Sebastian átfagyott ujjai görbén, dermedten lógtak a teste mellett, mint az őszi fák csupasz ágai. Könyöke táján meg-megrezdültek az ízületek, hiába szerette volna, nem tudott megálljt parancsolni az akaratlan remegésnek, ami újra és újra előtört belőle. Csengett a füle, csak tompán érzékelte a nehéz szeneskocsik zörgését a távolból, saját lihegése azonban mindennél tisztábban hallatszott, akár egy öreg mozdony szuszogása egy füstös gépházban. Kigombolta felöltőjét, hogy megpróbálja oldani a torkát markolászó, fojtogató érzést. Álmaiban tapasztalt néha ilyen szédítő állapotot, mintha a szíve valamilyen epés, keserű méreganyagot pumpált volna szét olyan szaporán a testében, az elméje pedig kiszakadt volna a testéből, és egy más szférából észlelte volna csupán a valóságot. Nem emlékezett arra, hogy milyen útvonalon érkezett a textilgyárhoz, vaktában tántorgott egyik utcasarokról a másikra. Lábai összeakadtak, olykor egy pocsolyában toccsant nagyot a fényesre sikált lakkcipő. Időnként hátrasandított, tekintete szélesre tágult, nem eredt-e máris néhány inhumánus a nyomába. Hirtelen valaki megragadta a karját.
   – Jól van, uram?
A férfi összerándult, mintha kísértettel találkozott volna. A rendőrtiszt félrebiccentett fejjel, szívélyes mosollyal nézett rá, ami Sebastian számára még visszás élmény volt. Túlságosan hozzászokott már az ellenséges fellépéshez és a hangos fenyegetésekhez, amelyeket hosszú évekig kellett elviselnie.
   – Igen… köszönöm. Azt hiszem, becsíptem egy kicsit.
   – Megesik az néha. Vigyázzon magára – intett a rendőr.
Sebastian kocsiba ült, de ott sem érezte jobban magát. A szíve úgy verte a bordáit, mint egy fogoly a cellája rácsát. Az utcalámpák elmosódtak az ablaküvegen túl, és furcsa, fényesen vibráló masszává folytak össze. A St. James park környéke semmivel sem tűnt megnyugtatóbbnak, mint Whitechapel sikátorai, a fák árnyékai fenyegetően nyújtózkodtak az úttesten. A Birdcage Walkra érve hirtelen felkiáltott.
   – Várjon, mégsem ide! Vigyen a Melbury Roadra!
Mélyre süppedt a kocsi ülésén és az út hátralevő részében az ujjbegyét rágcsálta. Minden apró kavics, amit a kerekek felvertek, minden reccsenő ág, ami a tetőnek csapódott, borzongással töltötte el. Kensingtonban még mindig szitált az eső, de a szél már alábbhagyott. Amikor a házhoz ért, számolatlanul az ülésre szórta a fuvardíjat, kipattant a kocsiból és odaszaladt a bejárathoz. Nem foglalkozott a kopogtatóval, puszta kézzel zörgetett be, vadul kaparta a simára lakkozott falapot, akár az eső elől menekülő kóbor kutya.
   – Cyrill… Cyrill, engedjetek be!
Odaszorította a fülét az ajtóhoz, de semmit sem hallott, csak a lovaskocsikat a Kensington High Streeten. Újra bedörömbölt, erősebben, ökle rövideket koppant a nyirkos fán.
   – Kérlek, nyissátok ki!
Hangja elvékonyodott, majdnem elcsuklott az idegességtől. Végtelennek tűnő percek után végre meghallott valami motoszkálást és fojtott suttogást bentről. Cyrill lassan nyitotta ki az ajtót, nem tűnt meglepettnek, amikor megpillantotta Sebastiant. Összeráncolt homlokkal mérte végig a csapzott férfit. Az esővíztől sötét csimbókokban lógtak szőke fürtjei, ázott ruhájában most ugyanúgy festett, mint amikor először járt náluk, frissen kiszabadulva a whitechapeli környezetből. Egyedül a tekintete nem volt olyan, mint máskor. Nagyon halkan, szinte remegő hangon szólalt meg.
   – Kérlek, engedjetek be…
Katharina szó nélkül szélesebbre tárta az ajtót, Cyrill némán félreállt. A nő bekísérte a szalonba, előkapott egy plédet is, amit ráterített a férfi vállára.
   – Köszönöm – felelte Sebastian, bár nem fázott.
Katharina és Cyrill leültek a kanapéra. Sebastian mindkettejüknek a szemébe nézett egy rövid pillanatra, majd nagyon lassan sóhajtott egyet. Könnyedén, alig hallhatóan fújta ki a levegőt, mielőtt beszélni kezdett volna.
   – Minden igaz – jelentette ki, aztán tételesen beszámolt mindazon cselekedetéről, amit Hilde halála és saját Whitborne-ná válása között tett. Semmit sem hagyott ki a felsorolásból, de nem is részletezte őket, a lényegre szorítkozva beszélt, egy bírósági jegyző is megirigyelte volna a gyakorlatiasságát.
Cyrill szívverése mintha kihagyott volna egy-egy ütemet, miközben a férfit hallgatta. Egyre erősebben remegett az állkapcsa, metszőfogai az alsó ajkába mélyedtek. Amikor Sebastian befejezte, azonnal nyitotta a száját, hogy minden felgyülemlett haragját rázúdítsa a férfira, de Katharina leintette.
   – Hallgass most.
  – Már megbocsáss, de talán nem hallottad, amit mondott? Egyebek mellett azt, hogy téged is meg akart öletni még Lautenbachban.
   – Jól hallottam mindent – válaszolt Katharina kimérten. – Ezeket eddig is sejtettük, de azt hiszem, nyomós ok kellett ahhoz, hogy nyíltan be is vallja nekünk.
A nő Sebastianra pillantott, aki némán bólintott egyet. Tudta, hogy folytatnia kell, bár eddig viszonylag könnyen formálta a mondatokat, most egyre bizonytalanabbá vált.
   – Ostoba voltam… azt gondoltam, jól keverem a kártyákat. Sikerült megkörnyékeznem Xavier és Isabelle Galanist azzal a mondvacsinált ürüggyel, hogy álljanak mellém, és segítsünk együtt az inhumánusokon. Látszólag hajlottak az egyezségre, de aztán sokáig nem tettek semmit, csak vártak… végül aztán elküldtek Írországba egy Darragh O’Leary nevű gazfickóhoz, aki háromszáz ottani inhumánus vámpír vezetője. Utólag kiderült, hogy csak futárnak kellettem. Darragh elhozta az Egyenlőket Angliába, itt pedig az ikrek felügyelete mellett egyesülni fognak a londoni inhumánusokkal, hogy fellázadjanak a Tanács ellen és megsemmisítsék.
Sebastian elhallgatott. Nyomasztó csend telepedett a szobára, mint a búcsúztatásokon a ravatal mellett. Cyrill arcára torz fintor húzódott.
  – Ugyan már. Az ikrek miért tennének ilyet? – tört ki emeltebb hangon. – Régóta ismerem a lordprotektort, kizárt dolog, hogy a Galanis-házból ilyen radikálisan gondolkozó… és egyáltalán, mi okuk lenne rá?
Sebastian megrázta a fejét.
   – Nem tudom.
   – Kätchen, ugye te sem hiszed ezt el?
Katharina előrehajolt a kanapén, ezúttal is legalább olyan éberen figyelte Sebastiant, mint a legutóbbi látogatáskor. Világosan észlelte a férfi magatartásában történt változásokat, ahogyan az ujjai és a válla apró rezdüléseit is. Sebastian szavainak súlyát ő is érezte, mégis képes volt tiszta fejjel végiggondolni az elhangzottakat. Bármennyire is otthonosan mozgott már Londonban, bizonyos fokig még mindig kívülállónak tekintette magát. Eleinte félelemmel töltötte el ez a tudat, később azonban meglátta az előnyeit is ennek az egyszerű nézőpontnak, így most is ebbe kapaszkodott.
   – Sajnos attól tartok, hogy igazat mond.
Sebastian arcán hálás mosoly jelent meg, de szinte azonnal le is olvadt róla. 
  – Ha maradt még irgalom bennetek… nagyon kérlek, borítsunk fátylat a múltra. Bőven lesz még lehetőségetek számon kérni rajtam mindazt, amit ellenetek elkövettem. Ígérem, nem futok el a felelősségre vonás elől, nem lesz több játszma. Erre akár meg is esküszöm, ha kell. Komolyan gondoltam, amit a múltkor mondtam. Szeretnék tiszta lappal indítani. Most azonban muszáj lesz ezt félretennünk, mert ha nem fogunk össze, mindannyian meghalunk.
Katharina pillantása az emelet felé vándorolt, sóhajtott egyet és egy kicsit szorosabban fogta Cyrill kezét. Amikor újra Sebastian irányába fordult, a tekintete szigorú volt, mint egy tanítónőé a vizsgán.
   – Nem hiszek az eskütételekben. Nem számít, most mit mondasz, csak az, hogy később mit teszel. Azt azonban elhiszem, amit az ikrekről állítasz és megígérem, hogy amíg el nem múlik a vész, nem esik bántódásod. Ha ennek vége, bebizonyíthatod, hogy komolyan beszélsz.
Sebastian megmoccant a helyén, legszívesebben kezet csókolt volna Katharinának, de jobbnak látta, ha nem tesz semmit. Furcsa grimaszt vágott, alig bírta megállni, hogy az elmúlt órák ideges feszültsége a nő szavai hallatán érzett hálával együtt ki ne törjenek belőle. Feje hátrabillent, hirtelen rettenetesen kimerültnek érezte magát.
   – Sosem hittem volna, hogy erre készülnek. Ha csak sejtettem volna, hogy ekkora veszélyt hozok mindenki fejére a vakságommal…
   – Kár ezen gyötrődni most már – vetette közbe Katharina. – Ha nem te lettél volna az eszközük, találnak mást.
   – Akkor sem értem az egészet – fakadt ki hosszas hallgatás után Cyrill. – A Galanis-család az egyik legnagyobb tekintéllyel bíró és legvagyonosabb ház Londonban, de talán még Európában is. Nem tudom elhinni, hogy Xavier és Isabelle erre vetemednének, hiszen jószerével minden az övék, csak a karjukat kell kinyújtaniuk érte, gondtalanul élhetnének az örökkévalóságig.
   – A gondtalanság nem minden, Cyrill – felelte halkan a nő. – Nem árultak el semmit, hogy mi a szándékuk ezzel a felkeléssel?
Sebastian zaklatottan megrázta a fejét.
   – Semmit. A gazdagok kiváltságairól és a szegények elnyomásáról szónokoltak. Arról, hogy őket nem érdekli a vagyon, és hogy készek vérrel megváltani egy új világot.
   – Guy Fawkes… – jegyezte meg sötéten Cyrill.
   – Hogyan?
  – A lőporos összeesküvés 1605-ben. A nép elégedetlen volt a király vallási intézkedéseivel, ezért néhányan összeesküdtek, hogy felrobbantsák a londoni parlamentet. A merényletet sikerült meghiúsítaniuk a hatóságoknak, az elkövetőket pedig kivégezték.
   – Hányan voltak akkor az összeesküvésben? – kérdezte Sebastian.
   – Tizenhárman, ha jól emlékszem.
   – Alig egy tucatnyi… nekünk viszont félezer inhumánussal szemben kell megvédenünk magunkat.
Katharina a vállai közé húzta a nyakát. Sehogy sem tetszett neki a gondolatmenet, amibe a két férfi belefogott. Akárhonnan közelítette meg a problémát, ugyanazt látta: vérontást, erőszakot és sokak halálát. Úgy tűnt, csak az a kérdés, hogy ők maguk az öldöklés melyik oldalán fognak állni. Cyrill felkelt a kanapéról és a hall felé indult.
   – Hová mész? – kérdezte a nő.
   – Mirandához – válaszolt a férfi a legnagyobb természetességgel.
Katharina arcára őszinte döbbenet ült ki.
   – Miért?
   – Értesítenem kell őt is.
   – Hányszor kell még megszégyenítenie és kidobnia Hampsteadből, hogy végre észhez térjél? Most itt van a helyed a családoddal, nem szabad a Carnonokhoz menekülnöd.
Cyrillnek fájtak a nő szavai, de képtelen volt visszaülni a szalonba. Csendesen öltözködött tovább.
   – Én sem hiszem, hogy ez okos döntés lenne, Cyrill – szólalt meg halkan Sebastian. – Jobb lenne, ha alaposan átgondolnánk a helyzetünket, mielőtt cselekednénk. Eddig is drágán megfizettünk a hirtelen döntésekért – tette hozzá nem minden bűntudat nélkül.
  – Tudom – felelte Cyrill. – De már amúgy sincs sok barátunk a Tanácsban. Muszáj, hogy Miranda minél hamarabb értesüljön arról, hogy mi készül.
Katharina elhűlve rázta meg a fejét.
  – Hát nem érted? Ez nem a Whitborne-ok és a Carnonok magánügye, itt már nem a Tanács belügyeiről van szó, ez mindenkit érint! Most nem az a kérdés, ki ér fel hamarabb a hegycsúcsra, hanem hogy a lezúduló kövek életben hagynak-e bárkit is. Persze, hogy szólnunk kell, de nemcsak Mirandának, hanem mindenkinek a Tanácsban és jó lenne, ha valami épkézláb elképzeléssel mennénk oda, nem pedig fejvesztve és kapkodva.
Cyrill erre nem mondott semmit, csak átfűzte az utolsó gombot is a kabátján, és halkan becsukta az ajtót maga után. Sosem tűnt még ilyen sötétnek november ötödike.