Fagyos, novemberi szél söpört végig Londonon. Mindenki esőre számított, összecsukott ernyők hegye koppant a macskaköveken, ahogy a tömeg végighömpölygött a főutcákon. A legtöbb otthonban csak most gyújtottak be a kandallóba. Drága volt idén a tüzelő, így ameddig lehetett, spórolni próbáltak a fűtéssel, de az elviselhetetlen, csontig hatoló hideg már a tél közeledtét jelezte. Előkerültek a vastag gyapjúkabátok, főkötők és sálak, a nagyobb főtereken már sült gesztenyét és forralt portói bort árultak.

Whitechapel azonban sivár és sötét volt. Nyomát sem lehetett látni a belvárosi hangulatnak, az itteni emberek jobb híján dideregve behúzódtak a szűk, dohos házaikba és a gyertyák fényénél próbálták melengetni átfagyott ujjaikat. Néhány csontsovány kóborkutya poroszkált csak a sikátorokban, talpukat nyüszögve emelgették a hideg víztócsákból, miközben élelem után kotorásztak a szemétben.

Sebastian megvető undorral sétált a kihalt Heneage Streeten. A szél vadul tépte a kabátját és belefújta a port az arcába, miközben hunyorogva próbált haladni a célja a felé. Vegyes érzések kavarogtak benne, mintha egy sztereoszkóp lencséjébe bámult volna, ám a két kép jelen esetben nem stimmelt. Az egyiken a csavargó szélhámos Sebastiant látta, rossz cipőkben és elnyűtt ruhákban, a másikon azonban az előkelő és kifinomult Sebastiant, aki az angol felsőosztály tagja. A képzeletbeli sztereoszkóp azonban egymásra vetítette a kettőt, melynek egy torz alak lett az eredménye – egy gyűlöletes, megosztó és hamis férfié, akivé szíve mélyén sosem akart válni.

Mogorván ballagott a jól ismert sikátorokban, minden téglára, sarokra és ablakra emlékezett: tudta hol törte ki a tejfogát utcagyerekként, hol lopott csókot Millytől a szajhától, és hol látott először vérbefagyott hullát. Whitechapel a tenyerében volt, mégis olyan idegennek érezte, mintha életében most járna itt először. Tucatnyi levelet küldött szét az elmúlt két hétben, de csak remélni tudta, hogy az inhumánusok valóban megjelennek az üres Woodson textilgyárban, ahogyan az ikrek kérték. Már a gondolatától is görcsbe rándult a gyomra, hogy kudarcot vallhat a Galanisok előtt.

Az egyik kapualjban egy maszatos arcú kislány ácsorgott, vad, világoszöld szeme reménykedve felvillant, amint megpillantotta a drága ruhákban masírozó férfit. Tekintete azonnal a tárcától dagadó zsebet kereste, gyorsan melegre fújkálta elgémberedett, piszkos ujjait, majd egy macska gyorsaságával Sebastian mellett termett, hogy belekapaszkodjon a kabátja szélébe.

   – Kérem uram, szegény árva vagyok, szánjon meg egy pár pennyvel, napok óta éhe...

   – Kotródj innen Jenny, amíg szépen vagyunk.

A lány csodálkozva eltátotta a száját.

   – Sebastian?

   – A tárcámat a belső zsebemben hordom, amit kiloptál az a cigarettatartóm.

Jenny csalódott fintorral a férfi tenyerébe nyomta a lapos fémholmit.

   – Azért egy pár pennyt még adhatnál.

   – Azt mondtam, takarodj.

Sebastian határozottan kirántotta a kabátját a gyerek kezéből és sietősen a textilgyár felé vette az irányt. Jenny még sokáig ácsorgott az utca közepén, majd dühösen utána köpött.

   – Fordulj fel te sóher dög!

A Woodson textilgyár évek óta üresen állt a gazdasági csőd miatt. A szövőgépek porosan sorakoztak a csarnokban, az acélszerkezetes tetőgerendákon galambok és patkányok fészkeltek. A megszokott csendet most részeges, rekedt hangok törték meg. Sebastian óvatosan benyomta az egyik rozsdás ajtót, de az inhumánusok tömegének látványa még őt is letaglózta. Több mint kétszáz vámpír gyülekezett a gépek között, a legtöbben Whitechapelből, Clerkenwellből és St. Giles-ből érkeztek. Rossz arcú, megviselt férfiak és nők tömörültek össze, a termet betöltötte a mosatlan ruha és az olcsó szesz szaga. A férfi sompolyogva oldalazott az ismerősök között, kalapját szorosan az arcába húzta, nehogy feltűnést keltsen, ám ekkor egy nyurga, vörös szakállas alakba ütközött.

   – Nocsak, Mr. Webcher!

Sebastian dühösen felpillantott a megszólításra, de döbbenetében alig találta a szavakat.

   – Mr. Mulligan?

   – Neked csak Seamus, pajtás!

Az ír hangosan felnevetett, sárga szemfoga kivillant a vigyorából. Sebastian egyre idegesebb lett.

   – Mit keres itt?

   – Nem csak én, mindnyájan itt vagyunk.

Mutatóujjával a gyár túlsó oldalára bökött, ahol közel háromszáz fő várakozott. Darragh O'Leary nyájasan biccentett Sebastian felé, de mosolyától valami kellemetlen, csikorgató érzés fogta el a férfit. Nem tudta megmagyarázni, miért zavarta meg ennyire az Egyenlők jelenléte, de egyre feszültebben várta a Galanis ikrek érkezését. A tömeg ezalatt tétlenül toporgott az épületben, zsibongásukat visszhangozták a falak, mintha egy feldühödött méhkas duruzsolt volna szüntelenül. Aztán hirtelen csend lett.

Sebastian léptek fémes koppanását hallotta a feje fölött, amint felnézett a keskeny acélhídra Xavier és Isabelle nyúlánk, méltóságteljes alakjával találta magát szembe. Az ikrek kivárták, amíg az utolsó hang is elhalt, a két kék szempár nyugodtan pihent a mélyben összeverődött csoporton. Puritán, sötétszürke ruhát viseltek, mely sem anyagában, sem díszítettségében nem hasonlított korábbi öltözékeikhez. Sebastian értetlenül fürkészte a testvérpárt, most szinte égette a saját, drága kasmírgyapjú zakója. Hunyorogva kereste az ezüst gombokat, ékszereket, selyem felvarrókat, de mindketten nyakig zárt, hosszú kabátban álltak a hídon, ami épp csak az arcukat hagyta szabadon. Isabelle a helyére simította a haját, mely szoros kontyban  a tarkóján volt összetűzve, majd halkan Xavier fülébe súgott. A férfi válaszképp lassan bólintott.

   – Tudják mi történt 1789-ben, Franciaországban? Volt egy uralkodó, pontosabban egy uralkodó réteg, akik mérhetetlen gazdagságban és gondtalan fényűzésben éltek. Nem törődtek sem az országgal, sem az egyre növekvő társadalmi krízissel. A nép ezalatt szegénységben tengődött, éhezett és nyomortelepeken élt, de segítségre évtizedeken keresztül nem számíthatott. Ismerős, nemde?

Xavier hangja élesen visszhangzott a csarnokban, de cseppet sem hasonlított az agitátorokra jellemző heves szónoklatokhoz. Beszédéből nyugalom és megfontoltság áramlott, mintha csak egy bölcs tanár tartott volna történelmi előadást a katedrán. A vámpírok gyanakodva bámultak fel a testvérpárra, némelyikük morogva mozgolódott a tömegben, de senki nem hagyta el az épületet.

  – A Tanács éppen így uralkodik, miközben az inhumánusok helyzetét semmibe veszi – folytatta Isabelle. – Egész Anglia a kizsákmányolásra épült, a gyarmatoknak és az alsóbb osztályoknak köszönheti a létezését, miközben semmit nem szolgáltat vissza a kihasznált tömegeknek.

  – Úgy van! Igazuk van! – ordítottak a hátsó sorokból egyetértően, majd egyre több és több hang csatlakozott. – Ezek a rohadékok megnyomorítottak minket! Napról napra tengődünk!

Sebastian értetlenül forgatta a fejét, valami kellemetlen szorongás lett rajta úrrá. Szeme sarkából szüntelenül Darragh arcvonásait vizslatta, de mind ő, mind az Egyenlők mozdulatlan nyugalommal figyelték az ikreket. Az inhumánusok felbátorodva harsogtak, panaszaik és szitkozódásaik egy érthetetlen, dühös morajjá vegyültek, mint a kéményeket megremegtető viharos szél.

   – Ne dőljetek be, ők is közülük valók! – kiáltotta valaki középről.

Kalácsképű, zömök férfi volt, ritkás bajsza alatt megvető vicsorra torzult a szája. Xavier és Isabelle hűvös nyugalommal mérte végig, tekintetük különös, ősi bölcsességet sugárzott, mintha a világ legtitokzatosabb kérdéseire is tudnák a választ.

   – Vámpírok vagyunk, éppúgy mint Önök.

   – De gazdagok! – ordította egy rekedt női hang a távolból.

  – Minket nem érdekel a vagyonunk és a kiváltságaink. Hogy valaki gazdag vagy szegény pusztán körülmény – Isabelle hangja úgy csengett, mint egy jeges patak. – Ha úgy tetszik egy átmeneti állapot, és mint minden ami átmeneti, egyben megváltoztatható. Önök elnyomottak, mi privilegizáltak vagyunk, de egyikőnk sem szándékosan választotta ezt a létformát, és mint olyan, ezt bármikor megváltoztathatjuk azon logika mentén, hogy semmi sem különböztet meg minket. Vámpírok vagyunk, ez közös és éppen elég.

Az összeverődött tömeg elnémult. Mély, borzongató csönd telepedett az épületre, Sebastian egy pillanatra úgy érezte mintha a Szent Pál katedrális szentmiséjén lenne, nem is egy külvárosi gyárban. Az egész teste izzadt, a kabátja katlanként zárta körbe, mégis kellemetlen remegés rázta meg időnként, mint akit malária gyötör. Nem tudta megmagyarázni az okát, de rettenetes előérzet kerítette a hatalmába és az anyjára gondolt. Hosszú évek óta egyszer sem jutott eszébe, most mégis újra látta maga előtt a fáradtságtól összerogyott asszonyt, ahogy az asztalon könyökölve szorongatta a gines poharat és arról beszélt, hogy meg fog halni azon a télen. Jó erőben volt, a lábai jól bírták, de azon az estén a gyertyába bámulva megérezte a jövőt, és Sebastian éppolyan elborzadt arccal nézett fel az ikrekre, mint ahogyan anyja szemlélte saját magát a tükörben. 

   – A Tanács uralkodásának véget kell vetni.

Xavier rövid mondata súlyosan kondult a falak között. Az inhumánusok értetlenül bámultak egymásra, de csak néhányan kezdtek sugdolózni a hátsó sorokban.

   – Önök joggal kérdezhetik hogyan – vette át a szót Isabelle a testvérétől. – Éppen ezért visszautalnék arra a bizonyos zsarnok francia uralkodóra. A nép egy napon fellázadt. Elfoglalták a Bastille börtönét, megbuktatták a kizsákmányoló, abszolutista rezsimet, kikiáltották a köztársaságot, az uralkodót és a családját pedig megölték. A vérből egy új rend született.

Isabelle arca nem vörösödött ki, bőre hidegnek és szürkének tűnt a félhomályban. Bár hangja élesen és tisztán csendült, mégsem érződött indulat vagy ünnepélyesség, ami jobban megrémítette Sebastiant, mint az a harsogó, állatias üdvrivalgás, ami a beszédet követte. Mintha a tér és idő kifordult volna önmagából, egy delíriumos látomásnak tűntek a csattogó állkapcsok és dübörgő léptek, aminek árnyékában a férfi dermedten ácsorgott. Az ikrek elhagyták a kis függőhidat miközben Darragh O'Leary maga köré gyűjtötte az inhumánusokat.

Sebastian egy pillanatra sem vette le a tekintetét Xavier és Isabelle szürke alakjáról, amint egy hátsó irodán keresztül távoztak. Szíve a bordái között dörömbölt, durván utat tört magának a hömpölygő tömegben, még az sem érdekelte, hogy a kalapja leesett a helyéről. Makacsul próbált a túloldalra jutni, majd egy határozott rántással feltépte a vasajtó kilincsét és kirohant az udvarra. A kék ködben egyenletesen szitált az eső, a férfi lehelete meleg párává vált, ahogy lihegve kereste az ikreket. Hirtelen megtorpant, az egyik gyárblokk mögött léptek koppanását hallotta, majd egy rövidebb sprinttel beérte a testvéreket.

   – Mi ez az egész? – rivallt rá zihálva Xavierre. – Azonnal válaszokat követelek!

Isabelle komótosan felhúzta a kesztyűjét, a kandeláberek fényében szinte zafírkéknek tűnt a szeme, melyben a legkisebb érzelem sem tükröződött.

   – Mr. Whitborne, úgy hiszem igencsak világosan kifejeztük a szándékainkat.

   – Mit keresnek itt az írek? Mit akarnak maguk a Tanáccsal? Felkoncolni?

Sebastian hangja hisztérikus magasságokba kúszott.

   – Idővel mindent megtud – billentette oldalra a fejét Xavier. – Bár sajnálatos módon immár a játszma másik oldalán. 

Alig tettek néhány lépést a kapu felé, Sebastian élesen utánuk kiáltott.

   – Egy valamivel nem számoltak! Én már a Tanácsba tartozom, azt hiszik nem fogom megakadályozni a tervüket? Mindent elmondok, amit itt láttam és hallottam.

Az ikrek lassan megfordultak, a férfi diadalmas magabiztossággal nézett velük farkasszemet. Xavier tekintetébe bölcs szomorúság költözött, Isabelle hasonló szánakozással mérte végig Sebastiant.

   – Egy valamivel Ön sem számolt, Mr. Whitborne. Már senki nincs a Tanácsban, aki hinne magának.