6. FEJEZET

 

Amikor Cyrill a tükör elé lépett nadrágban és gyűrött ingben, úgy tekintett a saját képmására, mint egy üres vászonra. Sosem hanyagolta el ezt a szertartást a jelentős események előtt, mint amilyen ez a bál is volt. Tartott attól, hogy valamelyik estélyen esetleg szóvá teszik, hogy rendetlen a külseje, ezért mindig aprólékos gonddal végezte a beöltözést. Erre nem Hilde Whitborne szoktatta rá, hanem Sir Montgomery Thomsett, aki Londonba érkezése után a pártfogásába vette. Később Hilde arra tanította meg a fiatal vámpírt, hogy mivel nincs két egyforma rendezvény, nem lehet két egyforma ruha sem. Ha csak egy kis részletben is, de a viseleteknek el kell térniük egymástól.

Tenyerébe süllyesztett egy matt fényű zsebórát, ujjhegyét finoman végighúzta a kopott bemetszéseken. Halandó életéből nem sok tárgyat őrzött meg, a kicsiny műszer anyai nagyapjáé, egy edinburgh-i ügyvédé volt. Nagy precizitással kötötte meg ezüstös színű nyakkendőjét, mellénye a legfinomabb anyagból készült berkenyemintával átszőve, ami Türingia jellegzetes növénye volt. Egy pillanatra elidőzött díszzsebkendője fölött, mielőtt a mellényzsebébe hajtogatta. Lotte ámulva figyelte a férfi rituáléját.

   – Minden Whitborne ilyet hord? – kérdezte kíváncsian.

  – Csak a színek és a szimbólumok a közösek, mindenki a saját ízlése szerint varratja a ruháját. Cyrill egy fanyar félmosollyal nyugtázta szavait, hiszen már csak ketten képviselték a Whitborne-házat. A férfi öltözékét egy ezüstszarvast mintázó nyakkendőtű koronázta meg. Büszkén tűzte magára, akár egy kitüntetést.

   – Mirandáék például Mr. Guarneritől, egy clerkenwelli olasz szabótól hozatják.

   – A tieid hol készülnek? – érdeklődött tovább a lány.

   – Mr. Barkley varrja őket a Regent Streeten. Mindig nála készíttetem az öltönyeimet  – Cyrill ezúttal egy nagyobb darabot húzott elő a szekrényéből. – Ez is az ő munkája.

Egy újonnan varrott női ruhát tartott a kezében, ezüst és mélyzöld csipkével díszített, káprázatos estélyi volt. Lotte a szája elé kapta a kezét.

   – Ez az enyém? – sikkantotta örömében. – Ó istenem, köszönöm, köszönöm, köszönöm!

Cyrillt melegséggel töltötte el Lotte ragyogó tekintete és a forró csóközön, amivel a lány elhalmozta. Ismét előhúzta a zsebóráját, majd kissé elégedetlenkedve csóválta meg a fejét.

   – El fogunk késni – mormogta. – Magadra hagylak kincsem, öltözködj csak.

Kisietett a szobából, és lerobogott a lépcsőn. Csak az első emeleten lassította le a lépteit és megállt a hálószobaajtó mellett. Feszült, de közel sem ingerült szavak hallatszottak ki bentről.

   – Nem veheted el a frakkomat csak így.

Daniel összeráncolt szemöldökkel nézett Pascalra, aki hetykén feszített az elcsent holmiban. Cyrill pillantása megakadt a férfi hanyagul megkötött nyakkendőjén.

   – Az enyém elszakadt, te meg úgysem jössz – replikázott Pascal.

   – De ez az enyém.

   – Én meg csak kölcsönveszem. Ne legyél irigy.

Miranda unott tekintete előbukkant a Nicholas Nickleby lapjai mögül, és szelíden intett Danielnek.

   – Add oda neki, kérlek. Cserébe holnap menj el és varrass magadnak egy újat.

Pascal szeme megvillant.

   – Tessék? Én a levetett holmiját kapom, ő meg új ruhát csináltat?

   – Elég legyen most már.

Miranda félredobta a kötetet – Cyrill a mozdulatból megsejtette, hogy ebben a pillanatban valószínűleg újabb példánnyal bővült a befejezetlen regények sora –, felkelt és megigazgatta Pascal nyakkendőjét.

   – Megfulladok.

   – Még beszélsz, úgyhogy nem lehet nagy a baj – nevetett a nő huncutul.

Cyrill előbújt a rejtekéből, mint aki csak most jött le fentről.

   – Miranda, mi készen vagyunk – jelentette.

A nő értetlenül állt, mint akinek fogalma sincs arról, hogy őt miben érinti az információ.

   – Nagyon örülök.

   – Idő van, el fogunk késni – sürgette Cyrill.

   – Még van pontosan hét perc, addig háromszor meggondolhatom, melyik kesztyűmet vegyem fel.

Lotte közben lassan elkészült, úgy érezte, élete legfontosabb estéje előtt áll. Mielőtt kilépett volna a folyosóra, kétszer is ellenőrizte a frizuráját és alaposan eligazgatta fodros szoknyáját, nehogy rossz benyomást tegyen. Tétován előmerészkedett, egy pillanatra elképzelte, hogy ő a ház úrnője. Ujjai közé csippentette a szoknyáját és meghajolt, mintha vendégeket üdvözölne.

   – Lady Lotte Whitborne-Bloom – suttogta magának.

Beleborzongott és gyorsan körbenézett, nem látta-e valaki a gyermeteg fantáziálását. Gyorsan elindult lefelé, a lépcsőn azonban majdnem belebotlott Cyrillbe.

   – Drágám, már készen is vagy? – nyújtotta a kezét a férfi. – Mutasd magad, elragadó!

Miranda arany mintákkal díszített zafírkék szaténruhában állt az ajtóban. Hófehér nyakának ívét tahiti gyöngy keretezte, fején tollas kalap díszelgett. Türelmetlenül bámulta a falióra számlapját Pascalra várva, aki ezalatt a szalon felől kerülve előlépett az árnyékból és hirtelen átkarolta. Mélyen a nő nyakához hajolt, kezei szorosabban markolták a derekát, mint a fűző, mire Miranda akaratlanul is felnevetett ijedtében.

   – Te bolond, jéghideg a kezed! – koppintott az orrára játékosan. – Csak nem a kert felől jöttél?

   – Hadi titkokat nem adok ki! – kurjantotta Pascal.

   – Csak éppen havas a cipőd, Napóleon.

Néhány perccel később a társaság már egy kocsi belsejében zötykölődött, ami szép lassan elhagyta Londont. Pascal az ujja hegyével csiklandozta Miranda tenyerét, némán játszottak valami kis gyerekjátékot. A nő időnként rápillantott Cyrillre, könnyen le tudta olvasni milyen aggodalmas gondolatok járhatnak a fejében, de Lotte előtt nem akarta szóvá tenni.

   – Nézzétek el a butaságomat – törte meg a csendet a lány. – De pontosan kihez is megyünk?

   – A lordprotektorhoz – vágta rá egyből Pascal.

  – Minden nagyobb országban van egy Tanács a vámpírok számára, amolyan parlamentáris szervezet. Nincs ez másképp itt, Nagy-Britanniában sem – fordult Lottéhoz Cyrill.

   – Kezdődik a történelemóra, jegyzetelj – dünnyögte Pascal.

   – A Tanácsban minden nemesi család képviselteti magát, szám szerint jelenleg tíz. Vitás helyzetekben az Ítészek döntenek, nagyrészt ilyesmiről szólnak az ülések. Mindig öt ítésznek kell lennie, most épp a Thomsett-, a Titterington-, a Judge- és a Dashwood-házból vannak delegálva.

   – És ki az ötödik?

Felelet helyett Cyrill Mirandára nézett, mintha engedélyt kért volna arra, hogy az ötödik tagot felfedje.

   – Az ötödik ítész Isaiah Carnon – válaszolt helyette a nő. Pascal alig hallhatóan horkantott egyet.

 – Ettől a testülettől független a lordprotektor személye. Ha úgy tetszik, ő a társadalmunk feje. Rendelkezik a szabályainkról, és arról, hogy azokat be is tartsuk.

   – És most az ő vendégei leszünk… – sóhajtotta Lotte inkább álmodozva, mintsem idegesen. Úgy látszott, mintha csak most döbbent volna rá arra, hogy milyen szervezett és előkelő körbe is került.

Hosszú út vezetett Henley-on-Thamesig. A Henley híd lábánál elhagyatott, oldalukra billent halászcsónakok pihentek, az utcákon alig ténfergett valaki. Egyedül a főtéren baktatott át néhány lovaskocsi, a St. Mary templom négyágú tornya magasan a házak fölé emelkedett. A lordprotektor a város melletti birtokon lakott, a fák sűrűjéből kiérve hirtelen bukkant fel a György korabeli kastély. Az épület előtt gondosan megnyírt sövény tekergőzött, a hóval takart virágágyások között több kisebb szökőkútban csillogott a megfagyott víz. A kertből az erdőn át vezetett az út a Temzéhez, amin néhány hattyú ringatózott.  

A komornyik mélyen meghajolt, és a főszalonba vezette Mirandáékat. Monumentális festményritkaságok és műtárgyak borították a termet, a levegőben furcsa, fűszeres illat terjengett. A lordprotektor, azaz Demetrios Galanis már messziről kimagaslott a tömegből. Ősz halántéka markánsan keretezte az arcát, tengerzöld szemeit élénken járatta végig az arcokon. Tekintete bölcs és barátságos volt, mint egy jó apáé.

   – Üdvözlöm a hölgyeket és az urakat. Kövessenek.

A környezet páratlan gazdagságról árulkodott, az újonnan érkezők számára azonban mégis meghittséget sugárzott. Odabent a bálteremben már harsányan szólt a keringő, mégis volt benne valami kellemetlenül csikorgó és sötét. A ragyogó fények szinte elvakították Lottét, hunyorogva tipegett Cyrill oldalán. Isaiah ekkor váratlanul felbukkant az egyik teremből, és a szokásosnál is hosszabb kézcsókkal üdvözölte Mirandát.

   – Lady Miranda Carnon-Seydell.

   – Nocsak, újra magázódunk?

   – Ugyan dehogy. Viszont a jövőben kevesebb ajtócsapkodás, kisebb hangerő, több tisztelet.

  – Ezek az új Carnon irányelvek? – gúnyolódott Miranda – Kérlek prospektusban is küldd el, hadd tájékozódjak.

Isaiah-t félig bosszantotta, félig mulattatta a nő csípős feleselése. Cyrill kézen fogta Lottét és a férfi elé vezette, hogy bemutassa. A lányt teljesen megbabonázta az idősebb Carnon, de szavak helyett, inkább zavartan mosolygott. Több vendég is halkan kuncogott a háta mögött, de ezt csak Cyrill vette észre, ő nem. Isaiah intett, mire Demetrios leállítatta a zenét. Nem kellett felemelnie a hangját, a terem legtávolabbi pontján is jól hallották.

  – Egy kis figyelmet kérnék. – pillantott körbe a lordprotektor. – Nagy örömömre szolgál, hogy bemutathatom önöknek a Whitborne-ház legújabb tagját, Lotte Whitborne-Bloomot.

A lány körmei szinte átszaggatták a kesztyűjét, olyan szorosan kapaszkodott Cyrillbe. A férfi maga mellett tartotta és gyengéden a terem közepére vezette. Ott lassan meghajoltak.

  – Hölgyeim és uraim – lépett előre Cyrill. – Hálásan köszönjük ezt a csodás köszöntést, igazán figyelemreméltó a kedvességük.

A hátsó sorokban valaki mintha köhintett volna.

   – A Whitborne-házat ért sajnálatos események után nagy örömömre szolgál, hogy egy olyan kivételes teremtéssel lehetek itt, mint Lotte. Ha ránézek, Hilde Whitborne emléke sejlik fel bennem. Fogadják őt olyan melegséggel, ahogy Hildét annak idején.

Cyrill arcon csókolta Lottét. Szolid taps hangzott fel, amelynél erősebbnek érződött a tömeg fojtott moraja. A pár eltűnt a középpontból, Demetrios szintén visszatért a maga társaságába, egy magas, kifogástalanul fésült fiatal férfi tüzet adott neki. A lordprotektor egy biccentéssel viszonozta a gesztust és rá, valamint a mellette álló nőre mosolygott, akinek éppolyan rideg kék szeme volt, mint a férfinak.

A waltzer újból felzendült, Cyrill elengedte Lotte kezét, és ismerősök után kutatott az egybegyűltek között. A semmiből hirtelen előbukkant Sebastian, kékbársony frakkján szemtelenül csillogtak az aranygombok.

   – Lekérhetem a kisasszonyt? – kérdezte mézesmázosan. – Ugye nem most indultak volna táncolni?

   – Nem, mi éppen…

   – Nagyszerű, máris visszahozom.

Sebastian egyenesen a táncparkett közepére vitte Lottét. Derékon fogta, kezei rásimultak a ruhájára és keringőzni kezdett vele. Nagy lendülettel, de mégis gyengéden vezette a lányt, Lotte érezte a férfi forró leheletét az arcán.

   – Nem hittem volna, hogy valaha szebbnek fogom látni kegyedet, mint a minap – súgta a fülébe Sebastian. – De máris meglepett, varázslatosan fest Miss Whitborne. Boldog vagyok, hogy itt van a társaságunkban. Maga az est királynője.

A férfi megjelenése még mindig megrettentette Lottét, de a szavai, mint valami mézédes ital, megmámorosították. Óvatos mosoly ült ki az arcára.

   – Nagyon kedves Mr. Carnon-Webcher.

   – Kérem szólítson Sebastiannek.

Cyrill feszülten figyelte őket, féltette Lottét, szeretett volna végig mellette maradni, de a lány mosolya valamelyest megnyugtatta. A vámpírhölgyek egy csoportja tettetett érdektelenséggel figyelte a táncolókat. Ruhájuk gyönyörű drágakőszínekben pompázott, arcuk szépséges, de egyben hideg és kegyetlen volt. Összesugdostak, gyilkos pillantásokat lövelltek és időnként fenyegetően megvillantották szemfogaikat, de azon nyomban a legyezőjük mögé rejtőztek, mielőtt rajtakaphatták volna őket. Miranda hamar kiszűrte a zsibongásból a rossznyelvű pletykákat.

  – Úgy néz ki már minden kis jöttment vámpír lehet. Nézzétek abban az ocsmány ruhában – sziszegte egyikük egy szitakötős  medált babrálva.

   – Semmi nemes nincs benne – erősítette meg egy társa.

   – Valami kis színházi segéd volt ezelőtt – vetette közbe egy másik.

   – Fúj… Látszik rajta.

   – Bamba.

   – Pórias.

Miranda mellé egy alacsony, kopasz férfi lépett és izzadt tenyerével végigsimított a homlokán.

   – Vioricáék ma sem finomkodnak, nem igaz? – kuncogott.

   – A felvágott nyelvet sajnos nem lehet összevarrni – felelte a nő szemernyi kedvesség nélkül.

  – Még ma nem is üdvözöltem a Carnon-ház hölgyét – közeledett, hogy kezet csókoljon, de Miranda elhúzódott tőle. – Igazán örvendek.

   – Nemkülönben Harold.

A férfin nem látszott, hogy megbántódott volna, komótosan vakarta meg húsos állát.

   – Én a helyében áldanám a szerencsémet.

   – Mire gondol? – kérdezte Miranda.

  – A Whitborne-oknak lassan mindent elnéznek. A jó Cyrill hetente vámpírrá tehetne valakit, a Tanácsot az sem érdekelné.

   – Ez nem tartozik Önre.

   – Bár az is igaz, hogy nem sokra megy vele – folytatta zavartalanul Harold Lester. – A bájos hölgyek elhullanak, mielőtt kettőt pislogna. Emlékezhet mi történt szegény Florence-szal meg a galamblelkű Adrienne-nel. Őszintén remélem, hogy ezúttal másképp lesz. No, de amint azt nagyon helyesen megjegyezte, ez nem rám tartozik.

Széles mosollyal biccentett Miranda felé, és távozott. A nő egy darabig még egy helyben ácsorgott a bársonyfüggöny tövében, aprócska táncrendjébe bejegyezte Irwin Thomsett nevét, majd elgondolkozva kopogtatott ceruzája hegyével. Isaiah kivette a kezéből a könyvet, és zsebre vágta.

   – A következő tánc az enyém.

   – Ilyen udvarias kérésnek nehéz is lenne ellenállni – vonta fel a szemöldökét cinikusan.

Isaiah-nak hatalmas, erős tenyere volt, mégis lágyan ölelte körül Miranda hátát. Mélyen egymás szemébe néztek, a tekintetük szinte lángolt, amint a múlt emlékei megzavarták a jelent.

   – Már szinte el is felejtettem milyen veled táncolni.

   – A lépéseiden látszik – incselkedett Miranda.

   – Bár szemtelen vagy és nem érdemled meg a bókjaimat, de gyönyörű vagy ma.

Miranda akaratlanul is felnevetett, Isaiah örömmel nézte a nő őszinte kacaját.

   – Olyan képmutató ez az egész bál – nézett körbe a férfi.

   – Ha már a képmutatásnál tartunk, hol a kis ölebed?

Isaiah mogorván rápillantott.

   – Na és a tied?

A nő nem jött zavarba, lábujjhegyre állt és pipiskedve végigkémlelte a tömeget.

  – Az én ölebem, aki mellesleg vérbeli Carnon, nem pedig egy csatornakotorék Whitechapelből, ha jól látom épp Annemary Lestertől próbál megszabadulni.

Miranda intett Pascalnak, aki fellélegezve adott hálát az égnek, hogy nem kell újabb keringőt ígérnie az igencsak botlábú lánynak. Örömét egyedül Isaiah jelenléte árnyékolta be.

   – Még öt perc és esküszöm felkötöttem volna magam arra a gerendára – lihegett Pascal.

Isaiah kajánul felpillantott a mennyezetre.

   – Kár, hogy Annemary nem volt kitartóbb.

Pascal sértettségét legyőzve egy széles vigyort eresztett a férfi felé.

   – Ha nem bánod táncolnék a párommal.

Nyomatékosan kihangsúlyozta az utolsó szót, majd választ sem várva, lefejtette Miranda kezét Isaiah válláról, és jó messzire vitte a tánctéren. A nő kissé zavartan hátrapillantott, de gyorsan visszafordította a fejét.

   – Szép riposzt, egyre elegánsabban kezeled ezeket a kínos helyzeteket.

  – Kénytelen vagyok, mivel feltételezem hosszú ideig el kell még viselnem ezt az öntelt hólyagot a nyakunkon.

Isaiah még mindig az ablaknál álldogált, tekintetével követte minden mozdulatukat.

   – Minden rendben? – billentette oldalra a fejét Miranda. – Csöndes vagy.

   – Csak gondolkoztam.

A nő összeszorította az ajkát és feltette azt a kérdést, amitől a legjobban tartott.

   – Min gondolkoztál Pascal?

   – Vannak dolgok, amiket nem nagyon értek.

Miranda hangja egyre gyanakvóbb és komolyabb lett.

   – Például?

   – Például honnan van ennek a Demetriosnak egy eredeti Nicolas Poussin festménye?

Sebastian elegánsan levezette Lottét a tánctérről. Cyrill a lány elé sietett és azonnal megragadta a vállát. Maga sem tudta mi váltotta ki ezt a reakciót, ezért inkább gyengéden megcirógatta Lottét egyetlen szó és hang nélkül.

   – Egy élmény volt kisasszony – hajtott fejet Sebastian.

   – Én tartozom köszönettel. Igazán remekül szórakoztam.

   – Bármikor állok rendelkezésére – ragadta meg a kezét a férfi, és finom csókot lehelt rá.

Mikor ismét kiegyenesedett, szelíden rámosolygott Cyrillre, majd biccentettek egymás felé. Sebastian hosszan figyelte a férfit, jól az emlékezetébe akarta vésni arcának minden rezdülését.