A szétterpeszkedő sátrak között élénk zene szólt, könyörtelen versenyt vívott egymással a trombiták és harsonák kórusa a bömbölő zongoraverklivel. A tér közepén egy óriási, zajos körhinta forgott, csupa különös figurával a rudak végén, melyek a kopott zománctól még torzabbaknak tűntek. Úgy tetszett, hogy a bizarr maskarák áradata soha nem ér véget sem itt, sem szerte a forgatagban. Ijesztő világ volt ez a rendhez és logikához szokott Dominik számára. Egy kavargó és cseppet sem kellemes álomkép megelevenedése, mintha a legbelső, zsigeri félelmek öltöttek volna testet, és vegyültek volna el az emberek között. Idegesen morzsolgatta az ujjait, az istállóknál az arca elé fogta zsebkendőjét és vigyázott, nehogy belelépjen valamelyik elpottyantott barna kupacba. Mellette Bettina kipirult arccal nézelődött és mélyeket lélegzett, hogy az összes szagot magába szívja. Emlékek tucatjai rémlettek fel benne, hosszan bámulta az egyik legnagyobb sátor előtt leláncolt medvét, akit a gazdája táncoltatott. Később csillogó szemmel figyelte a hordókon egyensúlyozó törpe akrobatákat és az eltorzult arcú óriásokat, amint hatalmas súlyokat nyomtak ki a fejük fölé.

  – De meginnék most egy jó barna sört – nézett el vágyakozva az italmérés felé. Odakacsintott az egyik kapatosan tántorgó alak felé, majd belekarolt Dominikba és gyorsan továbbálltak. Az egyik soron egy zömök, bajszos úr kurjongatott öblös hangján.

   – Hölgyek, urak! Jöjjenek közelebb, Madame Kostana megmondja a jövőjüket! Csak három penny!

Dominiknek még ideje sem volt megjegyezni, micsoda ostobaság, mivel egy percen belül a kopottas karaván kocsi belsejében találta magát egy fekete, göndör cigányasszonnyal szemben. Tarka textilek lógtak a falakon, az asztalon tucatnyi gyertya égett, melyek olvadt viaszfoltokkal csurgatták tele a terítőt. Madame Kostana barna arca olyan volt, mint egy ősi pergamen, amin az idők titokzatos nyomokat hagytak ráncok, májfoltok és szemölcsök formájában. Széles békaszája torz mosolyra húzódott és sárga fogsorát a két betévedt alakra villantotta.

   – Előbb a három pennyt. Fejenként.

Bettina izgatottan ledobta magát az egyik székre és egy határozott rántással Dominiket is maga mellé ültette. Gyorsan az asztalra számolta a pénzt az erszényéből, hiába vonakodott a fiú, hogy ő nem akar jósoltatni. Megadóan tudomásul vette a lány döntését, továbbra is rosszallóan bámulva a csiricsáré kocsibelsőt, de legfőképpen a cigányasszonyt.

   – Madame Kostana kérem mondja el a jövőmet! – dörömbölt ujjai hegyével Bettina.

A jósnő komótosan pipára gyújtott, a fojtogatóan bódító kék füst betöltötte a helyiséget, mintha mérges gőz kavarodott volna fel egy barlangban. Tenyerét a kristálygömb fölé helyezte és lassú, köröző mozdulatokkal mormolni kezdett.

   – Nagyon nagyon hosszú életet látok, de sok vihart is. Szerelmeket, melyeken átgázolsz, ám lesz egy férfi, aki betör, mint a vadlovat. Vele végre megnyugszol és boldog leszel, mint a kanyargó folyó mely végre eléri a végtelen óceánt.

Bettina elbűvölve hallgatta, majd oldalba lökte Dominiket.

   – Hallod ezt? Megtalálom a szerelmet!

A fiú óvatos cinizmussal megrázta a fejét.

   – Ugyan Betti, ezek általánosítások, ami bárkire igaz lehet, így nincs meg a tévedés kockázata. Régi, bevált trükk.

Madame Kostana köhögve felnevetett, torkában hurutos nyák szakadt fel.

   – Szép fiam, azt hiszed ez csalás és humbug? No, hadd vessek neked kártyát.

  – Igazán semmi szükség erre – motyogta Dominik. – A tudomány embere vagyok, nem hiszek az ilyesféle szemfényvesztésben.

A cigányasszony apró, fekete szeme kíváncsian végigfürkészte a fiút, majd hosszú körmeit végigkarcolta a kiterített Tarot lapokon.

   – Húzz hármat.

Dominik egy unott sóhajjal találomra kiválasztott néhány kártyát, majd Madame Kostana felfedte őket. A gyertyák fénye furcsa, ijesztő rajzokat világított meg, Bettina visszafojtott lélegzettel pislogott hol Dominikre, hol az asszonyra.

   – Istenem, mit jelentenek ezek? – fakadt ki a lányból a kíváncsiság.

  – Ez itt a Hold – suttogta rekedten a jós. – Valaki vagy valami nem az, aminek látszik, ez az elnyomott ösztönök, félelmek és vágyak lapja. Nem az vagy, akinek mondod magad, de még magad sem mered beismerni ki is vagy valójában.

A fiú értetlenül összeráncolta a homlokát, de mielőtt még megszólalhatott volna, Madame Kostana folytatta.

   – Ez itt a Torony. Egy múltbéli köteléket látok, valami, ami széthullott, mint egy építmény és a romjai még mindig fogva tartanak. Egy hirtelen változás rombolta le, talán egy beteljesületlen szerelem volt, de el kell fogadnod és szembenézned a változással.

Az asszony itt rövid szünetet tartott, tekintetét mélyen Dominik zöld szemeibe fúrta.

  – Ez pedig itt a Végítélet lapja. Ne ijedj meg tőle, ez jót jelent. Valami véget ért, ami eddig akadályozott, most már kibontakozhatsz és kibékülhetsz a múltaddal, de vigyázz! Ez az ítélkezés kártyája is, ahhoz hogy harmóniába kerülj az életeddel, meg kell tisztulnod és felhagynod az ítélkezéssel, akár másokról... de a te esetedben inkább magadról van szó.

Dominik elhűlve bámulta a cifra kártyákat, homlokán verejték gyöngyözött.

   – Most pedig távozzatok, a szerencse kísérje utatokat. Ash Devlesa!

A rojtos függöny bezárult Bettina és Dominik mögött. A fiú még mindig kóvályogva botladozott, mint aki lidércet látott. A vásári forgatagban esetlenül próbálta követni a lányt, aki végül megelégelve a lassú tempót, félreállította egy fa alá.

   – Mi ütött beléd? Szó szerint olyan vagy, mint egy élőhalott.

   – Semmi... csak az a büdös pipafüst megzavart ott.

Bettina kajánul körbeforgatta a szemét.

  – Persze, a pipafüst – gúnyolódott negédesen. – Csak ismerd el, hogy Madame Kostanának mindenben igaza volt!

   – Badarság.

   – Valóban?

Mire válaszolhatott volna, a lány hevesen szájon csókolta, de Dominik abban a pillanatban félrelökte és undorodva letörölte a nyálat az ajkairól.

   – Megőrültél?

Bettina elégedetten keresztbe fonta a karját és kuncogva megpaskolta a fiú vállát.

   – Jól sejtettem.

   – Mégis mit? – hebegett halálra váltan.

   – Folyton Johannról beszéltél. Nem vagyok ám olyan buta, mint hiszed.

Dominik rákvörösre pirult. A körhinta túlsó felén néhány kisebb színpad volt felállítva. Tűz- és kardnyelőknek, zenészeknek és bűvészeknek tapsoltak a nézők. Az emelvényen egy karcsú, vastagon kifestett arcú nő állt egy különleges jelmezben. Nyaktól lefelé semmi sem látszott belőle, a feszes, világos színezetű szőttes a lába hegyéig befedte a testét. Lágyan ringatózva táncolt egy egzotikus dallamra, mint valami megelevenedett múmia. A zene folyamatosan elhalkult, majd hirtelen, egy cintányér csattanásával kísérve, vastag füstoszlop szabadult fel a deszkák alól. Mikor pillanatokkal később eloszlott, a nő ismét ott állt a színpad közepén, ezúttal azonban egy ragyogó lepkejelmezben. Körbefordult és meghajolt a nézők felé, akik lelkendezve megtapsolták.

   – Betti... ugye nem mondod el, hogy én...

A lány megfordult és szorosan megfogta Dominik mindkét kezét. Mélyen a fiú szemébe nézett, tekintete komoly és szeretetteljes volt, mint egy jó anyáé.

   – A szavamat adom. De tudd, hogy szerintem ebben semmi rossz nincs.

  – Kisebbségben vagy ezzel a véleménnyel – dadogott félszegen. – Jobb ha nem is foglalkozik vele az ember, csak bajom származna és nem akarok a Whitborne-házra szégyent hozni.

Bettina nyelve hegyén már ott toporzékolt néhány ékesebb szitokszó, de inkább visszanyelte. Tudta, hogy Dominik szorongását nem tudná elaltatni, így egy szokatlanul szelíd mosollyal gyengéden meglapogatta a fiú vállát. Kisvártatva elindultak hazafelé, ekkor már nem sokat beszélgettek, csak a lány dúdolta kedvenc nótáit hol hangosabban, hol csendesebben. Kensington békés arcát mutatta ezen az éjszakán, egy levél sem rezdült a fákon vagy a kövezeten, csupán egy kutya vonítása törte meg a fáradt nyugalmat. Már a Melbury Road közelében jártak, amikor Dominik észrevett egy sötét alakot nem messze mögöttük. Az illető koppanó lépteit visszaverték a falak, egyik kezét a zsebébe mélyesztette, a másikban sétapálcát lóbált. Befordultak a Melbury Roadra, de az ismeretlen oda is követte őket. A ház ajtaja előtt a fiú nyugtalankodva hátrafordult.

   – Bettina…

   – Ne majrézz már. Majd továbbmegy.

Az alak mind közelebb ért hozzájuk, léptei egyre jobban lelassultak. A legközelebbi utcalámpa fényében végre megpillantották az arcát.

   – Mr. Whitborne? – kérdezte döbbenten Dominik.

   – Jó estét – biccentett Sebastian. – Üdvözlöm Miss Bettina.

   – Maga mit keres itt?

  – Katharina és Cyrill üzentek, hogy egy fontos ügyben látni kívánnak – engedte el a lány barátságtalan megjegyzését a férfi.

Dominik kinyitotta az ajtót, fél szemmel azonban folyton Sebastian felé lesett. A hall levegője megmelengette az arcukat, a homályban alig láttak valamit, csak távolabbról szűrődött ki tompa fény a folyosóra. Sebastian lassan leemelte fejéről a cilindert, óvatosan araszolt beljebb, mintha valami szakrális helyre lépett volna be. A szalon bejárata előtt megállt.

Furcsa állókép tárult a szeme elé. A bútorok precízen elrendezve, egymáshoz képest pontosan kiszámított szögben sorakoztak, mint egy Shakespeare-dráma díszletében. A kandallópárkányra támaszkodó Cyrill és az egyik karosszékben helyet foglaló, karját könnyedén a karfán pihentető Katharina is furcsán mutatott, mintha ők is egy szokatlan színjáték résztvevői lennének. Egy mozdulatlan, mégis zaklatottságtól vibráló csendéletet alkottak, éppen erre a pillanatra időzítve.

   – Szervusztok – köszönt halkan Sebastian.

Cyrill zavartan mormogott valamit, amit nem lehetett érteni, de a biztonság kedvéért krákogásba fojtotta a szavait. Katharina nyugodtnak látszott. Nem mosolygott, a tekintete mégis békés és tiszta volt, akár egy mesébe illő kis tó vize az Alpok hegycsúcsai között.

   – Bettina kedvesem, menjetek fel az emeletre.

A lány már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de Katharina szigorúan feltartotta a mutatóujját. Bettina lehorgasztotta a fejét, de a bánatos arckifejezéssel és a lebiggyesztett szájjal sem ért el semmit. Remélte, hogy az ítészválasztás fordulópontot jelentett vámpíréletében és mostantól fogva teljes jogú tagként tekintenek rá, most viszont megint úgy kezelték, mint egy kisgyereket, akit már kora este ágyba küldenek. Megemelte az állát és felvonult a lépcsőn. Minden egyes lépését hallani lehetett az emeleti ajtó éles csattanásáig. Dominik csendesen követte a lányt.

   – Kérlek – intett Katharina Sebastiannak.

A férfi helyet foglalt a kanapén. Karját az ölébe ejtette, nem vetette át a támlán. Gyermeki érdeklődéssel tekintett körül a szalonon, szája óvatos mosolyra húzódott.

   – Megváltozott, mióta itt jártam. Nem is tudom, így valahogy… otthonosabb.

Felkavaró emlékek rohanták meg Cyrillt. Vad, szűnni nem akaró kutyaugatás, pimasz kézcsók Lotte ujjain és Sebastian hanyag mozdulata, ahogy átnyújt egy borítékot Mirandának. Hogy elhessegesse magától a képeket, elfordult a kandallótól és kimért léptekkel elindult a szobában. Megigazította a gallérját és kihúzta magát, de nem nézett Sebastianra.

  – Tisztázni szeretnénk egy-két dolgot – igyekezett némi határozottságot csempészni a hangjába. – Danielt nemrég megtámadták, meg akarták ölni. Miranda részletesen beszámolt a történtekről és többek között azt is elárulta…

Cyrill hatásszünetet tartott. Remélte, hogy kényelmetlen helyzetbe hozhatja Sebastiant, de a férfi kisimult arcán a nyugtalanság szikrája sem látszott.

   – ...hogy te tetted.

Katharina Sebastian minden rezdülését figyelte, de a férfi erre sem reagált semmit, csak ült jámboran, mintha még várt volna valamit. Cyrill azonban szemmel láthatóan nem kívánt egyebet mondani, csak megállt a nő széke mögött. Valamivel szaporábban vette a levegőt, mint eddig.

   – És erre csak Miranda szava a bizonyíték? – kérdezett vissza szelíden.

   – Nekem annyi is elég – felelte Cyrill.

   – Márpedig ez édeskevés.

   – Tagadod tehát? – vette át a szót Katharina.

A férfi és a nő farkasszemet néztek egymással, ridegséget, de nem ellenségességet tükrözött a tekintetük. Katharinában felrémlett Cyrill tárgyalása és Sebastian Whitborne-ná avatása, fülében csengtek a férfi elnyújtott, gúnyos megjegyzései és éles közbevágásai. Odakint zuhogni kezdett az eső, a kerti fák ágai, mint óriási, csontos ujjak, hangosan csapkodták az ablakokat. Sebastian várt még egy kicsit, aztán kibökte:

   – Nem, nem tagadom. De meg kell értenetek, hogy nem volt más választásom. Csak azért tettem, hogy megvédjem magam. Miranda a fejébe vette, hogy pokollá teszi az életemet.

   – Miért tenne ilyet? – vetette közbe türelmetlenül Cyrill.

   – Azért mert Whitborne lettem és egyenlő vele. Tudom, hogy ez nem mentség – folytatta halkabban Sebastian. – De ismeritek Mirandát, ha ő meggyűlöl valakit, nem válogat az eszközökben.

Mind Katharina, mind Cyrill jól emlékezett még a legutóbbi hampsteadi látogatásukra, csaknem szóról szóra vissza tudták volna idézni a nő szavait. Cyrillbe egyenesen úgy hatoltak, mint parányi ostorcsapások, miközben maró fájdalom szorongatta a mellkasát.

   – Megzsaroltad Mirandát, aztán mégis elárultad – szólt hidegen Katharina.

   – Igaz, de sosem próbáltam megölni.

   – Csak Danielt – szúrt közbe epésen Cyrill.

   – Az egészen más. Elfajultak a dolgok. Miranda megszállottan tönkre akar tenni, ítészként pedig csak a kezét kell kinyújtania ehhez.

   – Te is jelöltetted magad – emlékeztette Katharina.

   – Önvédelemből. Nem egy vendettáért.

Cyrill kereste a nő tekintetét, de Katharina nem fordult felé.

  – Megértem, hogy nehéz megbíznotok bennem. Nem szolgáltam rá a bizalmatokra – dőlt előre Sebastian a kanapén. – Elismerem, hogy én is vétkes vagyok egy-két dologban, de szeretném, ha adnátok még egy esélyt, hogy tiszta lappal folytathassuk. Nem akarok több viszályt.

Mind a hárman elhallgattak, a városban tomboló vihar zaját csak az óra súlyos kongása tudta elnyomni egy-egy pillanatra. Sebastian felkelt és összeszedte kevés holmiját. Gyengéden kezet csókolt Katharinának, majd Cyrill felé nyújtotta a tenyerét. A férfi nagy sokára elfogadta a gesztust, de szinte rögtön el is akarta rántani a kezét. Sebastian egy másodpercre még visszatartotta.

   – Ami fontos nekem, arra tudok várni, Cyrill. A barátságod is az.

Cyrill amint tehette, elfordult tőle, Katharina viszont kikísérte Sebastiant, és amíg a férfi a kapuban kocsira várt, figyelte.

   – Ugye hazudik? – kérdezte halkan Cyrill, miután a nő visszatért a szalonba.

Nem érkezett válasz a reszketeg kérdésre. Katharina félrebiccentett fejjel bámulta az egyik erdei tájképet a falon, amely egy szarvascsordát ábrázolt.

   – Kätchen… kérlek, mondd, hogy hazudik.

   – Nem tudom! – fakadt ki a nő olyan hirtelen indulattal, hogy Cyrill akaratlanul is összerezzent. – Sajnálom.

   – Képtelen vagyok hinni neki mindazok után, amit tett. Isaiah-t is megvakította.

  – Ezt is csak Mirandáék állítják – jegyezte meg sötéten Katharina. – A Tanács hivatalos álláspontja szerint ismeretlen elkövetők tették.

Cyrill szeme elkerekedett a döbbenettől.

    – Nem hiheted…

  – Élt egyszer egy férfi nálunk Dieblichben. Iszákos, hirtelen haragú, rossz hírű alak volt. Egy kalyibában élt a falu szélén, rendes ruhája sem nagyon volt. Ami kevés pénzt nagy nehezen összegyűjtött, azt általában elverte a kocsmában. Gyakran rajtakapták kisebb lopásokon, volt, hogy részegen ordítozott a templom környékén. Nem meglepő, hogy amikor egyik reggel összeverve, holtan találtak rá a papra, mindenki egyből rá gyanakodott. Meg is lincselik, ha a falu bírája vissza nem tartja őket, és fel nem fedi, hogy a köztiszteletben álló, becsületes molnár volt az igazi tettes, aki összeszólalkozott valamin a pappal.

   – Mit akarsz ezzel? – kérdezte Cyrill egyre jobban remegő hangon.

   – Csak óva intenélek az előítéletektől. Tudod, hogy a látszat sokszor csal.

   – De hát…

  – Igen, Sebastiannak sok a bűne, de hajlamos vagy megfeledkezni, hogy Miranda is sáros sok mindenben. Te pedig nem veszed észre, mennyire elvakítja a bosszú. Elvégre Carnon. Elfelejtetted mit művelt a házavatón is?

A férfi lerogyott a kanapéra. Könyökére támaszkodott, tenyere eltakarta a száját. Kint a párkányon élesen csattantak az esőcseppek, mint annak idején az agancsok Sebastian házában. A szalonban kellemes meleg volt, Cyrill mégis reszketett. Néha-néha bizonytalanul megcsóválta a fejét. Apja képe rémlett fel előtte, ahogy a dolgozószobájában fogad valami fontos embert. Sok keresetlen szava lett volna hozzá, de ilyen alkalmakkor mindig büszkének, méltóságteljesnek látta, mintha ő volna a leghatalmasabb ember a világon.

   – Cyrill – sóhajtott egyet türelmetlenül Katharina. – Most ne vessz el a gondolataid között. Ez nem a megfelelő idő. Nem dughatod folyton homokba a fejed.

A férfi megszeppent tekintettel nézett fel rá, szerette volna, ha Katharina átöleli, vagy legalább megfogja a kezét, de a nő nem mozdult a kanapé túlsó feléről.

   – Nem tudom… nem tudom, mit tegyek – motyogta.

Katharina felpattant a helyéről, össze kellett szorítania a száját, hogy elő ne törjön belőle valami, amit később megbánna. Tehetetlenségében toppantott egyet.

   – Ezt így nem lehet. Így semmik vagyunk, a Whitborne-ház így semmi. 

A férfi némán bámult rá, szeme könnytől csillogott, ajka meg-megremegett. Katharina kifogyott a szavakból, csak meggörbített ujjai és félig nyitott szája árulkodott arról, hogy még dúlnak benne az indulatok. Mélyeket lélegzett, tekintete hasztalanul várt támogatást Cyrill részéről. Mély, vészterhes csönd uralkodott a házban, a lépcső alján Bettina és Dominik egymás mellett kuporogva hallgatta a szalonból kiszűrődő vitát. Ujjaikat tétován összefonták, mintha mindig is testvérek lettek volna.