- Biztos nem iszik Ön is egy csészével, Mr. Whitborne?

Miss Agatha Overton hátrahajtott egy rakoncátlan barna tincset az arcából, félénken pislogva a kandalló mellett ácsorgó férfira. Mellette a kanapén lustán terpeszkedett a perzsa macska.

   - Nem – csóválta meg a fejét Sebastian. – Bocsássa meg nekem, angol létemre nem rajongok a teáért. De ha kegyednek ízlik, szívesen küldetek holnap néhány csomaggal ebből az indiai fajtából.

   - Jaj, dehogy! Már így sem tudom, hogyan hálálhatnám meg a segítségét.

   - Ugyan, kedves kisasszony – mosolygott a férfi. – Hiszen semmiség az egész.

Miss Agatha óvatosan az asztalra tette a csészét, és finoman megvakarta a macska fejét, aki csukott szemmel, hosszas dorombolással élvezte a kényeztetést. Sebastian elmélázva nézte a lány bájos, kerekded arcát, bármit megadott volna azért, hogy egyszer őt simogassa ilyen gyengédséggel. Oldalra biccentette a fejét, órákig képes lett volna gyönyörködni ebben a megelevenedett tündérben.

   - És mondja, Ariadné nem okozott túl sok bonyodalmat?

  - Cseppet sem – felelte halkan a férfi. – Nagyszerűen összebarátkoztunk, és azt hiszem nomen est omen, a fonalgombolyaggal órákig eljátszott.

A lány csilingelve felnevetett, Sebastian pedig úgy érezte belelágyul a szíve.

   - Ha máskor is szükség lenne rám, kérem szóljon bátran.

  - Úgy lesz – mosolygott vissza rá Agatha. – Sajnos mennem kell, a gardedámom mindjárt visszajön és kikapok, ha nem talál otthon éjnek évadján. Köszönök mindent, és ígérje meg, hogy hamarosan meglátogat Mr. Whitborne.

   - Sebastian, kérem.

   - Sebastian – ismételte a lány pirulva.

A férfi kezet csókolt, majd a bejárathoz vezető keskeny út aljáig kísérte Miss Agathát. Már rég becsukódott a szomszédos ház ajtaja, de Sebastian még mindig sóvárogva bámult a rododendron bokrok fölé. Komótosan ballagott vissza a saját lakrészébe, és a fürdőszobában vizet engedett. Vékony sugárban, halk csobogással folyt a csapból, csak a csempék erősítették fel a visszhangot. Sebastian levetkőzött, majd kézbe vette az Evening Standard friss számát és beleereszkedett a forró kádba. A külpolitika és a sportrovat sosem érdekelte, a belpolitikai cikkekbe is csak felületesen olvasott bele. Egyedül a bulvárhíreknél és a lovi eredményeknél időzött el hosszabban, utóbbinál egyre nagyobb kísértést érzett, hogy egyszer kimenjen és fogadjon egy-két futamra.

A forró gőz kellemesen csiklandozta az arcát, szinte nyakig elmerült a vízben. Bár már több mint egy hét eltelt, de még mindig nehezen verte ki a fejéből a hampsteadi esetet. Azelőtt sosem érzett bűntudatot az áldozatai után, halottjait mind a személyes ellenségeinek tekintette, akik az útjában álltak. Tisztán emlékezett a bosszútól mámoros pillanatokra, most azonban csak émelygés és bizonytalanság marta belülről –  tenyerében újra érezte a kés markolatát, amikor Daniel húsába vájva megremegett, hallotta a penge hersegő hangját, ahogy áttört az izmokon.

A kínzó csendet három ütemes koppanás szakította félbe. Sebastian mogorván félredobta a lapot és gyorsan a háziköntösébe bújt. Sietős léptekkel közeledett a bejárat felé, nem sejtette, hogy Miss Agatha miért jött vissza. Nagy lendülettel szélesre tárta az ajtót, de a mosoly az arcára fagyott. Jéghideg verejték csorgott végig a tarkóján egészen a hátáig, mégis úgy érezte, mintha égne a bőre.

   - Mr. és Miss Galanis. Micsoda váratlan meglepetés.

  - Jó estét. Sajnáljuk, hogy bejelentés nélkül érkeztünk. Fontos ügyet kell megbeszélnünk, csupán pár perc az egész.

   - Hogyne. Kérem, fáradjanak beljebb. Egy perc türelmet kérnék, amíg átöltözöm.

   - Felesleges. Úgysem tartjuk fel sokáig.

Sebastian keze ökölbe szorult egy pillanatra. Kelletlenül utat mutatott a vendégeknek a szalon irányába és bűvészi gesztussal előkerített egy dobozkát az egyik titkos rekeszből.

   - Óhajtanak esetleg egy szivart? Kubai.

Az ikrek mintha meg sem hallották volna a felkínálást, mindenfajta felszólítás nélkül helyet foglaltak a kanapén. Mozdulataik sallangmentesek voltak, eleganciájuk az egyszerűségben rejlett. Sebastian kelletlenül csatlakozott hozzájuk. Mocorgott egy darabig, mire úgy-ahogy elhelyezkedett a köpenyben. Széttárni nem tudta a lábát, ha pedig keresztbe tette, a bokája fölött túl nagy rész maradt fedetlenül. Végül összezárta a térdét, de ettől meg egy kisdiáknak érezte magát az iskolapadban. 

   - Sajnálom, hogy kihagyták a házavató partit – törte meg a kínos csendet.

Tekintete találkozott az ikrekével, fagyos szenvtelenséggel néztek vissza rá és egyáltalán nem tűnt úgy, hogy reagálni óhajtanak a férfi kijelentésére.

   - Máshol is találkozhattunk volna – köszörülte meg a torkát Sebastian.

   - A praktikum hívei vagyunk – felelte könnyedén Xavier.

Isabelle zafírkék szeme meg-megvillant a lámpafényben, mint egy vadmacskáé, ahogy apránként végigtekintett a tágas szalonon. Egy futó pillantás is elég volt, hogy felmérje, mennyit kóstál az aranyosan csillogó gyertyatartó a kandallópárkányon vagy az ezüst hamutál a dohányzóasztalon.

   - Jó látni, hogy így rendbe jöttek a dolgai, Mr. Whitborne – summázta végül. – Nem volt hát hiába az a sok erőfeszítés. Szép otthont teremtett magának.

Szóval ezért vagytok itt, látni akartátok hova került a pénzetek – futott át Sebastian gondolatai között. Már nyitotta a száját, hogy kellő nyájassággal köszönetet mondjon a támogatásért, ám ekkor Xavier, mintha csak végszót kapott volna, továbbfűzte testvére gondolatmenetét.

   - Sok inhumánus vámpír megirigyelné ezt a fényűzést, Mr. Whitborne. Persze ők nincsenek is olyan kiváltságos helyzetben, mint Ön.

Sebastian kihúzta magát.

  - Nos valóban, bár fontos különbség, hogy én mindig is Whitborne voltam, csupán inhumánus sorsra kerültem hosszú ideig. De természetesen szeretném kifejezni a mélységes hálámat…

  - Nem ezért vagyunk itt – szakította félbe Xavier. – Csupán szeretnénk rámutatni arra, hogy amikor annak idején felkeresett bennünket a Midnight Medley-n, a beszélgetésünk apropója az inhumánus ügy volt. Azóta viszont jóformán semmit nem tett az érdekükben, miközben rövid idő alatt hihetetlen magasságokba emelkedett a semmiből.

A férfinak minden önuralmára szüksége volt, hogy féken tudja tartani az indulatát és elfedje valódi véleményét a dologról.

  - A helyzetem joggal vet fel kérdéseket, de úgy hiszem, hogy az én esetem csak alátámasztja mindazt…

   - Nincs szükség erre – emelte fel egy pillanatra a kezét Xavier. – Nyíltan szeretnénk beszélni.

Sebastian eltökélten felszegte a fejét.

   - Ha jól emlékszem, maguk voltak azok, akik nem avattak be a terveikbe. Hogy tehetnék így bármit is?

   - Némi pénzzel és egy kis befolyással sok mindent el lehet érni, Mr. Whitborne. Ezt épp Önnek magyarázzuk, aki olyan ügyesen keverte a kártyákat, hogy kis híján ítésszé választották? A saját intézkedéseinkkel kapcsolatban pedig, mint már említettük, épp annyit osztunk meg Önnel, amennyi szükséges.

Sebastian hátradőlt. Zsigere legmélyéig utálta ezt a színjátékot, elege volt ebből az egyenlőtlen küzdelemből, amely egyre inkább egy olyan teniszmérkőzésre hasonlított, ahol az egyik fél folyton csak fogadja a labdát, de sosem szervál.

   - Mit akarnak tőlem?

Xavier egy pillanatnyi szünetet tartott.

   - Először is tudni szeretnénk, hogy Ön számára az inhumánuskérdés nem puszta ürügy volt-e a saját származásának legitimálásáért.

Kínos csönd telepedett a szobára. Sebastian némán sóhajtott egyet, saját szívverése kalapácsütésként visszhangzott a fülében. Állkapcsa remegett az elfojtott dühtől, az ikrek leviatános karperece néha megcsillant a fényben, mintha szándékosan olyan szögben forgatták volna, hogy a szemébe világítsanak és provokálják.

  - A saját ügyem végre egyenesbe jutott, most foglalkozhatok másokéval is. – Várt egy kicsit a következő mondat előtt. – Nem tévesztem szem elől a célt.

Az ikrek szoborrá dermedve néztek rá, feszes tekintetük kíméletlenebbnek tűnt, mint egy vallatótiszté az őrszobán. Nagy sokára Xavier bólintott egyet.

   - Jó.

Sebastian a háta mögé rejtette a kézfejét, hogy vendégei észre ne vegyék önkéntelen rándulásait. Ölni tudott volna egy szál cigarettáért, de a tárcáját a hálószobában hagyta. Xavier oldalra pillantott a nővérére, mire Isabelle előhúzott egy cetlit és átnyújtotta Sebastiannak.

   - Hívja össze az inhumánusokat erre a címre két hét múlva pénteken, este hét órára.

A férfi összeráncolt homlokkal kutakodott az emlékei között. A hely nagyon is ismerősnek tűnt számára, London külterülete rémlett fel benne, nagyrészt elhagyott, romos gyárépületekkel.

   - Minden inhumánust, akit csak elér – nyomatékosította Xavier.

   - Mit mondjak nekik, miért jöjjenek el?

Egy naiv pillanat erejéig elhitte, hogy ezzel megfoghatja az ikreket, és kénytelenek lesznek részleteket is elárulni a terveikből, de Isabelle készen állt a válasszal.

   - Remélhetőleg hamarosan sikerül feloldani a feszültségeket nemesi családok és az inhumánusok között. Ezt a találkozót azért szervezzük, hogy meghallgassuk az inhumánus vámpírok igényeit.

   - Hogy kerülök én a képbe? – emésztgette a hallottakat Sebastian.

Xavier arcán egy halvány mosoly suhant át.

   - Bár akadtak köztünk félreértések, Mr. Whitborne, nem vehetjük semmibe az igyekezetet, amit az utóbbi időben tett. 

   - Én már azzal is elégedett lennék, ha végre nyíltan megmondanák, hogy mik a terveik – felelte a lehető legszelídebb hangsúllyal Sebastian.

   - Ne aggódjon, mindent meg fog érteni.

   - Rendben – sóhajtotta a férfi.

Az ikrek majdnem egyszerre álltak fel. Nem vesződtek sokat a búcsúzással, mire Sebastian felocsúdott, a Galanisok lovaskocsija már el is robogott a Birdcage Walkról. A férfi némán állt a szalon közepén, mint egy lefegyverzett katona a vesztes csata helyszínén, majd felkullogott a fürdőszobába. A ház most szinte tökéletes némaságba burkolózott, mintha ő is az ikrek cinkosa lenne.  Sebastian ledobta a köntösét és ismét beleereszkedett a kádba.

Még órákon keresztül ült a kihűlt, borzongatóan jéghideg vízben.