Cyrill unottan könyökölt a párkányon. A Melbury Road kifejezetten forgalmas volt így koraeste, ilyenkor értek haza a jómódú bankárok, jogászok a munkából, és ilyenkor ért véget a cselédek munkaideje is, akik vidám léptekkel indultak haza London szegényebb kerületeibe. A ház előkertjében megkopaszodtak a cserjék, a vékony faágak tehetetlenül remegtek a szélben. Odabent a szalonban száraz, fullasztó meleg volt, a kandallóban megrogyva borultak egymásra az elszenesedett fahasábok. A kanapén Dominik lapozgatott egy kötetet elmélyülten és olyan gyors tempóban, hogy Cyrill nem is hitte, hogy figyelmesen végig tudja olvasni az oldalakat. A fiú keresztbevetett lába rég elzsibbadt már, de a történet lázában ezt sem érezte.

   - Mit olvasol?

Mintha süket lett volna, így Cyrill óvatosan megkocogtatta a vállát, mire úgy összerezzent, mint egy bokorból kiugrasztott nyúl.

   - Tessék?

   - Csak azt kérdeztem mi a címe – felelte Cyrill szelíden.

Dominik tenyere alatt izzadni kezdett a könyv borítója, az aranyozott betűk cuppanva hozzátapadtak az ujjaihoz. Lassan a férfi felé fordította a kötetet.

   - Dorian Gray arcképe.

Cyrill rosszallóan összeráncolta a homlokát, halovány, zöld szemeit körbeforgatta, majd kivette a fiú kezéből a regényt.

   - Ez egy szenny – pörgette át a lapokat. – Hedonista perverzió, csupa aggasztó, dekadens nézettel, meg férfiak közötti szerelemmel... Undorító. El sem merem képzelni milyen lehetett ez a cenzúra előtt.

A férfi megvetően összecsukta a könyvet, és lerakta a komódra.

   - Nem örülök, hogy ilyesmit olvasol.

Dominik arca paprikavörös lett, torkába gombóc nőtt, de igyekezett minden erejével leplezni. Sandán Bettinára pillantott, aki épp egy terítőt hímzett. A virágminták felismerhetetlenül csálék és hézagosak voltak, de a lány fürgén döfködte a tűt az anyagba, mintha csak időre dolgozott volna. Amikor Cyrill befejezte a mondandóját Bettina vigasztalón a fiú felé pillantott, majd nyeglén félredobta a hímzést, és megragadta a könyvet a komódról.

  - Miért ne olvashatna azt, amit akar? – csattant fel élesen. – Felnőtt ember, el tudja dönteni, mi érdekli!

Cyrill egy pillanatra hátrahőkölt a durva hangnemtől és a különösen kellemetlen sváb akcentustól.

   - Ez a könyv csupa tiltott témát feszeget. Nincs szükség ilyesmikkel foglalkoznia – felelte hűvösen.

Bettina szeme olyan szűk lett, mint egy felbőszített macskáé, de Dominik kérlelő pillantása visszafogta minden indulatát. Még egyszer végigmérte Cyrillt, majd egy undok vállrándítással inkább elviharzott az emeletre, nehogy visszafeleseljen.

   - Érthetetlen ez a lány – csóválta a fejét Cyrill, és cinkos mosollyal Dominikra nézett.

A fiú azonban nem osztozott a férfi humorában. Lehorgasztott fejjel, tétován ő is az emelet felé vette az irányt, szinte automatikusan a könyvéért nyúlt a komódon, de még a levegőben visszahúzta a kezét. Próbált mélyebbeket lélegezni, de a gyomrát szorító csomó nem akart feloldódni. Nagy lendülettel lépett ki a szalonból, és egy sóhajjal felbaktatott a lépcsőn, követve Bettinát. Cyrill zavartan ácsorgott a szoba közepén. Visszapörgette emlékeiben a parázsvitát, de akárhogy erőltette az agyát, nem tudta felidézni, mi rosszat mondhatott.

Túl nagy csönd ereszkedett a házra. A kandallóban halkan ropogott a tűz, de ezenkívül mély tompaság lappangott a falak között. Cyrill egy ideig még tanácstalanul járkált a földszinten, majd felment megkeresni Katharinát, hogy valakivel társaloghasson. Amikor benyitott, legnagyobb meglepetésére a nő télikabátban igazgatta magát a tükörben, kalapját gondosan rögzítve a kontyához.

   - Hova készülsz? – kérdezte Cyrill kíváncsian.

A nő sietős mozdulatokkal húzta fel ujjaira a fehér kecskebőr kesztyűt.

   - Sebastian napok óta nem jelentkezik. Többször is táviratoztam neki, legutóbb abban maradtunk, hogy találkozunk és kitalálunk valamit a Galanis problémára, de azóta semmi hír felőle.

   - Lehet, hogy Mirandának van igaza és ez is csak egy újabb trükkje volt.

Katharina dühösen összecsattintotta a retiküljét.

  - A saját szemeddel láttad mennyire rémült volt! Cyrill ez most komoly... mi van ha történt vele valami?

   - Az inhumánusokra gondolsz?

   - Nem tudom, mire gondoljak. De ki kell derítenem.

Gyorsan sálat tekert a nyaka köré, felmarkolta a táskáját és szó nélkül az előszoba felé indult. Cyrill lélekszakadva próbált vele lépést tartani, miközben értetlenkedve faggatta.

   - De mégis hova akarsz menni?

   - A házához.

   - De várj meg, veled megyek!

Katharina megtorpant a küszöbön. Legszívesebben visszautasította volna Cyrill segítségét, az utóbbi időben inkább hátráltató tényezőt látott a férfiban, mint valódi támaszt. Szerette volna rajta számonkérni az elmúlt hónapok baklövéseit, de ehelyett csak megadóan sóhajtott, és megvárta, amíg Cyrill felöltözik. Sárga, szennyezett ködbe burkolózott London, az utcákon alig lehetett néhány méterre látni, csak a fák fekete ágai rajzolódtak ki élesen a homályból. Alattomos, csontig hatoló hideg volt, mindketten dideregve toporogtak a Kensington High Streeten, de negyed órája egyetlen lovaskocsi sem bukkant fel, amit leinthettek volna.

   - Ez nagyon szokatlan – mormogta Cyrill.

Katharina türelmetlenül sarkon fordult, és elindult a Hyde Park irányába. A férfi kétségbeesetten loholt utána, de lépteit időnként lassította, mintha mágnes húzná vissza a korábbi helyéhez. Tanácstalanul pislogott hol a nő sziluettjére, hol az otthagyott utcasarokra, majd néhány nagyobb szökelléssel beérte Katharinát.

   - Kätchen az istenért, mit csinálsz?

   - Innen egy óra séta csak a Birdcage Walk, amíg a kocsira várnánk már rég megjárjuk!

   - De hát ez butaság, csak egy kicsit kell...

A nő megállt és vadul megperdült a tengelye körül.

   - Vagy menj haza, vagy ne nyafogj!

Cyrill megadóan biccentett. Kínos hallgatással követte Katharinát, aki most cseppet sem hasonlított ahhoz a kedves, cserfes lányhoz, akit hónapokkal ezelőtt megismert. Kétségkívül csinos, elegáns nővé vált Londonban, de a feszes fűzővel mintha egy szikár, polgárias magatartást is magára öltött volna. Cipője hangosan kopogott végig a park kövezett ösvényén, járása szinte már katonásan határozott volt. A jéghideg levegőtől kipirult az orra hegye, fehér arcával és a ködtől nedves szemeivel leginkább egy szépen faragott fa babára hasonlított. A férfi lopva merte csak csodálni, Katharina azonban észre sem vette Cyrill sóvárgó pillantásait. A park fái fenyegetően ölelték körbe az utat, a tóban időnként egy-egy réce csobbant, felverve a sivár csöndet. Hamarosan felbukkant a Birdcage Walk kandeláberekkel szegélyezett útja, azonban a sárga fényárban úszó ablakok és kivilágított épületek között sötét tömbként terpeszkedett Sebastian háza.

Katharina lelassította a lépteit, szíve olyan hevesen kezdett ugrálni a bordái között, mint egy riadt madár a kalitkában. A kapu hegyes csúcsai magasan átszúrták a lombokat, a villa felé vezető utat száraz, elfagyott avar borította. A csengő zizegve csörgött a házban, de a sokadik próbálkozásra sem felelt senki. Mire Cyrill észbekapott volna, a nő megragadta a kerítés vasrúdjait, és néhány ügyes lépéssel át is lendült a kertbe.

   - Megőrültél? Mi lesz, ha azt hiszik betörők vagyunk? – pisszegett a férfi.

   - Felőlem a Hasfelmetsző Jacknek is hihetnek, csak igyekezz már!

A férfi riadtan nézett körül az utcán, de jobban félt attól, hogy elszakad a nőtől, így gyorsan ő is felkapaszkodott a vasrácsokon. Katharina óvatosan settenkedett a ház körül, lábujjhegyen próbált belesni a szalonba, de minden oldalról sötét és barátságtalan üresség fogadta. Az egyik hátsó ajtó felett azonban résnyire nyitva maradt egy egészen szűk kis ablak, amit az esernyője hegyével addig feszegetett és ütlegelt, míg végül nyikorogva kitárult.

   - Tarts bakot! – suttogta fojtott hangon a nő.

   - Nem lenne szabad, bárki megláthat minket...

Katharina bosszúsan felsóhajtott, mire Cyrill összefűzte az ujjait és felsegítette az ablakhoz. Mint egy macska, úgy bújt át az aprócska nyíláson, kalapját és ernyőjét hanyagul a padlóra dobta, majd átpréselve a szoknyáját egy határozott ugrással földet ért. Odabent kísérteties tompaság fogadta, lassú léptekkel botorkált előre a sötétségben, végigtapogatva a tapétát. Szíve a torkában dobogott, a heves lüktetés szinte szétfeszítette a halántékát , amint szobáról szobára surrant. Halkan szólongatta Sebastiant, de a ház csak súlyos csönddel felelt. A szalonban cigarettacsikkek tornyosultak a hamutartóban, az asztalon a Daily Telegraph pénteki száma hevert. Katharina úgy mozgott a szobában, mint egy kísértet, kezét a kandalló hideg hamujába mélyesztette és minden apró kis részletet szemügyre vett. Hirtelen kopogás ütötte meg a fülét.

   - Katharina... mi történik odabent? Eressz be! – zörgette az ajtót Cyrill.

A nő gyorsan felállt és sietve elfordította a kulcsot a zárban. Más esetben szabadkozott volna a feledékenységéért, de most kifejezetten bosszantotta a férfi jelenléte.

   - A földszinten nincs semmi. Felmegyek az emeletre.

Cyrill szóhoz sem jutott, mire Katharina már párosával szedte a lépcsőfokokat. A hálószoba ajtaja félig nyitva állt, az ágyon összegyűrt takarót és ráncos párnákat találtak, mintha Sebastian csak egy pillanattal ezelőtt kelt volna fel az alvásból. A bejárat melletti kisasztalon egy majdnem teli szivarosdoboz árválkodott és egy lapjával lefelé fordított könyvecske. Cyrill kissé tétován nyúlt a tárgyhoz, mint egy jógyerek, akit éppen rávettek valami csínytevésre.

   - Ez Sebastian naplója – suttogta döbbenten.

Katharina kíváncsian kivette a kezéből a vékonyka kötetet, majd mindketten lerogytak a férfi ágyára. Alig egy oldal volt teleírva, de a hosszú és zavaros bejegyzés egy zaklatott lélek tükrét mutatta. Halkan mormogták a megfolyt tintapacák, és cigarettafoltok sűrűjéből kikövetkeztetett mondatokat, mintha egy különös, apokrif iratot találtak volna.

   - Ahogy telnek a napok, azt kívánom bárcsak ne tettem volna meg. Talán elpuhultam. Azelőtt egy gondolatot sem pazaroltam ilyesmire, pedig világosan emlékszem minden egyes tettem minden egyes ocsmány részletére. Ez az utóbbi azonban azóta is kísért, nem tudok szabadulni Daniel képétől és azt hiszem örökké üldözni fog az az éjszaka. Hittem, hogy megváltozott az életem, és végre az lehetek, akivé mindig is válni akartam: a legjobb, legnemesebb énem. Itt ez a ház, ezek a ruhák és vackok, már magam is elhittem, hogy ez az a Sebastian, akinek mindig is lennem kellett és ez így van jól. Azt hittem sínen vagyok, Cyrillékkel is lassan közeledtünk, hogy meglássák nem az a mocskos gazember vagyok, akinek mindenki hitt. De ez a mocskos gazember – Webcher, a whitechapeli sakál – újra és újra visszakúszik az életembe.

Cyrill megrendülten leeresztette a naplót.

   - Semmi kedvem elmenni erre az istenverte inhumánusgyűlésre, de tartozom a Galanisoknak. Ez is csak egy újabb cafat a múltamból, egy dicstelen fejezet. Szeretném végre elhagyni az árnyékomat.

   - Ez az utolsó bejegyzés? – kérdezte feszülten Katharina.

   - Az első, és egyelőre az utolsó.

A nő idegesen tördelte az ujjait, és úgy járkált fel-alá a szobában, mint egy kopó, aki szagnyomot vesztett. Minden holmit feltúrt, amit a komódon és az asztalon talált, a ruhákat vadul hajigálta szanaszét, miközben hol németül, hol angolul szitkozódott.

   - Hova tűnhetett? Tőlünk haza kellett még jönnie, hova lett?

   - Talán elhagyta az országot – motyogta Cyrill.

Katharina megdermedt. Fejét egyenesen a padló egy pontjára szegezte, de továbbra is úgy állt, mint aki lebénult, tekintete jeges ürességgel telt meg. Cyrill óvatosan megérintette a vállát.

   - Mi az, Kätchen?

A férfi követte, amerre a nő mutatott, majd felemelte a padlóról Miranda felbontott levelét.

   - Én ezt nem igazán értem...

Katharinát mintha varázsütés érte volna, teljes erővel kivágta az ajtót és ledübörgött a lépcsőn, egyenesen az utcára rontva. Nem érdekelte a járókelők döbbent arca, amikor átugrott a kerítésen, sem az, hány ló bokrosodott meg, amíg kiszaladt az út közepére, hogy az első kocsist leintse.

   - Vigyen Hampsteadbe azonnal! – rivallt rá a bakon ülő férfira.

   - Mégis mit képzel a nagysád? Megrendelési címem van...

   - Nekem viszont tíz fontom!

Mire Cyrill kiért a házból, Katharina nyomtalanul eltűnt. A lovaskocsi őrült tempóban vágtatott át Notting Hill aprócska épületei között, a nő mégis úgy érezte sosem ér oda. Egész testében reszketett a dühtől és idegességtől, ebben a percben még azt sem bánta, hogy Cyrillt hátrahagyta. A baljós előérzete azonban egyre erősödött, amint Hampsteadhez közeledett. A komor fasor ágai átkarolták az utat, és sötét sátorként nehezedtek a kocsi fölé, majd a levelek sűrűjéből lassan felbukkant a Carnon kastély fekete sziluettje. Katharina már alig emlékezett arra a zsivajgó, fényekkel teli és lüktető időszakra, amikor még Isaiah lakott a házban. Nemcsak az épület, de a környék is megváltozott az elmúlt hónapok során, mintha Miranda szigorú hidegsége átterjedt volna az egész birtokra.

A bejárathoz érve elbizonytalanodtak a léptei, forrongó dühe szinte kihűlt ebben a fagyos és sivár légkörben. Még utoljára vett egy nagy levegőt, és megragadta az oroszlános kopogtató karikáját. Legnagyobb döbbenetére azonban Daniel nyitott ajtót, aki hasonló meglepettséggel pillantott le a váratlan vendégre. Katharina csodálkozva mérte végig a férfit. Valami furcsa képzettől vezérelve elhitette magával, hogy Daniel külseje drasztikus átalakuláson ment keresztül a vámpírrá válása után, most azonban jóformán ugyanaz a jól fésült, elegánsan öltözött alak állt előtte, akit mindig is ismert. Mégis valami különös, megfoghatatlan érzés kerítette hatalmába, amikor a férfi sötétbarna szemeibe nézett, mintha nem ugyanaz a lélek lakozott volna a megszokott tekintet mögött, hanem egy hűvös, megközelíthetetlen férfi.

   - Miben segíthetünk, Katharina?

A nő egy pillanatra zavartan nézte Danielt, majd megköszörülte a torkát.

   - Mirandával kell beszélnem.

   - A dohányzószobában van, mindjárt megkérdezem, fogad-e.

   - Itt már semmi szükség az udvariaskodásra, a ház asszonyától nem fogadok el nemleges választ.

Katharina hirtelen ledobta a kabátját az első útjába eső székre, és sietős léptekkel a szalon felé vette az irányt. Daniel igyekezett a nyomában maradni, hogy karon ragadja, de a nő forgószélként tépte fel a dohányzó ajtaját. Odabent Francesco pöfékelt kényelmesen az egyik karosszékben, míg Miranda az asztalnál tucatnyi kiterített könyv felett görnyedt, de a jókedélyű beszélgetés azonnal kettészakadt, amint a fiatal Whitborne berontott. A két Carnon egykedvű arroganciával pillantott fel a jövevényre, mintha két Caravaggio portré elevenedett volna meg a sötét félhomályban. Miranda továbbra is ülve maradt. Egyenesen Katharina szemébe nézett, de tüntetőlegesen egy szóval sem üdvözölte, majd komótosan visszatért az olvasnivalóihoz.

   - Beszélni akarok veled!

  - Ennek módja van, Katharina kedvesem – felelt a nő unottan. – Táviratozol, megvárod a választ, hogy fogadlak-e, majd az adott időpontban idejössz és illedelmesen köszönsz. Ebből a protokollból sajnos egyik sem valósult meg.

Katharina határozottan kirántotta a széket, és leült Mirandával szemben. A két nő úgy nézett egymásra, mint két ragadozó, akiket csak másodpercek választanak el attól, hogy egymásnak rontsanak. Francesco felszisszent, és néhány oldalazó lépéssel kisomfordált a szobából.

   - Hölgyek, én jobb ha inkább megyek innen.

Halkan kattant a kilincs utána, de Miranda egy pillanatra sem vette le a tekintetét Katharináról. Arcán szemernyi zavar nem látszott, vonásai kisimultak voltak, csak a borotyánszínű szempár égett a megvetés legsötétebb lángjával.

   - Kinek képzeled magad? – kezdte halkan, de minden érzelemtől mentesen.

   - Ne játszd meg magad, Miranda. Katharina Whitborne-Geissler vagyok, aki...

  - Aki kicsoda? Egy parasztlány egy isten háta mögötti német faluból, akit idehoztam Londonba a biztos halál elől?

Katharina ajkai papírvékonyra feszültek.

   - Te talán gúnynak szánod, de sosem szégyenkeztem a származásom miatt. Igen, egy parasztlány vagyok, az én szüleim nem ladyk és lordok voltak, hanem egyszerű molnárok. És igen, megmentetted az életemet, amiért már kifejeztem a hálámat, de itt és most ezen lépjünk is túl. A Carnon és a Whitborne-ház egyenlő...

   - Ugyan kérlek, sosem volt az.

   - A Tanács előtt minden ház egyenlő! – kiáltott fel Katharina. – Az hogy erről te mit gondolsz, az az egyéni véleményed, de a törvény előtt egyenlőek vagyunk, és minden nemesi vámpír ugyanazzal a jogkörrel rendelkezik!

Miranda összefűzte az ujjait és flegmán félrebillentette a fejét.

   - Ismételten tévedsz, én ítész vagyok, te viszont nem. Nem ugyanaz a jogkörünk, de kérlek folytasd, nem szeretnélek kizökkenteni a láthatóan jól elgyakorolt mondandódból. Szóval miféle dolgunk van egymással meg a törvénnyel?

Katharina arca paprikavörös lett a méregtől. Visszafojtott szuszogással kotorászott a retiküljében, majd az asztalra csapta Miranda kissé meggyűrt levelét.

   - Hol van Sebastian? – sisteregte halkan.

Miranda kényelmesen hátradőlt a fotelban, és végigsimított sötét, mézszőke haján. Egyszerű, könnyed mozdulat volt, mégis valami kellemetlen feszesség vegyült bele, amitől Katharinának mindig úgy tűnt, mintha a nő egy zenedobozka monoton porcelánfigurája lenne. Látta már ezt az arcot dühtől és sírástól eltorzultnak, de most sima és érzéketlen volt, bőre pedig olyan fehér mint a máz.

   - Tudod Katharina, mit jelent a 'lady' a nevem előtt?

   - Egy rang, amitől felsőbbrendűnek hiszed magad.

Miranda bágyadtan elmosolyodott.

  - Valóban, a legtöbben ennyit látnak belőle. De ez egy felelősség, egyfajta stigma, ha úgy tetszik. Mint egy drága nyakék, aminek a kis metszetei szúrják az ember bőrét, de viselni kell, mert családi örökség. Amíg te szabadon és gondtalanul élted a falusi kislányok életét, engem négy éves koromtól fogva ladynek neveltek.

A nő egy pillanatra elrévedt a távolba, majd zavartalanul folytatta.

   - Ladynek születni egy dolog, amolyan előjog. De azzá is kell válni, ez pedig egy hosszú és összetett folyamat, egy kislány számára sokszor érthetetlen büntetésekkel és szabályokkal. A Seydellek generációkon keresztül Anglia egyik legmegbízhatóbb nemesi családjának számítottak, akiknek a szavára és lojalitására a királyi család is adott. Amióta az eszemet tudom, arra neveltek, hogy minden tettemért becsülettel vállaljam a felelősséget, amit be is tartottam. Életemben egyedül egyszer akartam megmenekülni, hamisan játszani, úgy ahogyan a hétköznapi emberek, de Sir Thomsett gondoskodott róla, hogy behajtsa rajtam a morális adósságot.

  - Engem Sebastian holléte érdekel, nem a hányatott gyerekkorod – vetette közbe Katharina barátságtalanul.

Miranda felállt és kitárta a dohányzószalon ablakait. A vadrózsabokron feketére száradt már a csipkebogyó, az ágakat és a fonnyadt leveleket dér lepte. A hideg levegő végigborzolta a szobát, majd a nő halkan Katharina felé fordult.

  - Pedig innentől érdekes igazán, hiszen így telepedtek rám a Whitborne-ok, és így került a közelembe Sebastian. Ugye milyen különös a Sors? Egy aprócska botlás, amikor nem akartam a kötelességektől terhelt Lady Carnon-Seydell lenni, csak egy boldog, szerelmes nő, és lám, az életem onnantól fogva folyamatos tragédiákkal lett tarkítva... De azt hiszem ezt úgysem értheted.

Katharina hűvös, kék tekintete Mirandára szegeződött.

   - Hogyne érteném. Minden embernek meg kell küzdenie a saját tragédiáival.

  - Igazad van – felelte a nő kissé szarkasztikusan. – Senki sem kivétel ez alól, a sors és a tragédia mindenkit utolér.

Nyomasztó csönd telepedett a szobára. Odakint a sövény között átsurrant a szél, Miranda az ablaküveg jégvirágaiba karcolt a körmével, de tekintete továbbra is messzire révedt. Katharina szíve egyre nehezebb lett, mintha sűrű kátrány súlya húzná, amint felfogta a kimondott szavakat.

   - Hogy tehetted? – suttogta megrendülten. – Hogy merted feljogosítani magadat arra, hogy megöld?

  - Most már érted, hogy miért kezdtem a mondandómat a lady jelentésénél. Nincsenek bizonyítékaid, hogy én tettem, a végsőkig tagadhatnám és ha megőrülnél, sem tudnál rajtam fogást találni. Egy egyszerű közember így tenne. Én azonban lady vagyok, mely nemesi cím kötelez arra, hogy vállaljam a következményeket. Mindenért.

Katharina szótlanná dermedt a döbbenettől. Szinte érezte, ahogy ráborulnak a falak, a sötét szoba csendjében nem hallott mást, csak Miranda feszes ritmusú légzését. Nem bírt a nőre nézni, nem akarta látni azt a sztoikus nyugalmat és érzéketlenséget, ami az arcára kiült.

   - Akit te megöltél, egy Whitborne volt... Hilde vére, és ezáltal minden Whitborne testvére. Semmivel sem fog különbözni a tetted attól, mintha engem vagy Cyrillt ölted volna meg, Sebastian viselt dolgai nem jogosítottak fel arra, hogy ezt a szörnyű és aljas gyilkosságot elkövesd! Az istenért, megöltél egy Whitborne-t! Felfogtad?

Katharina egész testében megremegett a sírástól, kézfejével dühösen letörölte a könnyeket, nehogy nevetségessé váljon, de legszívesebben csak ordított volna, ahogyan hajdanán a hegyekben ordított, ha fájdalma volt.

   - A leggyűlöletesebb, legkegyetlenebb nőszemély vagy, akit valaha ismertem. Egy bosszúszomjas, elvtelen hárpia, akinek a gerincét csak a fűző tartja össze. Hogy csalhattad kelepcébe Sebastiant a legkiszolgáltatottabb helyzetében segítséget és biztonságot hazudva? Miféle torz, sötétlelkű ember képes ilyesmire?

Miranda lassan, kimérten az ajtóhoz sétált és szélesre tárta. Nem szólt egy szót sem, csak várakozón Katharinára nézett, és alig láthatóan biccentett. A nő méltóságteljesen felállt a székből, szőke fürtjei minden egyes lépténél megremegtek, amint elhagyta a szobát.

   - Csak arra felelj, hogy ölted meg? – fordult meg váratlanul.

Miranda titokzatosan a terasz felé pillantott.

   - Nem akarod tudni.