Végeláthatatlan sártengerré változott a Hampstead felé vezető földút, Sebastian azonban rendíthetetlenül menetelt a bokáig érő tócsákban. Még Froghnall Rise-nál elakadt a lovaskocsi, így kénytelen-kelletlen gyalog vágott neki a maradék távnak. Ernyőjéről sűrű függönyként csurgott alá az eső, nadrágja térdig felszívta a vizet. Súlyosan cuppogott a cipője minden egy lépésénél, lábujjai átfagytak a nyirkos hidegben, de sem a siralmas külseje, sem a zord időjárás nem tántorította el. A három nappal ezelőtti Sebastian még kényesen ügyelt volna a makulátlan ruházatára és az úriemberhez méltó érkezéshez, de most semmi nem volt fontosabb, mint elérni a Carnonok birtokára. Vacogva, átázva baktatott a kovácsolt vaskapuhoz, elgémberedett keze erőtlenül markolt a kilincsre, majd némi feszegetés után a zsanérok rozsdásan, nyikorogva megadták magukat. Szuszogva, de megkönnyebbülten támaszkodott neki az egyik oszlopnak és határozottan bekopogtatott. Szokatlanul hosszú idő után gyúlt csak fény a hallban, majd George nyitott ajtót. Az idős férfi komor arccal betessékelte Sebastiant, de tüntetőlegesen nem vette el tőle a kabátját.

   - Mr. Triggs, egy bocsánatkéréssel tartozom Önnek a múltkori minősíthetetlen viselkedésemért.

Az öreg komornyik a szalon felé intett, hangja halk és karcos volt, mint a szárazon roppanó falevél.

   - Arra legyen szíves.

Sebastian még szólásra nyitotta a száját, szeretett volna magyarázkodni, de végül csak némán tudomásul vette az elutasítást. Leszegett fejjel követte a férfit, cipőtalpa sáros foltokat húzott a fényes padlókövön. A szalonba lépve sötét félhomály fogadta, egyedül a kandalló tüze pislákolt halovány lánggal. A bútorok körvonala narancssárgán kirajzolódott, de hiába erőltette a szemét, a monumentális terem többi része feketeségbe burkolózott. Hirtelen kattant az ajtó mögötte.

Óvatos, félszeg léptekkel botorkált előre, néhányszor halkan szólongatta Mirandát, de nem érkezett válasz. A vihar hangja tompán szűrődött be az ablakokon, az alázúduló eső vékony sugarú vízesésként folyt végig a terasz lépcsőzetén. Sebastian tétován ácsorgott a szoba közepén. Hajából igyekezett diszkréten kicsavarni a vizet, de néhány nedves hajszál a tenyerére tapadt, amit bosszankodva próbált az ujjai közé csippenteni. Ebben a foglalatosságában észre sem vette Castor és Pollux jelenlétét. A két kutyára csak akkor figyelt fel, amikor azok fojtottan nyüszögve a terasz irányába kapták a fejüket. Mereven bámultak egy pontra, keskeny fejük profilból egészen hasonlatossá vált az egyiptomi falfestmények alakjaihoz. Sebastian gyanakodva követte a tekintetével mit néznek olyan feszülten, de a vízfoltos ablakokon keresztül alig látott valamit. A dobermannok mintegy varázsütésre, hirtelen a férfire emelték apró szemüket és mély morgás morajlott fel a torkukból. Lassan közeledtek, hosszú lábaikat kimért pontossággal emelték egymás után, mintha csak egy zsákmányhoz lopakodnának. Sebastian segélykérően körbepillantott, az összes általa ismert Carnon nevét kiabálta, de senki nem felelt. Castor és Pollux felhúzta az ajkát, lila ínyük tűhegyes, hófehér fogazatot rejtett, amit acsarogva felvillantottak. A férfi kétségbeesetten rángatta a kilincset, de hiába dörömbölt a zárt ajtókon, a kutyák egyre szűkebb sarokba szorították.

Egy pillanat alatt történt az egész. A két izmos, fekete test ledöntötte a lábáról, nem látott mást csak a nyaka és a karja felé csattogó állkapcsokat. Éles fájdalom járta át, a harapások beleszaggattak a húsába, hiába ütlegelte, rugdosta a kutyákat, Castor és Pollux rendíthetetlen fegyelemmel támadta újra és újra. Amikor kinyílt az ajtó, Sebastian megkönnyebbülve pillantott fel a belépő alakra, de mielőtt segítségért ordíthatott volna, egy nedves, vegyszerszagú rongyot szorítottak az arca elé. Tiltakozva kapálózott, riadt szeme fennakadt a megmentőnek hitt férfin, akiben az ájulás utolsó másodperceiben Daniel sötétbarna tekintetét ismerte fel.

Lassan kezdett csak kitisztulni a látása, a fekete foltok táncolva oszlottak el a szemei elől, amikor ismét felébredt. Úgy érezte álmodott csupán, már szinte fellélegzett, hogy a rémképek torzították el a valóságot, de a testében felszakadozó zsibbadás és a sebeibe nyilalló éles sajgás hamar kijózanították ebből a tévképzetből. Próbált megmozdulni, de fokozatosan arra eszmélt, hogy egy furcsa orvosi székhez van szíjazva minden végtagja. A riadtság sokként zökkentette ki a kezdeti bágyadtságból, hirtelen felfogta az egész környezetét. A birtok teraszán ült a szakadó esőben, a vízcseppek szúrósan koppantak a szabad bőrfelületén, melytől csak még elviselhetetlenebbül fájtak a harapásnyomok. A kőkorlátnál Miranda nézte mereven. Haja és ruhája teljesen elázott, de mintha észre sem vette volna a zord időjárást, olyan méltósággal állt, mint a temetők monumentális angyalszobrai.

   - Örülök, hogy eljöttél, Sebastian.

A férfi indulatosan felkiáltott, csuklóján megfeszültek a bőrszíjak.

   - Eressz el te rohadt kurva!

   - A helyedben nem hergelném fel – szólalt meg a háta mögül egy hang.

Sebastian izgágán hátrafordult, amennyire a szék engedte. A terasz ajtajában Pascal, Daniel és Francesco ácsorgott, felügyelve a férfi minden apró rezdülését. Miranda félresimított egy odatapadt hajtincset az arcából és elmosolyodott.

   - Ha a legudvariasabb gentlemanként beszélne, akkor sem lenne jobb helyzetben.

   - Mi ez az egész? Meg fogsz ölni? – csuklott el Sebastian hangja. – Hiszen én békével jöttem!

  - Ugyan kérlek, amióta megvakítottad Isaiah-t ide te nem teheted be a lábadat békével. Köztünk olyan nincs és soha nem is lesz.

   - De a leveledben...

Miranda szolidan felnevetett, olyan puhasággal, ahogyan csak arisztokrata hölgyek tudnak.

   - Komolyan elhitted? Milyen naiv kétségbeesés feledtette el veled azt a rengeteg szörnyűséget, amit velünk tettél? A Carnonok sosem felejtenek és sosem bocsátanak meg. Ezt igazán tudhattad volna.

Sebastian egész testében reszketett, de nem tudta eldönteni, hogy a novemberi hidegtől, vagy a velejéig hatoló félelemtől. Miranda szemében kegyetlen elszántság lakozott, a legsötétebb és legérzéketlenebb gyűlölet, amit a férfi valaha látott.

   - Kezdd, kérlek – intett a nő finoman.

Daniel bólintott. Sebastian hiába próbált hátranézni, nem láthatta mit vesz elő az orvosi táskából, de üvegek koccantak egymásnak és egy dugó cuppanó hangját hallotta.

   - Szeretném, ha átélnéd mindazt a fájdalmat, amit nekünk okoztál – suttogta Miranda.

Sebastian széke hirtelen hátranyeklett néhány arasznyit, majd a fogaskerék a helyére akadt. Daniel komótos precizitással kesztyűt húzott, az aprócska fiola tartalmát a biztonság kedvéért megkeverte egy vékony pálcával, mielőtt a férfihez lépett volna.

   - Daniel, bocsáss meg, kérlek... Sosem akartam volna neked ártani...

   - A volna feltételes mód – felelte csöndesen. – Most pedig ne mozogj inkább.

Határozottan leszorította a mellkasát a székben, és az üvegcse tartalmát Sebastian jobb szemére öntötte. A férfi sikoltva ordított a fájdalomtól, velőtrázó üvöltése visszhangzott az egész birtokon, amit még a viharos mennydörgés sem tudott elnyomni. Miranda egy pillanatra elkapta a tekintetét a gyomorforgató látványról, bármennyire is próbált uralkodni az elméjén, Isaiah jutott eszébe. Csak halvány képe volt arról, mit élhetett át a megvakításakor, most azonban a zsigereiben érezte azt a pokoli kínt, amit az imént látott. Torkába gyűlni kezdett a fojtogató sírás, de fegyelmezetten visszanyelte, nehogy kizökkentse a nyugalmából. Miután Sebastian vergődése csillapodott, a nő ismét megszólalt, hangja rekedt és reszelős volt, mintha mérges gőz marná a torkát.

   - Az egyik szemedet csak azért hagyom meg, hogy végignézd a további tortúrádat.

Míg Daniel és Francesco sztoikus közönnyel ácsorgott, Pascal émelyegve bámulta az eltorzult, beesett szemgödröt, amit csak a felolvadt bőrcafatok takartak. Rettenetes undor fogta el, akaratlanul is beljebb húzódott a szalonba, de lopva Miranda arcát akarta látni. A nő vérszomjas középkori királynőket megszégyenítő fölénnyel pillantott végig az elgyötört Sebastianen, de az együttérzés szikrája sem gyúlt a szívében. Kimérten közelebb lépett és mélyen a férfi megmaradt szemébe nézett, melyben olyan üveges riadtság tombolt, mint egy csapdába ejtett nyúléban.

  - Tönkretetted Isaiah életét. Megnyomorítottad és az öngyilkosságba kergetted, az ő kívánságára nekem kellett őt megölnöm – sziszegte a nő. – Neked csak egy zavaró sakkfigura volt a kis játszmádban, de van fogalmad mit éltünk át? Tudod milyen megölni egy szerettedet? Egyáltalán szerettél te valaha bárkit?

Sebastian nem felelt. A nyomasztó csöndben Miranda Francescóra pillantott.

   - Látod őt? Amikor Isaiah meghalt, ő maradt nekem az egyetlen kapocs. Az utolsó Vecchione, egy homályos árnyképe annak, akit elvesztettem. Bármilyen alkudba belementem, hogy megmentsem őt tőled, mégis majdnem megöletted.

Francesco ezalatt feltűrte Sebastian karján a ruhát, és átvett egy szikét Danieltől.

   - Ne, ne, ne, ne! – húzódzkodott kétségbeesetten, amikor a penge a bőréhez ért. – Kérlek ne!

A kés egy határozott mozdulattal végigmetszette Sebastian karját. A férfi rekedten, zihálva ordított, vörös húsát és az érzékeny inakat szinte égette az alázúduló hideg eső. Akárhogyan dobálta magát kínjában, a szék stabilan fogva tartotta, mint egy ügyes fémcsapda. Foga vacogva összekoccant, kiabálása lassan érthetetlen, vékony vinnyogássá torzult. Miután Francesco végzett, Sebastian reszketegen Mirandára emelte megmaradt szemét.

   - Könyörgök... könyörgök hagyd abba...

Szavai elfúltak, csak percekkel később tudott újra megszólalni, de hangja alig volt határozottabb, mint egy nyöszörgő, kisgyereké.

   - Könyörgök Miranda, bocsáss meg nekem... Mindenért...

Sebastian szája sírásra torzult. Az elviselhetetlen fájdalom felforgatta az idegeit, és tehetetlen őrületében végül halk, cincogó zokogás rázta meg. Miranda közönyösen vállat vont.

   - Ugyanígy könyörögtem neked, hogy hagyd meg Daniel életét.

Tüdejét valami ismeretlen, vad indulat kezdte szorongatni.

  - Emlékszel Sebastian? Így könyörögtem neked! Te viszont nem ismertél irgalmat... Hát most tőlem se várj.

Tekintetét Pascalra villantotta, aki behunyta a szemét, és egy nagy lendülettel belevágta a kést Sebastian mellkasába. Igyekezett minden haragját belesűríteni ebbe az egy mozdulatba, de amikor a penge áttörte az izmok és csontok sűrű szövedékét, Pascal remegve elengedte a markolatot, mintha megégette volna a kezét. A feltörő vér és a férfi üvöltése gyomorforgató iszonyattal töltötte el, csak a sűrű légzése akadályozta meg, hogy elhányja magát. Viszolyogva húzódott hátra a bársonyfüggöny takarásába, hogy ne kelljen látnia Sebastian arcát, Miranda azonban pislogás nélkül nézte a friss sebből felbuggyanó vért, ami átáztatta a férfi ingjét és alácsurgott a nadrágjára.

   - Hagyjatok magunkra.

Danielék kissé tétován, de becsukták az ajtót. Miranda az ég irányába emelte a fejét, hagyta, hogy a hideg eső végigfolyjon az arcán. Mélyeket lélegzett, ujjait végigsimította a haján, majd ismét Sebastianre pillantott. A férfi már képtelen volt a beszédre, csak érthetetlen félszavakat vakkantott a nő felé, mint egy megvert kutya.

   - Gyors halállal is végezhettem volna veled, indulatból, hirtelen. De úgy vélem nem lett volna méltó ellenpárja annak a sok szenvedésnek, amit nekem és a szeretteimnek okoztál.

Miranda közelebb lépett, kezében megvillant egy kisebb tőr pengéje. Határozottan megvágta a férfi mindkét csuklóját, a vér egyenesen a fehér márványkőre folyt és az esővízzel keveredve vörös patakként kezdett hömpölyögni a lépcsők felé.

   - Dögölj... meg... – sziszegte utolsó erejével Sebastian.

  - Kettőnk közül ehhez most te állsz közelebb. Hogy mikorra vérzel el az bizonytalan, de feltétlenül meghalsz, és ez több, mint elégséges.

A nő végigmérte a megcsonkított, eltorzult testet és a szék körül gyűlő vértócsát, mely már egészen a szoknyája széléig ért.

  - Mindezek ellenére a fizikai fájdalom csak egy kis szeletét képes érzékeltetni annak a mérhetetlen bánatnak, amit sosem fogok tudni elfelejteni.

Miranda megkerülte a széket, és lenyomta a teraszajtó kilincsét.

   - Ehhez még a te halálod is kevés.

Mély sóhaj szakadt fel belőle, nem akarta már látni a férfi agonizálását, sem a hörgő, vergődő haláltusáját – gyorsan becsapta az ajtót, és levetette magát az egyik fotelba, de kezében még mindig reszketett a kés. Odabent dermedt légkör uralkodott. Daniel és Francesco egymástól nem messze ültek a kanapén mély hallgatásba burkolózva, csak a falióra kattogása törte mozaikjaira a csöndet. Pascal a gondolatai sötét folyamába temetkezett, próbálta kisikálni az emlékezetéből a korábbi borzalmakat. Mirandára sandított, de most olyan távolinak és érinthetetlennek tűnt, mint egy mitológiai istennő. Egyenes derékkal ült a fotelban, tekintetét le sem vette Sebastian sziluettjéről, egészen addig, amíg az mozdulatlanná nem ernyedt.

   - Utána mi legyen vele? – kérdezte fojtott hangon Daniel.

   - Süllyesszétek el a tó mélyére.

Francesco rosszallóan megcsóválta a fejét.

   - Nem kéne azért rendesen eltemetni? Mégiscsak...

   - Nem.

Miranda felállt a székből, még utoljára Sebastian holtteste felé pillantott, majd határozottan elindult az emeleti szobája felé. Castor és Pollux fegyelmezetten követte a folyosón.

Vonzotta őket a vérszag.