Vad, disszonáns dallamoktól zengett a ház. Az üvegablakok beleremegtek a zajba, még a legfelsőbb emeleteken is hallani lehetett az elviselhetetlenül hangos zongorajátékot. Pascal durván ütötte a billentyűket, lábfejével tövig nyomta a forte pedált, mintha minden erejével szét akarná robbantani a hangszert. Miranda ezalatt a szobájában ült és a kertet bámulta, de bármennyire is igyekezett, képtelen volt kizárni a gondolataiból a férfi zaklatott, indulatokkal teli zenéjét.

   - Nem kéne most már szólni neki, hogy hagyja abba? – támaszkodott az ajtófélfának Francesco.

A nő csöndesen megrázta a fejét.

   - Az istenért, négy napja veri azt a kurva zongorát.

   - Szüksége van rá – felelte Miranda halkan.

   - Nekem meg a pihenésre.

Francesco mogorván ledobta magát az ágyra, és malmozni kezdett az ujjaival. Szürke szemei körül fintorgó grimasszá torzultak a szarkalábak.

   - Az úrfik meddig akarnak még duzzogni amúgy? Mert míg az egyik művészien hisztizik, a másik tüntetőlegesen kussol a szobájában, de nekem mindkettőből egyformán elegem van.

   - Lehetnél megértőbb. Nehéz időszak ez most.

Miranda hangja élesebben csendült, de a férfi ugyanolyan rezzenéstelen arccal meredt rá.

   - Nézd Miranda, én nem akarok belepofázni a szerelmi ügyeidbe, de ez nem vezet jóra. Meg kell oldanod ezt a helyzetet, bármennyire is próbálod lerázni magadról.

A két dobermann kíváncsian körbeszaglászta Francescót, orruk hegye nedves foltot hagyott a cipőjén. A férfi először Castor felé nyúlt, hogy megsimogassa, de a másik kutya vicsorogva félrelökte, magának követelve a figyelmet. Ám alig ért a tenyere Pollux fejéhez, Castor hasonló vehemenciával támadt vissza és testvére nyakszirtjébe mart. Francesco jelentőségteljesen Mirandára nézett.

   - Értem – felelte a nő a rezignáltan.

   - Remélem ezt is fogod.

Francesco felkelt az ágyról és mindkét kezét a levegőbe emelte. A kutyák meleg szuszogása csiklandozta a tenyerét, de továbbra is mereven az orruk előtt tartotta. Lassan, egyszerre nyúlt Castor és Pollux felé, ujjait végigszántotta rövid, fekete szőrükön és becéző szavakkal dicsérte őket. Hosszú percek teltek el így, majd a férfi még egyszer Mirandára sandított, és elvonult a saját lakrészébe.

Daniel a szomszédos szobában szokatlan fáradtsággal ébredt. Még furcsa volt neki a vámpírlét, érezte, hogy a végtagjai tiltakoznak minden mozdulat ellen. Óvatosan húzta el a sötétítőt – egyszerre rettegett és valahol bízott abban, hogy még egyszer láthatja a Napot, amint arany sugaraival áttör a fenyőfák lombján és sárgára festi az ablaküveget. A kert azonban koromsötét volt, a jegenyék csupasz ágai fekete dárdákként meredtek az égboltra. Egy szokásosnál is nagyobb sóhajjal visszahajtotta a függönyt és a borotválkozó tükör elé sétált. Napok óta hosszú negyedórákat töltött így, alaposan vizsgálgatta minden egyes porcikáját, de bármennyire is racionális embernek tartotta magát, képtelen volt elfogadni a változásokat. Arcvonásai, tekintete most éppolyan idegennek tűnt a számára, mint amikor először készítetett magáról fotográfiát. Miranda halkan kopogott, majd benyitott a szobába. Festett selyemköntöse finoman zizegett minden lépésénél, amint egy kristálypohárral Danielhez közelített.

   - Dr. Huntington küldi – nyújtotta a férfi felé.

Daniel elvette a vérrel teli poharat. Bizonytalanul, vonakodva emelte a szájához, és lassú kortyokban inni kezdte, de amint megérezte a szagát hirtelen öklendezés tört rá.

   - Semmi baj, semmi baj – csitította Miranda. – Mély levegő, nagy korty.

A férfi szuszogva bólintott, majd egy hajtásra kiitta. Borzongva ült a székben, nyelvén keserű, fémes ízű nyál maradt.

   - Idővel jobb lesz – suttogta a nő, és biztatóan végigsimította Daniel hátát.

A zongora csikorgató hangja felhallatszott, talpuk alatt a parketta beleremegett a zenébe. Hosszú percek teltek el, mindketten feszülten méregették egymást, majd Miranda megtörte a hallgatást.

   - Ideje lenne beszélnünk. Tudom, hogy haragszol rám, de...

   - Nem haragszom, Miranda – vágott közbe a férfi. – Amit tettél érthető és logikus.

A nő sértetten összeszorította az ajkát.

   - A logikusságon túl azért más aspektus is közrejátszott... Én szeretlek Daniel.

Daniel oldalra pillantott, de tekintetében vegyes érzelmek kavarogtak. Miranda szavai úgy gördültek végig az elméjén, mint a sűrű méz, viszont egy kíméletlen belső hang szétszaggatta minden szentimentalitását.

   - Önzőn szeretsz.

Miranda torka összeszorult, hirtelen válaszolni akart, de nem jött ki hang a torkán.

   - Ne érts félre kérlek... nem akarlak megbántani. A szereteted kissé önző, de amíg egy másik önző szeretettel találkozik, addig nincs vele gond.

   - Most ezt hogy érted?

Daniel válasz helyett pár percre csöndben maradt, Pascal zenéje beférkőzött a kínos hallgatásba.

   - Ti ugyanolyanok vagytok. Egymáshoz valók.

Kissé zavartan motyogta a szavakat, mintha maga sem lenne biztos a merész őszinteségében. Az évek alatt hozzászokott, hogy általában diplomatikusan elhallgassa a valódi véleményét, most azonban a harag és a csalódottság bátorrá tette egy pillanatra. Lassú, kimért mozdulatokkal kigombolta az ingjét, majd az ujjai közé csippentette a vörösesbarnára száradt gézt és óvatosan lebontotta a mellkasáról a kötést. A vágás már gyógyulófélben volt, csupán a  csúnya, varas felszín maradt. Daniel jódos oldatba mártott egy tiszta rongyot, de mielőtt kicsavarhatta volna, Miranda kivette a kezéből. Gyengéden borogatni kezdte a sebet, finom, apró érintésekkel törölgette a férfi testét. Minden figyelmét a procedúrának szentelte, majd halkan maga elé suttogott.

   - Így ismerkedtünk meg... milyen különös.

Daniel nagyot sóhajtott. Egyszerre kellemes bizsergés fogta el, amint felidézte az emléket, de szívébe belemart a keserűség.

  - Talán nem kellett volna akkor ott lennem.

  - Miért mondod ezt, Daniel? – pillantott fel szomorúan a nő. – Neked ez az öt év nem jelent semmit?

A férfi szégyenkezve lesütötte a szemét.

   - Dehogyisnem, sokat is. De én sosem akartam vámpír lenni, ezt te is tudod, hisz beszéltünk róla. Mindig úgy tekintettem a kapcsolatunkra, hogy Isaiah a múltad, Pascal a jövőd, én pedig valahol a jelenben vagyok a rövid, halandó életemmel.

   - Akkor miért nem akartad másképp? Miért nem akartál örökké élni?

   - Mert nem ennek szántál.

Miranda megrökönyödve bámult Danielre.

   - Szeretsz, ezt nem vonom kétségbe – mormogta a férfi. – De nem vagy belém szerelmes. Ezt is pontosan tudom, láttam milyen, amikor az vagy. Persze ezt nem szemrehányásként mondom, teljes mértékben érthető, hogy kontrolláltad az érzelmeidet velem kapcsolatban, ha voltak egyáltalán szerelmes érzéseid, de nyilvánvalóan nem invesztáltad volna egy halandó emberbe. Olyan ez, mint amikor próbáljuk magunkat fegyelmezni, hogy ne kötődjünk túlságosan a kutyánkhoz, tudva, hogy pár éven belül elpusztul.

   - Daniel, ne beszélj ilyeneket – suttogta kérlelve a nő.

   - Pedig nem hibáztatlak, ne érts félre. De tisztában vagyok a korlátainkkal. Éveken keresztül olyan társad voltam, akit szeretsz, de uralod az érzéseidet, így ez a helyzet most egyszerre új utakat és még több akadályt gördített elénk.

Daniel visszagombolta az ingjét és tétován leült az íróasztala mögé. Tucatnyi papír hevert előtte, a legfrissebb jegyzetei az átalakulásáról és tapasztalatairól. Egy ideig komoran bámulta őket, majd Mirandára emelte mélabús, barna tekintetét.

   - Nem várhatom el, hogy csettintésre szerelmes legyél belém mostantól. Túl abszurd lenne, és talán valahol rendkívül mesterkélt is.

   - De mi lesz így velünk?

  - Nem tudom. Egyelőre még számomra is zavaros ez az egész, így azt hiszem talán jobb, ha maradunk a régi felállásban. Aztán az idő majd eldönti.

A zene a tetőfokára hágott, a zongorahúrok mélyen rezonáltak és megremegtették az egész épületet. Pascal feltűrt ingujjal, őrült tempóban játszott. Elnyomott cigarettacsikkek füstölögtek a kristály hamutartóban, a kottalapok lesöpörve hevertek a padlón szanaszét. Egységes ritmus és dallam nélkül verte a billentyűket, mint amikor mennydörgés szakad végig a felhőkön. Miranda ügyet sem vetett a férfira, amikor halkan, méltóságteljesen átvonult a szalonon és bezárkózott a szivarszobába. Pascal laposan oldalra sandított, a kék szempár végigkövette a nő mozgását.

Egy ideig még zongorázott, de a vad ütemek lassacskán elhalkultak, majd hirtelen csönd lett. Újra hallani lehetett a fák susogását a szélben, fülében még mindig tombolt a több órányi hangos zene utóhatása. Kézfejével letörölte homlokáról az izzadságot, dühtől vörös arca ismét visszasápadt. Ostobán érezte magát. Kedvetlenül lesöpörte a hamut a zongora tetejéről, majd komótosan összeszedegette a partitúrákat. Egy ideig még tétován téblábolt a szalonban, pillantása azonban folyton a szivarszoba párnázott ajtaja felé vándorolt. Hevesen dobogó szívvel nyomta le a kilincset. Odabent a szobában az orrfacsaró dohányszag finom, enyhe rózsaillattal keveredett, a gázlámpák halovány fénykörében szinte aranyszínűnek tűntek a mahagóni bútorok.

Miranda az asztalra könyökölve bámult egy aprócska zenedobozt. A kis balerina figura pörögve körbetáncolt a tükörfelületen a csilingelő dallamra, mely újra és újra ismétlődött. Pascal ellágyulva nézte a jelenetet, a korábbi dühöngése mintha elpárolgott volna. Bizonytalanul tett egy lépést előre.

   - Hattyúk tava szvit.

A nő bágyadtan felpillantott, tekintetében kislányos esetlenség tükröződött, mint akit valami elmélyült játékában zavartak meg. Válasz helyett óvatosan lecsukta a dobozka tetejét.

   - Mit csinálsz itt? – kérdezte halkan a férfi.

   - Csak egy kis nyugalomra vágytam.

Pascal leült az asztalhoz. Feszengve bámulta a zenedobozt, ujja hegyével megérintette a díszes festést, majd újra felnyitotta a fedelét. A jól ismert dallam ismét felcsendült, a férfi bűvölten nézte a táncost.

   - Tőled kaptam – szólalt meg Miranda. – Valamelyik karácsonyra.

  - Emlékszem. Imádtad a moszkvai premiert, azon kevesek között voltál, akik értékelték a wagneri hangzásokat egy balettben, nem pedig fújoltak.

  - Egy Wagner rajongó mellett nehéz is lett volna utálnom a wagneri hangzásokat – kuncogott a nő.

A férfi mosolyogva fürkészte Mirandát. A szigorúan zárt, kemény ajkak most lágynak és csókolnivalónak tűntek, a borostyánszín tekintetből eltűnt a komorság. Pascal finoman újra felhúzta a kis szerkezetet, majd miután lejárt a zenejáték morcosan összevonta a szemöldökét.

   - Még mindig idegesít az az egy hang.

   - Milyen hang? – kíváncsiskodott Miranda.

   - A bemutató után még sehol nem lehetett megszerezni a partitúrát, úgyhogy fejből írtam le ennek a szvitnek a kottáját, és odaadtam egy órásmesternek, hogy készítsen belőle zenedobozt. De az öreg valamit elrontott, vagy talán maszatos volt valahol a tinta, így egy félhang hiányzik.

Miranda elérzékenyülve nézte. Valami furcsa érzés melengette belülről, mint amikor legelőször találkozott Pascallal. Unalmas esti időtöltésnek indult a párizsi konzervatórium hangversenye, Isaiah többször is mozgolódott, hogy menjenek haza. Talán a sors, vagy a különös véletlen marasztalta, mely végül ahhoz a végzetes pillantáshoz vezetett. Magas, frakkos férfi lépett a színpadra, szőkésbarna haja egészen aranyszínűnek tűnt az operaház fényeiben. Mielőtt leült a zongorához széles, huncut mosollyal felmérte a közönségét, de pásztázó tekintete akaratlanul is megakadt az egyik páholyon. Attól a pillanattól kezdve Pascal le sem vette a szemét róla, a lapozó hiába végezte fáradhatatlanul a munkáját, a férfi egyszer sem nézett a kottákba.

   - Nem is tudtam, hogy te készíttetted ezt a kis zenedobozt. Sosem említetted.

Pascal zavartan megvonta a vállát.

   - Valahogy az nem volt fontos.

A csönd, ami rájuk telepedett, most nem feszítette szét a szoba falait, nem mételyezte meg a hallgatást. Ez a csönd édes és kellemes volt, mint egy tó nyugodt, sima víztükre. Miranda finoman közelebb húzódott és Pascal ölébe ült.

   - Eljátszod nekem a Tempête sur la mert?

A férfi megrázta a fejét.

   - Miért nem?

   - Azt azóta nem játszottam el.

Miranda kíváncsian vizslatta Pascal arcát. Ujja hegyével kirajzolta a szemöldökcsontját, majd elkalandozott a mosolygödröcskéken át, egészen az ajkáig.

   - Akkor épp itt lenne az ideje, nem?

   - Nem – makacsolta meg magát. – Nem akarom.

   - De miért?

Pascal nagyot sóhajtott.

  - Mert nem tudnám. Az, amit akkor hallottál, meg amit az egész közönség hallott, az nem az eredeti volt. A második felét improvizáltam.

   - És nem emlékszel rá?

   - Nem.

Kényelmetlenül fészkelődni kezdett, orcáját szégyenpír festette egyre pirosabbra. Laposan pillantott csak fel Mirandára, mint egy rossz diák, aki nem készült a tananyagból.

   - Mindenki azt hitte, hogy a presto tengeri vihar után az adagio érzékeltette, hogy kitisztul az ég és átszűrődik a napfény. Monsieur Marmontel el volt ragadtatva a tökéletes szonátaformától. Pedig csak annyi történt, hogy megláttalak a páholyban.

Miranda elmosolyodott, hegyes szemfogai most különös bájt adtak az arcának. A férfi lassan megcirógatta a karját, és óvatosan játszani kezdett az egyik hajfürttel.

   - Pascal, kérdezni akarok valamit.

   - Igen? – húzta fel a szemöldökét gyanakodva.

  - Amikor felnéztél, láttad, hogy egy másik férfival vagyok, történetesen Isaiah-val. Mégis az előadás után vetted a bátorságot és titokban a kezembe nyomtad azt a levelet. Miért?

Pascal hátradőlt és fölényesen végigmérte Mirandát.

   - Mert nem kaptad el a tekinteted.

A nő nagyot nyelt, hirtelen olyan forróság öntötte el, mintha egy katlanba zárták volna.

   - Hogy érted ezt?

   - Egy olyan nő, aki boldog párkapcsolatban él, félrenézett volna.

Gyengéden félretűrt egy hajtincset Miranda arcából, majd tenyerét a tarkójára csúsztatta.

   - Tudod, néha azt érzem, hogy csak cserélődnek a szerepek. Most én ülök melletted abban az elképzelt páholyban, és egy másik férfi van a színpadon.

   - Tévedsz, Pascal.

   - Nekem nem úgy tűnik – húzta el a száját gúnyosan.

  - Tetszett Daniel gondoskodása és ez a rá jellemző szerény kedvesség. A feltétel nélküli szeretet és biztonság, amit nyújtott. De sosem voltam belé szerelmes.

Pascal dühösen felhorkant, mintha valami szúrósba tenyerelt volna és hitetlenül megrázta a fejét.

   - Mégis mi a különbség? Ha pár napja engem döfött volna le Sebastian, mi lett volna másképp?

Miranda elkomorodott. Halkan mormogta maga elé a szavakat, mint aki attól fél, ha hangosan kimondja őket, valósággá válnak.

   - Akkor most én sem lennék itt.

A döbbenettől dermedten bámult rá a férfi. Hirtelen megszólalni sem tudott, a mondatok erőtlenül elhaltak a torkában, helyette csak egyre erősebben, kétségbeesett ragaszkodással szorította Miranda derekát.

   - Mira... tu plaisantes.

   - Komolyan beszélek.

A nő kivonta magát az ölelésből, és zavartan az ablakhoz sétált.

   - Ezt úgy értsem, hogy...

   - Igen Pascal, úgy, de nem akarok erről beszélni!

Miranda hangja elcsuklott a kiabálásban, majd váratlanul felzokogott. A férfi közelebb lépett és szorosan a karjaiba zárta, de képtelen volt lecsillapítani.

  - Azt mondtad huszonhat éve minden este azzal ébredsz, hogy attól félsz elveszítesz – kapkodott levegő után fulladozva. – Én huszonhat éven át azzal a gondolattal feküdtem le, hogy mindig itt leszel nekem, hogy sosem veszíthetlek el... egészen mostanáig. Amikor azt mondta, hogy sorban megöli a szeretteimet...

A nő nem tudta befejezni a mondatot. Hangtalan sírástól remegett meg a válla, és olyan erősen szorította magához Pascalt, mint egy ragadozó, aki minden karmát a zsákmányába vájja. Egymásba kapaszkodva álltak az ablak előtt. Nem volt gyengédség vagy oltalom az ölelésükben, egy harmadik szem számára egy bizarr és erőszakos ragaszkodásnak tűnhetett volna a látvány. Egyedül ők értették és érezték egymást – osztoztak az önzőségben, mely egész életük során, mindenen és mindenkin végigtiporva hajtotta őket egymás felé. Tisztességtelen, gyáva játszmák és hazugságok között fogant szerelem volt az övék, mely számukra tisztább és igazabb volt mindennél a világon.