Pirkadni kezdett London felett az ég. Amikor a kocsikerekek recsegő kattogása abbamaradt, Sebastian megfáradtan lehunyta a szemét, mintha a zörgéssel együtt a fejében kavargó gondolatok vihara is elült volna. Tudta, hogy fel kellene kelnie, de ez a nyugalom most olyan kellemes volt, mint egy langyos fürdő. A lovak zihálva prüszköltek, zablájuk csilingelve összecsörrent, ahogy megrázták a sörényüket.

   - Elnézést, nem tizenötöst mondott, uram? – fordult hátra a kocsis.

   - De igen.

Sebastian erőt vett magán és leugrott a járdára, majd álmatag mozdulatokkal leszámolta a pénzt a kövérkés férfi tenyerébe.

   - Hohó! Várjon, ez majdnem kétszer annyi…

   - Tartsa csak meg. Igyon egyet az egészségemre.

   - Hálásan köszönöm, uram, szép estét! – emelte meg a kalapját a kocsis, majd a lovak közé csapva eldöcögött Westminster felé.

Sebastian még sokáig ácsorgott a háza előtt. Hónapokkal ezelőtt nagy élvezettel kísérte figyelemmel a felújítást, ha csak tehette, személyesen felügyelte a munkafolyamatot. Mostanra azonban a berendezkedés izgalma rég elmúlt, és otthon helyett nem látott mást, csak egy rideg és rendkívül költséges barlangot egy nyüzsgő nagyváros közepén. A hallba belépve gyorsan lámpát gyújtott. Nem szeretett sötétben mozogni, a mai este után pedig különös borzongás kúszott végig a gerincén, amíg feszülten végigtapogatta a tapétát a falikarig. A szalonban viszolyogva nézett végig a dísztárgyak során, melyek egy részét a beköltözés lázában vásárolta meg, most azonban hezitálás nélkül túladott volna rajtuk, ha azzal megválthatja a biztonságát.

Még egyszer ellenőrizte az ajtón a zárat, majd behúzta az összes sötétítőfüggönyt. A vaskos bársony tompa csöndjében egyenletes sercegéssel égett a kandallóban a tűz, az apró szikrák sárga csillagokként lobbantak fel a lángok közül. Lassan, támolyogva a zongorához lépett. Soha életében nem nyúlt semmilyen hangszerhez, voltaképpen ezt is csak díszítőelemnek vásárolta, most viszont azt kívánta, bárcsak le tudna játszani legalább pár egyszerűbb dalocskát. Felemelte a billentyűfedelet, majd leütött egy-két hangot, ám a zongora kissé rekedten szólt, mint egy torokgyulladásos beteg, aki rég nem beszélhetett. Azt remélte, hogy legalább távolról felismerhető lesz, de sok hang félrecsúszott, a ritmus túl lassú volt és gyakran meg is akadt. Dühében lecsapta a fedelet, a koppanás még sokáig visszhangzott a falak között, majd a halkuló robajban egy árny suhant át az egyik szomszédos szobában.

Sebastian szíve a torkába kúszott, a heves lüktetés átjárta az egész testét. Óvatosan settenkedett az ebédlőbe, ahol a mozgást látni vélte. A tálalószekrény üvegében tükröződött a saját sziluettje, mely torz játékot játszott az idegeivel, a félelem lassan eluralkodott az elméjén. Ekkor vékony nyávogás ütötte meg a fülét, majd Miss Agatha perzsa macskája bukkant fel az egyik szék mögül. Bundája ázott volt, vélhetően az eső elől menekült be a nyitott emeleti ablakon és itt húzta meg magát.

   - Nocsak szépségem, hát elcsavarogtál?

Sebastian gyengéden a karjába vette a reszketeg jószágot, és egy takaróba bugyolálva letelepedett vele a kandalló elé. Az egyenletes dorombolás megnyugtatta, szeme egyre szűkebbre húzódott, amint bágyadtan a tűzbe bámult. Arcát meggyűrte a kanapé karfája, képtelen volt ellenállni a szédítő álmosságnak, a feketeség minden egyes perccel egyre hívogatóbbá vált, míg végül elaludt.

Vakító világosságban állt. Hűvös szellő legyezgette a tarkóját, a távolból fojtott morajlás hallatszott, mezítlen talpát nedves fű súrolta. Elkapta a tenyerét az arcától, és döbbenten vette észre, hogy a szabadban áll, fényes nappal egy alacsonyabb domb tetején. Meghátrált, halálra váltan vizslatta a karját és a lábát, de a nap sugarai nem égették feltűrt ingujja alatt a bőrét. Kellemes meleg járta át a testét, kicsiny kunyhók terültek el a lába alatt, a messzeségben a tenger tajtékos hullámai simultak rá a homokos partra. Sebastian elindult lefelé, langyos köveken ereszkedett alá, sugárzó tekintettel tapogatta meg az útjába eső fák törzsét. A domb alján egy kerítéssel szegélyezett mező terült el. Átmászott a lécek között és nekivágott a rétnek, minden egyes lépéssel jobban élvezte a napsütést, és egyre nagyobb lendülettel szedte a lábait. Már majdnem elért a nyílt terület végére, ahol észrevett egy takaros kis ligetet. A fák alatt idegenek voltak, a férfi lassan közeledett hozzájuk. Néhányan hátrafordultak, amikor pedig észrevették, fiatalabb, nimfákhoz hasonlatos leánykák szaladtak felé felhúzott szoknyákkal. Sebastian kissé megrettent tőlük, de még mielőtt meghátrálhatott volna, a leányok megszólították.

   - Jó uram, ne fordulj vissza most már. Hiszen oly soká vártunk rád.

   - Nem értem. Mégis hogyan…

   - Jöjj velünk, különleges nap a mai.

A férfi nem ellenkezett, bár fogalma sem volt, hogy hová akarják vinni. A fák közé érve a leányok eleresztették a karját, és lágyan meghajolva mutatták neki az utat. A liget közepén, egy kisebb tisztáson egy lefátyolozott menyasszony állt, arca nem látszott, fehér ruháját mintha a tél legelső hótakarójából szőtték volna. Sebastian tanácstalanul a leányok felé fordult, de ők csak bátorítóan mosolyogtak rá. Egyikük kettőt tapsolt és ünnepélyesen bejelentette, hogy miután a vőlegény is szerencsésen megérkezett, kezdetét veheti a ceremónia. A férfi hápogva tiltakozott, de a leányok ellentmondást nem tűrően odavezették a menyasszonyhoz. Sebastian zavartan megköszörülte a torkát, már épp megkérdezte volna, hogy ki rejtezik a fátyol alatt, amikor ismerős kölni illata csapta meg az orrát: Miss Agatha ugyanezt viselte, amikor legutóbb nála járt. A férfi kihúzta magát és odatartotta neki a karját.

   - Kisasszony, ha megengedi.

Az ara nem felelt semmit, csak belekarolt, a fejét pedig Sebastian vállára hajtotta. Továbbhaladtak a fák között, amíg el nem jutottak egy kiszögelléshez, ahonnan pompás kilátás nyílt a tengerre, és ahol már várt rájuk a násznép. A szél már erősebben zúgott, néhány felhő is megjelent az égen. A fák sorai megritkultak, fél tucat lépcsőfok vezetett fel egy szolidabb, dísztelen oltárhoz. Sebastian szívét boldogság töltötte el, amikor Cyrillt és Katharinát is megpillantotta a vendégek között, egymásba karolva, széles mosollyal integettek neki. Mielőtt az oltárhoz léptek volna, a vőlegény körültekintett a tömegen.

   - És ki vezényli le a szertartást?

Mintha csak erre a jelre vártak volna, a leányok szétrebbentek és utat engedtek valakinek a liget fái közül. Sebastian nem tudta kivenni, ki lehet, csak amikor a jövevény az oltárhoz ért, akkor látta, hogy egy oroszlántestű szfinx az. A lény mosolyogva nézett szembe a férfival, de nem ült le a fűbe, hanem fel-alá masírozott az oltár előtt, mint egy strázsa.

   - Mi célból járultál ma elém?

   - Nos, hát… minden jel szerint házasodni.

A szfinx felnevetett, mely kísértetiesen hasonlított Isaiah hangjához.

   - De hiszen még azt sem tudod, kit vezettél az oltárhoz.

   - Hogyhogy kit? Hát Miss Agatha Overtont.

A szfinx biccentett egyet, Sebastian pedig felhajtotta a menyasszony fátylát. Ijedtében hátratántorodott. A lepel valóban Agatha barna fürtjeit takarta, de a férfi elhűlve ismert rá Hilde Whitborne-ra. A nő arcán összegyűrődött az égett bőr, Sebastian minél tovább nézte, a hús annál gyorsabban kezdett foszlani a csontokról, miközben a ruha szürke pernyévé hamvadt a fellobbanó tűzben. Hilde velőtrázóan a férfire sikoltott, foszladozó ujjai megragadták a díszes öltönyt és hisztérikusan cibálni kezdték az anyagot. A szfinx csak nevetett, mintha a talpát csiklandozták volna, aztán pedig az ég felé mutatott a mancsával. Méltóságteljesen csóválta meg hosszú farkát, játékosan táncoltatva a levegőben.

   - Mors certa, hora incerta! Mors certa hora incerta!

Minden kék szín eltűnt az égboltról, komor fellegek gyülekeztek egybefüggő szürke takarót alkotva, alant a tenger egyre vadabb és magasabb hullámokat vetett, a feltörő víz a végén már majdnem elért a kiszögellés tetejéig. A szfinx szüntelenül ismételgette ugyanazt a mondatot, nevetése mennydörgésszerűen visszhangzott. A nap fénye egyetlen vastag sávban tört át a felhőkön, Sebastian előtt fokozatosan homályosult el minden. Először csak a körötte álló emberek, majd a fák, végül már a tenger hullámait sem látta, csak a fehér fényt, ami most már nemhogy égette, de egyenesen felperzselte a bőrét. Üvölteni szeretett volna, de egy hang sem jött ki a torkán. A tűz egyre hevesebben égette, amíg végül teljesen el nem nyelte a fehérség…

A dívány előtti szőnyegen riadt fel. Úgy hitte kopogásra ébredt, de a tompa csöndben csak a fotelban heverésző macska dorombolását hallotta. Lihegve tapogatta végig a tagjait, de úgy találta, hogy mindene ép. Elfintorodott, amikor megérezte áporodott, verejtékszagú ruháit, majd kilesett az ablakon. Kora este volt, így Sebastian arra a következtetésre jutott, hogy minden bizonnyal átaludta a nappalt. Újabb kopogás hallatszott, a férfi sietve a kukucskálóhoz lépett, hogy meglesse a váratlan látogatót, mielőtt beengedi. A küszöbön azonban Miss Agatha toporgott türelmetlenül, így Sebastian gyorsan szélesre tárta az ajtót. A lány egy pillanatra hátrahőkölt a férfi elhanyagolt ábrázatát látva, álmodozó kék szemeibe valami csalódott ridegség költözött. Tekintete a gyűrött, nyúzott arc és a csipkekesztyűs kezében szorongatott levélre vándorolt, melyen cirkalmas női kézírás díszelgett.

   - Jó estét, Mr. Whitborne – szólalt meg zavartan.

   - Sebastian – szakította félbe a férfi lágyan. – Hiszen megbeszéltük.

   - Ariadné elkóborolt, csak szerettem volna érdeklődni, hogy nem szökött-e ide.

Agatha megemelte fitos kis orrát, hangja különösen sértetten csendült. Bár Sebastiannek nem volt még sok dolga úri kisasszonyokkal, a tizenéves lányok érzelmi világában otthonosan mozgott, hisz éppígy játszmázott egy cseléd, egy diáklány vagy egy utcai szajha is. Ám mielőtt válaszolhatott volna, az emlegetett macska megjelent az ajtóban és egy vidám ugrással Miss Overton ölébe vetette magát. A lány szorosan magához ölelte, majd egy hűvös pillantással átnyújtotta Sebastiannek a borítékot.

   - A lábtörlőn találtam, egy lady címezte Önnek. 

A lány még egyszer végigpillantott Sebastian másnapos ruházatán, szemében szinte fokozatosan sorvadt el a szeretett férfi képe, melynek helyébe keserű kiábrándultság költözött. Sűrű szempilláin könny gyűlt, de kamaszos daccal igyekezett visszatartani, mint azok a romantikus regényhősnők, akik megszakadt szívvel is méltósággal adják ki a hűtlen lumpenek útját.

   - Miss Overton, Ön félreérti a helyzetet...

   - Ugyan, ha azt hiszi bolond kis fruska vagyok, nagyon téved. Ismerem én a férfiakat.

Bár Agathának soha életében nem volt dolga más urakkal, és első báljára is csak alig egy hónapja került sor, most mégis úgy érezte, hogy ebben a néhány percben felnőtt és megcsalt asszonnyá vált. Fiatal szívében méregként terjedt szét a fájdalom, macskáját a keblére emelte és sarkon fordulva elviharzott. Sebastian leforrázva ácsorgott a küszöbön, kétségbeesett sóvárgással bámulva a lány után. Még alig ocsúdott az egyik rémálomból, a valóság egy újabb kegyetlen játékot űzött vele.

Megforgatta ujjai között a vékony borítékot, majd óvatosan felnyitotta. Egyetlen lapot húzott ki belőle, az is inkább csak egy fecni volt, mintha táviratot kapott volna. Az üzenet nem tartalmazott megszólítást, a végén pedig aláírás helyett csak egy oroszlánt formázó tintapecsét rikított.

 

A hallottak alapján és tekintettel a körülményekre, átmenetileg félreteszem az irántad táplált ellenszenvemet. Javaslom, hogy közösen vitassuk meg, mit kezdhetünk az inhumánusokkal. Mindezt csakis a családom biztonságáért teszem. Ma estére várlak Hampsteadbe. Egyedül gyere.

 

Sebastian három-négyszer is átfutotta a levelet, nem tudta, hiheti-e, amit olvas. Miranda szavai valósággal megelevenedtek a papíron, a férfi hallani vélte az éles hangsúlyokat, de aztán felrémlett benne Cyrill jámbor arca is, amint tegnap elindult, hogy értesítse Mirandát. Az asztalra hajította a levelet és felszaladt a hálószobába. Sietve átöltözködött, beparfümözte magát és az utcán leszólította az első elhaladó kocsist. A fülkében zötykölődve ismét felkavarodott benne a zavaros lidércálom, de akárhogyan is erőltette, nem jutott eszébe mit harsogott a szfinx.