Daniel behúzta a bástyáját a király elé. Pascal megfeszülve nézte a táblát, szeme ide-oda cikázott a bábukon. A résnyire nyitott ablakon szúrós, hideg levegő áradt be a szobába. Csinos női háló volt, a falak a katángvirág kékjében pompáztak és a karosszékek kárpitjára is ebből a színből került. A bevetetlen ágyon nyeglén dőltek egymásnak a meggypiros selyempárnák, mint két, ottfelejtett rongybaba. A szekrények szélén állatfaragványok díszelegtek, a sarokban egy fésülködő asztal állt, ami szinte roskadozott a sok csecsebecsétől – kristályüvegek, nyakékek, bársonydobozok, velencei tükör és egy ezüstnyelű fésű hevert szanaszét.

   – Sakk.

   – Tudom! – horkant fel Pascal.

A vámpír kétségbeesetten latolgatta a lépéseket, ujjperceit idegesen ropogtatva.

   – Mindig azzal rontod el, hogy ragaszkodsz a királynőhöz.

   – A királynő a legértékesebb – pillantott fel Danielre.

A folyosón puha léptek hallatszottak, a kutyák besurrantak a keskeny ajtórésen és lustán elfeküdtek Pascal lábánál. Miranda japán selyemköntöse helyenként a testére tapadt, ahol a bőre még vizes volt, tarkóján nedves hajtincsek kunkorodtak. A forró, rózsaolajos fürdő könnyed gőze belengte az egész szobát. Amikor lebontotta hosszú, hullámos haját, Pascalt egy pillanatra kellemes bizsergés fogta el, amióta ismerte képtelen volt ellenállni a nő illatának. 

   – Nagyon szép rajtad ez a köntös – jegyezte meg Daniel.

Miranda gyengéden elmosolyodott a férfi esetlenül kedves szavain. Közelebb lépett hozzá, kezeit végigcsúsztatta a vállán és lágy csókot adott az arcára. Pascal irigykedve bámulta a jelenetet. Egyik lábával, véletlennek álcázva megrúgta a kerek mahagóni asztalt, mire néhány sakkfigura hangosan kopogva elgurult a földön. Miranda már jól ismerte a férfi módszereit, szúrós tekintetét Pascalra villantotta. 

   – Folyton imbolyog ez az asztal – tárta szét a karját ártatlanul.

A nő rosszallóan felsóhajtott.

   – Daniel kedves, megsétáltatnád a kutyákat?

A férfi bólintott, kevés szóból is pontosan értették egymást. Pórázt kötött a két dobermannra, és egy rövid füttyentéssel kiterelte a kutyákat a folyosóra. Pascal alig tudta leplezni örömét, hogy végre kettesben maradtak. Miranda kibújt a köntöséből és hátat fordított, karcsú dereka puha ívben előre dőlt. Egy fűzőt szorított a mellei elé, majd kacéran hátranézett.

   – Segíts, kérlek.

Pascal elvigyorodott, tenyerét végigfutatta Miranda csípőjén és gyakorlott mozdulatokkal elkezdte befűzni. A szalag egyik végét a fogai közé szorította, míg ujjai fürgén dolgoztak.

   – Azt hittem már felnőtt módjára kezeled Daniel jelenlétét. 

   – Véletlenül gurultak le a bábuk – dudorászta.

   – Pascal.

Miranda súlyos pillantást vetett rá, de a férfi félrebillentette a fejét, mint aki nem érti.

   – Nos, akkor gondolom nem bánod, ha ma vele töltöm a…

A férfi húzott egyet a fűzőn, Miranda lélegzete egy pillanatra kihagyott.

  – Miért bánnám, ma chérie? Ha féltékenykednék, elég elviselhetetlen lenne ez a furcsa helyzet hármunk között, nem?

A nő görcsösen megkapaszkodott az ágy egyik oszlopában, fogait összeszorította. 

   – Tegnap is dühös voltál, hogy Isaiah-hoz megyek.

Éles, szúró fájdalmat érzett a bordájában, mintha összeszorulna a tüdeje. Pascal vidáman fütyörészve  feszített a szalagokon, kezéből az indulat egy-egy határozottabb rántásba vándorolt.

   – Nem tudok másképp rágondolni.

   – Te is tudod, hogy már nem jelent semmit – nézett hátra a nő.

   – Attól még nem tölt el örömmel, hogy kettesben voltál vele.

   – Pascal… hagyd abba…

Miranda felszisszent a fájdalomtól.

   – Pascal!

A férfi hirtelen lazított a fűzőn, Miranda megkönnyebbülten felnyögött. Elgyengülve zihált a karjaiban, szíve olyan hevesen dobogott, mint egy megkínzott madárnak. Pascal gyengéd, engesztelő csókot lehelt a vállára, majd óvatosan lefektette az ágyra. Kezei végigcirógatták a törékeny testet, szája mohón kereste a nő ajkait, miközben ujjait ráfonta a vékony csuklókra. A szalonból hangos csörömpölés hallatszott, Miranda megpróbált felkelni, de Pascal nem engedte. Újabb éles csörömpölés verte fel a ház csendjét, mire a férfi bosszúsan felegyenesedett.

   – Vagy Cyrillt, vagy az új kislányt, de valamelyiket megfojtom.

Lotte érzékei kiélesedtek. Hirtelen jobban látott, erősebben érezte az illatokat, de a változás sokként érte a testét. Erősen kapaszkodott a korlátba, hogy lejusson a lépcsőn, úgy érezte a talpa alatt lebegnek a fokok. Szinte méterenként megtámaszkodott valamin, amíg elért a szalonba. Szédült, fájt a feje és a tűéles képeket időnként homályos foltok zavarták. Így történt, hogy rövid időn belül két vázát is levert a komódról. A sötétzöld kristályszilánkok beborították a padlót, a lépcsőfordulóban Cyrill és Pascal kis híján egymásba botlott.

   – A kis barátnőd csörtet úgy a házban, mint egy elefánt?

Cyrill válasz helyett leszaladt a lépcsőn, és aggódva feltámogatta az elgyengült lányt. Karjaiba vette és azonnal lefektette a kanapéra, Lotte bágyadtan nézte a férfit.

   – Bocsánat, hogy eltörtem a vázákat.

   – Ugyan, nem számít – legyintett Cyrill.

Pascal keze megállt söprögetés közben.

   – Tiffany volt, de mindegy – morogta az orra alatt, de a lány szerencsére nem hallotta.

Lotte oldalra billentette a fejét a bársonypárnán, homloka még mindig lüktetett.

   – Kicsit furcsán érzem magam.

   – Ez természetes, még változik a tested. Hozzá kell szokni – csitította szelíden Cyrill. – Mondtam kincsem tegnap, hogy ne kelj fel az ágyból.

A lány felült, végtagjaiba lassan visszatért az erő. Megmasszírozta halántékát és elsimított egy hajszálat a szájából. Amikor felnézett, a falitükörben meglátta magát. Dús sötétbarna haja lágyan omlott a vállára, arca kisimult, gesztenyebarna szemei valósággal fénylettek. Sosem látta magát ilyen szépnek. Felállt a kanapéról, hogy közelebbről megnézze, de még mindig csak imbolyogva tudott járni, így erőtlenül huppant vissza. Az egész teste bizsergett, forrongtak az erei az idegen vértől. Minden neszt, zizzenést, koppanást kétszer hangosabbnak hallott, fülében egyenletesen dübögött a visszhangzó szívverése. Cyrill magához ölelte.

   – Azt hittem a vámpíroknak nincs tükörképe.

Pascal megtámaszkodott az ajtóban.

  – Ha nem lenne tükörképünk, Mirandával az idő töredéke alatt el lehetne indulni itthonról.

Szoknya suhogása hallatszott a férfi háta mögül.

   – Te viszont láthatóan még mindig nem használod nyakkendőkötésnél.

Miranda határozottan megigazgatta Pascal gallérját, amit a férfi fintorogva tűrt. Hirtelen jéghideg fuvallat kúszott végig a bőrükön, az ajtó becsapódott és izgatott lihegés töltötte be a szobát. Castor és Pollux lerázta magáról a havat, a nedves cseppek szanaszét repültek a levegőben. Sáros tappancsaikkal végigtrappoltak a szobán és eltűntek a konyhában. Daniel komótosan vetkőzött.

   – Fel kell szórni a lépcsőt, nagyon csúszik.

Barna haján hamar megolvadtak a hópelyhek, arca még mindig piroslott a hidegtől. A kutyákat követve ő is eltűnt a konyha mélyén, porceláncsörrenés és szekrénycsapkodás jelezte csak, hogy teafőzéshez készülődik. Lotte fejében megszűnt a zúgás, lassan helyreállt a látása. A tea illatos gőze megcsapta az orrát, hirtelen elfogta a vágy, hogy ő is igyon egy csészével. Hamar be kellett látnia, hogy a vámpírlét lemondásokkal is járt.

Odakint a hó kékes kristálytakaróként csillogott, a fák karjait megremegtette a tomboló szél. Miranda egy illatos amarilisz csokrot igazgatott nagy műgonddal a vázában, letépkedte az elszáradt szirmokat és egy pillantásra sem méltatta Lottét. A lány kellemetlenül feszengett. Szerette volna kibeszélni magából azt a sok új élményt, amit tapasztalt, boldog és izgatott volt, de mintha senkit nem érdekelt volna a vámpírrá válása. Éppolyan láthatatlan idegennek érezte magát, mint tegnap.

Amikor először megtudta, hogy Cyrill vámpír, egy csodálatos és izgalmas életet képzelt el, látta magát, amint a férfi oldalán gyönyörű ruhákban vonul és a társaságok kedvelt középpontja lesz – egy valóságos primadonna, akinek isszák minden szavát. Ehelyett egy megtűrt kis verébként kuporgott a kanapén, és türelmetlenül várta, hogy valami vagy valaki megtörje a kínos csöndet. Cyrill is érzékelte, hogy a ház többi lakója szinte tüntetőleges nihilbe burkolózott, és látszólag szándékosan idézik elő a szalont betöltő, fojtogató unalmat. Lotte megelégelte a hallgatást. Hogy felhívja magára a figyelmet, a zongorához perdült és felhajtotta. Pascal szeme felvillant, de Miranda csitítva a karjára tette a kezét. A lány egy pillanatra körbenézett, majd elkezdte játszani az Egy kis éji zenét.

Cyrill kényelmesen elhelyezkedett, tekintete felcsillant, amikor meglátta Lottét leülni a zongorához. Nézte a kecsesen ívelő hófehér nyakát, a puha kezeket – szerette volna örökre az emlékébe vésni ezt a festményszerű képet. Ellágyulva hallgatta, szemeit behunyta, és hagyta, hogy messzire vigye a muzsika. Szerencséjére nem láthatta Pascal fintorgó arcát, amint Miranda fülébe súg halkan.

   – Egy tompa vajazókéssel fogom felvágni az ereimet.

A nő lepisszegte, bár láthatóan ő sem volt elragadtatva a játéktól. Lotte igyekezett, hogy élete legjobb előadását hozza, ujjai görcsösen követték a kotta hangjegyeit. Minden tudását és eddigi gyakorlását latba vetette, de az éppencsak egy ügyesebb kisiskolás szintjéhez közelített. Amikor Daniel belépett egy csészével a kezében, a lány egy pillanatra megállt.

   – Bocsánat, folytasd csak – intett a férfi.  – Szép.

Lotte félszegen elmosolyodott és előről kezdte. Pascal feje hátranyeklett a támlán, majd azzal a mozdulattal felpattant a helyéről, és az ebédlőn át kiviharzott a konyhába. Miranda diszkréten biccentett Danielnek, hogy kövesse. Amikor a konyhába lépett a férfit háttal találta, épp egy gyufával bajlódott. Pascal összekattintotta a cigarettatárcáját, és egy nagyobb slukk után kifújta a kékes füstöt az orrán. Daniel kérdőn félrebillentette a fejét, mire a vámpír fáradtan megtámaszkodott az asztalon.

   – Mozartot eleve utálom, de az ő előadásában ez valóságos kínszenvedés.

   – Szerintem kellemes.

   – Mert botfülű vagy – legyintett Pascal. – Egy félkezű kripli jobban játszaná, mint ez a…

   – Kérlek, ne dohányozz.

Pascal kizökkent a gondolatmenetéből és széttárta a karját.

  – Ugye csak szórakozol velem? Vámpír vagyok, technikailag halott. Gondolod ez árt nekem?

Daniel árgus tekintete követte a férfi hadonászását.

   – Nem. Hanem belehamuzol a vacsorámba.

Az asztalon egy tányér borjúmájas és párolt zöldség gőzölgött, Pascal feltartott kézzel hátrébb állt, és néhány pardont motyogott. Kitárta a konyha ajtaját, ami a kertre nyílt és egy gyors szippantás után elnyomta a hóban a csikket. A sárgás ködben egy furcsa, cilinderes alakot vett észre a ház túlsó felén. Az alak határozottan benyomta a vaskerítést, és a bejárati ajtó felé igyekezett. Mire Pascal szólhatott volna a vendégről, Castor és Pollux őrjöngve ugatni kezdett az előszobában. Éles, fülsüketítő vakkanásaikat visszaverték a falak, egyiküket Pascal, másikat Daniel fogta meg a nyakörvénél, hogy visszahúzzák az ajtótól. A zongorázás abbamaradt. Miranda és Cyrill kérdőn nézett egymásra, de egyikük sem várt látogatót. A nő próbálta csitítani a kutyákat, de mintha megvesztek volna. Miranda csak óvatosan nyitott ajtót, ám legnagyobb meglepetésére Sebastian ácsorgott nyájasan mosolyogva.

   – Szép estét Lady Carnon-Seydell. Elnézést a váratlan zavarásért.

Miranda alaposan végigmérte a férfit. Öltözéke furcsa egyvelege volt az elegánsnak és a kopottasnak. Kabátja kissé viseltes volt, ujjain felfeslett néhol a varrás, cipőjét azonban tükörfényesre pucolta. Cilindere a legdrágább londoni ruhaszalonból érkezhetett, Miranda megesküdött volna, hogy Isaiah ugyanilyet viselt, amikor pár hónapja a Tanácsban találkoztak.

   – Miben segíthetek Mr. Webcher?

A férfi szeme egy pillanatra felvillant, de nem javította ki a nőt.

   – Egy levelet szeretnék személyesen átnyújtani.

Miranda kelletlenül intett, hogy kerüljön beljebb. A két dobermann tajtékzó dühvel ugatott tovább, fogaik apró tőrökként csattogtak, Pascal és Daniel alig bírta visszatartani őket. Hátuk ívbe feszült, mellső lábaikkal tehetetlenül kapáltak a levegőben. Sebastian lassan vette le a kabátját, a kutyákat ez még jobban hergelte, Miranda sejtette, hogy szándékosan.

   – Daniel, csukjátok be őket a konyhába – sóhajtotta megadóan.

   – Pedig igazán szeretem a  kutyusokat – fordult hátra tettetett sajnálkozással Sebastian.

   – Mint látja, a vonzalom nem kölcsönös.

A férfi mosolya nem lankadt a csípős megjegyzés után sem, ami jobban bosszantotta Mirandát, mintha valami otromba riposztot kapott volna. Sebastian ehelyett illedelmesen bemutatkozott a ház lakóinak, különös figyelmet szentelve Lotténak, akinek mélyen meghajolt és kezet csókolt. A lányt egy pillanatra furcsa melegség töltötte el, a férfi rókamosolya szélesre húzódott.

   – Sebastian Carnon-Webcher.

Miranda gyomra görcsbe rándult a Carnon szó hallatán.

   – Lotte Whitborne-Bloom – motyogta a lány.

Most először mondta ki az új, teljes nevét. Félszegen Cyrillre pillantott, aki biztatóan rámosolygott. 

  – Kegyed tehát az új Whitborne lány? – csapta össze a tenyerét Sebastian – Sokan mondták, hogy elragadó teremtés, de ilyen szépséges hölgyre nem is számítottam.

Lotte elpirult, Cyrill azonban értetlenül Mirandára nézett. A nő megrázta a fejét, jelezvén, hogy ő senkinek nem mesélt róla, a házon kívül pedig még senki nem látta. A lány ezzel cseppet sem törődött, jól esett neki a bók, amitől szinte kivirágzott az arca.

   – Milyen levélről van szó? – törte meg az enyelgést Miranda.

  – Áh igen, elnézést. Teljesen megfeledkeztem magamról – vigyorodott el a férfi. – Egy meghívó.

Miranda felbontotta a leviatán pecsétes borítékot, tekintete gyorsan végigfutotta a szöveget, de a férfi kéretlenül is kommentálta.

  – A Tanács tart egy kis téli bált Henley-on-Thames-ben, a Galanis kastélyban. A lordprotektor minden családot nagy örömmel vár.

   – Lenyűgöző, hogy tud olvasni. Ritka a maga társadalmi osztályában.

Sebastian nyugodt, udvarias álarca megrepedni látszott, de a hangja továbbra is negédesen csengett.

   –  Egy ilyen magasrangú hölgy dicséretéért már megérte a tanulás.

Cyrillt rossz érzés fogta el. Még szerette volna elkerülni, hogy a Tanács elé vigye a lányt, féltette őt a többi vámpírcsaládtól, arról nem is beszélve, hogy a Whitborne-ház kivételezett helyzete nem tette szimpatikussá őket. Lotte sugárzóan boldog arcát látva azonban nem tudta megtagadni a meghívást. A lány izgatottan olvasgatta a cirkalmas levelet, szemei ragyogtak az örömtől.

   – Rendben. Köszönjük a meghívást – felelte szárazon Cyrill.

Miranda nem marasztalta a vendéget, Sebastian pedig értett a hallgatásból. Még egyszer elbúcsúzott Lottétól és a ház többi tagjától, a nő hidegen biccentett és kitárta az ajtót.

   – Viszontlátásra Mr. We…

Sebastian visszafordult a lépcsőről.

   – Ó kedves Miranda, engedd meg, hogy tegeződjünk. Hiszen Carnonként, ha úgy vesszük amolyan féltestvérek volnánk.