah-hoz. A férfi a mancsos karosszékben ült méltóságteljesen és mozdulatlanul, mintha itáliai mesterek faragták volna márványból. Miranda melléhúzott egy ottománt, és kényelmesen elhelyezkedett Isaiah lábánál. Aranybarna haja finoman csiklandozta a férfi kézfejét, ahogy arcát megpihentette a térdén.

   - Nem mehet ez így tovább, Miranda.

A nő ijedten felnézett, rossz előérzetét igyekezett leplezni.

   - Miről beszélsz?

   - Hazavárnak.

   - Várjanak – felelte dacosan. – Most itt vagyok.

Isaiah lágyan végigsimította a nő tarkóját.

  - Pillanatokig hitegethetjük egymást, de mindketten tudjuk, hogy nem tettethetjük azt, ami már nem lehetséges.

   - Isaiah, ne küldj el... kérlek.

   - Nem foglak elküldeni, kedvesem.

Miranda megkönnyebbülten visszahajtotta a fejét. Szemét lehunyta, hallgatta a férfi légzését, élvezte az oltalmazó csöndet. Isaiah kezébe vette a nő bal kezét, és hosszú csókot nyomott a vékony bőrre. Miranda hideg, fémes tárgyat érzett a tenyerében.

   - Én megyek.

A nő ijedten eldobta magától a tőrt, ami kopogva végigcsúszott a parkettán.

   - Nem! – sikoltott fel hisztérikusan, és felállt. – Nem! Nem!

Kétségbeesetten ismételgette ezt az egy szót, hirtelen semmilyen okos érv nem jutott az eszébe, csak a tagadás. Egész testében rázta a remegés, kezét görcsösen ökölbe szorította, és riadtan fürkészte Isaiah minden mozdulatát. A férfi azonban továbbra is nyugodtan ült a széken, arcán semmiféle érzelem nem tükröződött.

   - Tedd meg, kérlek.

   - Nem! Úgysem kényszeríthetsz erre!

Isaiah nagyot sóhajtott.

  - Nézd, szeretlek Miranda. Te voltál, és te vagy a mindenem. Elveszítettem a rangomat, elveszítettem a látásomat... mégis az fáj a legjobban, hogy téged elveszítettelek. Naiv voltam, azt hittem ez visszafordítható. Azt hittem majd újra visszacsábítalak, hogy elfelejtjük ezt a kis harminc évnyi intermezzót, és folytatjuk, ahol abbahagytuk. – A férfi arcára fanyar mosoly ült ki. – Alig fél órája még majdnem elhittem ezt a badarságot.

   - Isaiah...

   - Ha önzőn azt kérném, hogy maradj velem, megtennéd – tudom. És azt is tudom, hogy szeretsz, ennél jobban nem győződhettem volna meg róla. Az előbb küldted el azt a férfit, akiért valaha elhagytál, aki szenvedélyesen imád téged, és te is szereted őt.

Miranda szája sírásra torzult, de hang nem jött ki a torkán. A könnyek szinte marták, égették a szemét, a gyomra felkavarodott és kis híján az ájulás kerülgette. Máskor mindig szép, porcelánfehér arca most vörös volt és feldúlt, homlokán az áttetsző kék erek egészen lilára színeződtek.

  - Elküldted őt. Nekem ennél nem kell több – suttogta Isaiah. – Talán szentimentális bolondnak fogsz gondolni, de ez az érzés kárpótolt mindenért. Most ebben a percben boldog vagyok, és ez a legmegfelelőbb időpont. 

   - Hagyd abba! Hagyd abba! Egy szavadat sem akarom hallani!

A nő hangja elcsuklott, kiabálása fájdalmas zokogásba fulladt. Tehetetlenül és zavartan járkált fel-alá, hol megindult, hol visszafordult a küszöbről. Isaiah hallotta a koppanó lépteket, és a zaklatott szipogást, de csak halvány elképzelése volt, hogyan nézhet rá Miranda. Kinyújtotta felé a kezét, viszont csak sokára érezte a tenyerébe simuló kézfejet. A nő ujjai még mindig reszkettek, csuklójában eszeveszetten lüktetett a vér.

   - Kérlek,  Miranda. Tedd meg értem.

   - Miért csinálod ezt velem? Nem bűnhődtem még eleget? – préselte halkan. – Miért kell?

Elvékonyuló, érthetetlen suttogássá torzultak a szavai. Isaiah megrázta a fejét.

  - Nem büntetésnek szánom. Ennek most kell megtörténnie, és nekem csak ez az egy kívánságom maradt.

   - Képtelen vagyok rá, hát nem érted?

   - Nem akarom magamnak csinálni.

Isaiah egy fokkal határozottabban fordult a nő felé, hangja keményen és parancsolóan zendült, mégis az utolsó mondatba belevegyült minden félelme és könyörgése. Miranda elengedte a kezét. Nézte a szikár arcot, a jól ismert vonásokat, és bár lepel takarta a szempárt, pontosan látta maga előtt a babonázó, fekete tekintetet. Óvatosan lehajolt a tőrért, a válla felett azonban még visszapillantott, hogy az elméjébe véshesse a képet örökre. Lassan közelített, karjával átkarolta a férfi nyakát, és az ölébe ült. Isaiah szíve egyre gyorsabban vert, tenyerével rámarkolt a karfára.

   - Ci incontreremo nel secondo cerchio – suttogta a férfi.

A feszült várakozás csöndje mindkettejükben gerjesztette a félelmet. Ólomlábakon járt az idő, mégis túl kevésnek és túl rövidnek tűnt az ölelés.

   - Ti amo, Isaiah.

Homlokukat összeérintették, Miranda remegő ajkai ráforrtak a férfi ajkaira.

A tőr mélyen hasított a szívbe, és fordult benne egyet.