Szárazon roppant a dió héja a fémrecék alatt. A semmittevés édes csöndje telepedett a szalonra, egyedül a halk kis reccsenések töltötték be a szobát. Pascal a kanapén heverészve olvasott, arcán nyugalom ült, mintha hónapok kemény munkáját pihente volna ki. A Goirot apó lapjai gyűröttek és elhasználtak voltak – kávéfoltok, szamárfülek és a szöveg szélére körmölt lakbértartozások árulkodtak a férfi zűrzavaros párizsi fiatalkoráról. Legalább harmincszor  kiolvasta az évek sokán, de ezt mindenki előtt letagadta, nehogy szentimentálisnak tartsák, amit nagyobb sértésnek érzett, mintha ledisznózták volna. Daniel előtt kiterítve hevert a kertből szedett dió, a héjakat gondosan egy kosárba gyűjtötte tüzelőnek, mint hajdanán a nagyapjától látta. Ahogy teltek a hetek egyre inkább megbarátkozott a vámpírléttel, bár a teste még időnként tiltakozott a változások ellen. Hidegrázás, szédülés és hányás gyötörte éjszakánként, a megivott vér undora eluralkodott az érzékszervein. Orvosnövendékként hosszú éveken át látta, szagolta, tapintotta a legcsekélyebb gond nélkül, de a gondolat, hogy ez az emberi testnedv a nyelőcsövén keresztül távozzon, előhívta a legmélyebben lappangó iszonyodását.

   - Miranda hol van? – lépett be a kert felőli ajtón Francesco.

   - A Burlington Arcade-be ment vásárolni. Miért?

  - Semmi, csak a kutyái széttéptek valami erdei állatot és összetrancsírozták a teraszon. Gondoltam szólok, hogy oda fog rohadni a márványra.

Pascal felkelt a kanapéról és kíváncsian kinézett az ablakon. A fehér kőpadlót véres lábnyomok és szétcincált belek borították, ami a megfonnyadt avarral keveredve elviselhetetlen dögszagot árasztott. A két dobermann a száját nyalogatva besomfordált az ajtón, és fegyelmezetten a férfi lábához ült, aki egy zsebkendővel tisztára törölte vöröslő pofájukat.

   - Gusztustalanok vagytok – korholta őket Pascal. – Mintha nem kapnátok elég zabálnivalót.

   - Szerintem valami fiatal őzbakot vagy talán rókát téphettek szét – gyújtott cigarettára Francesco. –De majd úgyis megtaláljuk a cserjésben vagy a rózsaágyásban a tetemet.

   - Megyek, szólok Jasonnek, hogy takarítsa fel.

Daniel némán törte tovább a diót, kerülve bármiféle szemkontaktust Francescóval. Nem szeretett kettesben maradni a férfival, volt valami kibékíthetetlen feszültség közöttük, amely nem csillapodott a hónapok alatt sem. Francesco fel-alá sétálgatott a szobában, időnként megpiszkált egy-egy szobrot vagy vázát unalmában, amikor az egyik kristálytál alatt egy köteg papírra lett figyelmes. Óvatosan kihúzta a talapzat alól, majd miután átolvasta, lazán az asztalra csapta.

   - Én ezt nem fogom aláírni, mondd meg neki.

   - Nem vagyok hírvivő, ezt nektek kell megbeszélni – pillantott fel Daniel higgadtan.

  - Lehet, hogy vámpír lettél, de attól még semmi közöd a Carnon vagyonhoz! Mégis milyen alapon kapnál te hozzáférést a banki betéthez?

   - Hé! 

Pascal hangja áthasította a termet. Határozott léptekkel közeledett az asztalhoz, tekintete szinte szikrákat vetett, amikor Francescóval farkasszemet nézett.

   - Ugyanolyan Carnon, mint mi vagyunk.

Keze öntudatlanul is Daniel széktámlájára kúszott.

   - Akkor sincs jogosultsága egy csekkönyvhöz, egy árva pennyt nem tett hozzá.

  - Ő gondoskodott évekig a vérellátásról és továbbra is az ő praxisából kapjuk, másrészt meg minden Carnont megillet a vagyon, ahogyan te is hozzáférést kaptál, amikor ideköltöztél. Úgyhogy fogd meg azt a kurva tollat és kanyarítsd oda a nevedet.

Francesco tettetett csodálkozással felvonta a szemöldökét, majd gúnyosan elvigyorodott.

   - Nocsak, micsoda pálfordulás.

   - Miranda ugyanezt mondaná, vedd úgy, hogy megspóroltam neked egy vitát.

A férfi egy rosszalló sóhajjal aláírta a papírt, de egy pillanatra sem vette le a szemét Pascalról. Ráncokkal barázdált szürke tekintete flegmán végigpásztázta, majd egy vállrándítással kimasírozott a szalonból. Dermesztő, kínos csend maradt utána, Daniel csak halkan mert újra a diótörőhöz nyúlni, és olyan óvatosan roppantotta össze a héjat, mintha porcelánból lenne.

   - Köszönöm – motyogta az orra alatt.

   - Jól van, fogd be.

Pascal egy hanyag fintorral pillantott hátra, de ujjai zavartan babráltak a függönyrojtokkal. Egy ideig még fel-alá téblábolt, fontoskodva belekotort a megtisztított, aranysárga dióba, majd levetette magát a székre. Magához húzta a legközelebb eső újságot, amit már egy nappal ezelőtt átfutott, de az elmélyült olvasás mímelésére most tökéletesen alkalmasnak bizonyult.

   -  Láttam, hogy te is aláírtad – folytatta Daniel tétován. – Szeretném ha tudnád, hogy ezt igazán nagyra értékelem.

   - Francia vagyok, születetten nagyvonalú.

Daniel egy halvány, bölcs mosolyra húzta a száját.

   - Elviccelheted, de jó lenne komolyan beszélnünk.

   - Mit akarsz tőlem? – dobta félre az újságot Pascal. – Itt vagy, vámpír vagy, elfogadtam.

  - Tudom, hogy ez váratlan fordulat, de biztosítani szeretnélek, hogy más dolgokban ez nem fog változást jelenteni. Legalábbis én nem fogok lépéseket tenni.

Pascal hátradőlt a széken, kék szemeiből eltűnt a cinizmus és a düh karcossága. Különös nyugalmat sugárzott magából, pedig a felszín alatt sok aggasztó gondolat gyötörte, de életében először játszmák és erőfitogtatás nélkül akart Danielnek válaszolni. Sosem hitt abban, hogy képes lesz erre, de úgy érezte az elmúlt hetek többet formáltak rajta, mint a hosszan stagnáló évtizedek.

  - Daniel, ez nem ilyen egyszerű. Szeretném, ha ilyen könnyen menne, de nem fog, és tanult emberként látnod kell, hogy ez túl naiv terv. Ha őszinte akarok lenni veled, mindig arra gondoltam, hogy legfeljebb ki kell várnom míg megöregszel és meghalsz. Reménykedtem, hogy legrosszabb esetben is 1930-ra már elvisz a köszvény vagy kapsz egy szélütést, azt a pár évtizedet meg kibírom valahogy.

A férfi kényelmetlenül fészkelődött a helyén, majd kissé halkabban folytatta.

   - De ha már így alakult... azt hiszem meg tudom majd szokni a dolgot.

   - Mert tudod, hogy téged szeret.

Daniel hangja száraz és tényszerű volt, mintha csak a Pitagorasz-tételt mondta volna fel. A súlyos csöndbe belefütyült a szél, odakint a fenyők ágai recsegve-ropogva próbáltak ellenállni, aztán hirtelen ismét elnémult a táj. Pascal lassan bólintott.

   - Én nem akarok közétek állni.

   - Ez kedves. De nem is tudnál, Daniel.

A kulcs fordult a zárban, Castor és Pollux izgatottan az ajtóhoz rohant, amint meghallották a gazdájuk hangját. George hatalmas, szalagokkal átkötött dobozokat cipelt, melyeket imbolyogva próbált az első kézre eső komódig egyensúlyozni. A kutyák boldogan vakkantva ugráltak Mirandára, aki széles mosollyal az arcán üdvözölte őket.

   - Hiányoztam? Hát mindig azt hiszitek örökre elmegyek? – vakargatta meg a fülük tövét. – Jól van, jól van... itt vagyok már, mindjárt sétálunk egyet.

Pascal és Daniel összenézett az asztal felett. Ritkán látták a nőt ilyen sugárzóan jókedvűnek, de abban szavak nélkül is egyetértettek, hogy ilyenkor a leggyönyörűbb. A korábbi beszélgetés ólomsúlya mintha felengedett volna, a két férfi közötti feszült légkör pillanatok alatt szertefoszlott. Úgy nézték Mirandát, mint két műgyűjtő, akik ugyanazért a ritka festményért versengenek, de végső soron a műélvezet közösséget kovácsol belőlük.

   - George kedves, kérlek vidd fel a csomagokat a szobámba. Ó, hát itt vagytok? – torpant meg a nő szalonba lépve. – Jó ég, mennyi dió...

   - Milyen volt a városban?

 - Egészen kellemes, a karácsonyi ajándékaitok nagy részét már meg is vettem – kuncogott Miranda. – De ne is álmodjatok róla, hogy megtaláljátok! Daniel drágám, hogy érzed ma magad?

   - Már jobban. A tegnap hajnal volt csak rossz.

   - Nekem az első három napban volt hasonló – gyújtott cigarettára Pascal. – Folyton émelyegtem és hányingerem volt, emlékszel ma chérie?

A nő fontoskodva járkált fel-alá, vázába tette a borókaágakat, gyertyákat gyújtott, majd felhajtotta a zongora fedelét.

   - Hogy is felejthetném el azt a rémes agonizálást, amit a Rue Jean Leclaire közepén műveltél.

   - A lényeg a lényeg – fordult Danielhez –, le kell feküdni a földre néhány percre, attól elmúlik.

   - Életvezetési tanácsok helyett, inkább játszhatnál valamit.

Mielőtt azonban Pascal válaszolhatott volna, hirtelen  kopogtattak. Miranda néhány pillanatig hezitált, majd az előszobába sietett és egy határozott mozdulattal kitárta a bejárati ajtót. A küszöbön Cyrill ácsorgott, a fehér lépcsőkön vaskos sárfoltok éktelenkedtek a cipője nyomán. Haja nedvesen összetapadt a nyirkos ködtől, orra vörösen fénylett a hidegben, melytől mindinkább egy ázott madárijesztőre hasonlított.

   - Hol a lovaskocsid? – hunyorgott a kerítés felé a nő.

   - Vonattal jöttem. Sürgős.

Miranda kelletlenül betessékelte a hallba, még élénken élt az emlékezetében a múltkori incidens, amikor hajszál híján kidobatta a Whitborne-okat. Cyrill zihálva vetkőzött, mozdulatai idegesebbek és zavartabbak voltak, mint általában.

   - A hampsteadi állomás innen jókora kerülő, csak nem gyalog jöttél idáig?

   - De, de azt hittem gyorsabb lesz a vasút. Mindegy.

   - Értem – pillantott körbe feszengve a nő. – Nos, akkor foglalj helyet, hallgatlak.

Cyrill egy nagy sóhajjal lerogyott a legközelebbi fotelbe, két tenyerét összezárta a szája előtt, mintha valami súlyos titkot kellenie kiadnia magából. A tűz időnként hangosan pattogott a kandallóban, ami csak még nyilvánvalóbbá tette a fojtogató csöndet. Miranda türelmesen várt. Gyerekkora óta nyugodtnak és kimértnek nevelték, hogy elviselje a legunalmasabb beszélgetéseket ásítás nélkül, ne vakarózzon a legszúrósabb csipkéjű ruhában sem, és a legmulatságosabb baklövéseknél se mosolyodjon el – a Cyrillre való várakozás csak egy volt a sok kényelmetlen helyzet közül.

   - Hatalmas veszélyben vagyunk – suttogta maga elé a férfi. – Mindnyájan.

Miranda cinikusan felvonta a szemöldökét, de mielőtt megszólalhatott volna, Cyrill folytatta.

  - Komolyan beszélek. A Galanis ikrek véres módszerekkel fel akarják számolni a Tanácsot, több száz inhumánust gyűjtöttek Londonból és Írországból. Hidd el nekem, ennek a fele sem tréfa, Sebastian ott volt, mindent látott és hallott!

   - Sebastian?

   - Tudom, tudom, hogy mit akarsz mondani, de kérlek hidd el – nézett rá szinte könyörögve. – Ha mi képesek voltunk neki hinni és megbocsátani... kérlek Miranda, most össze kell fognunk a nagyobb ügyért.

  - Az hogy ti hittetek neki és megbocsátottatok, az a saját korlátolt naivitásotok. Nekem eszem ágában sincs egy ilyen árnyjátékba belefolyni, ahol Sebastian mozgatja a bábokat és valami mondvacsinált mesével a Galanisok ellen hangol mindenkit.

Cyrill tehetetlen kétségbeesésében a halántékára tapasztotta mindkét tenyerét és fájdalmasan felnyögött. Képtelen volt logikusan érvelni, és ez a düh úgy emésztette, mint egy toporzékoló gyereket.

  - Miranda értsd meg, hogy igazat mond! Te nem láttad, te nem voltál ott! Hinnünk kell Sebastiannek most az egyszer, mert az életünk múlhat rajta!

A nő határozottan felállt a kanapéról, Cyrill pedig kénytelen volt tudomásul venni, hogy a látogatása hamarosan a végéhez ér.

   - Sok szerettem élete múlt már azon, hogy hittünk Sebastiannek.

   - De...

   - Nem érdekel, Cyrill. Jó éjszakát.

Miranda hangja karcosan csendült. A kínos csöndben Pascal és Daniel csak laposan pillantott a távozó Cyrillre, tekintetük végigkísérte a becsukódó ajtót. A csípős hideg bekúszott a küszöb alatt és megborzongatta egy pillanatra a lábszárukat, de egyikük sem volt biztos, hogy valóban a széltől fáznak-e. A szalonban megfagyott a levegő, mintha a korábbi jókedvű melegséget árasztó nő csak egy furcsa álomkép lett volna. Feszes mozdulattal kitárta a teraszajtót, de mielőtt kilépett volna visszahőkölt. Vértócsák és belsőségek borították még mindig a márványpadlót, a kutyák lesunyt fejjel a gazdájuk lábához somfordáltak és megadóan lefeküdtek mellé.

   - Széttéptek valami állatot – adott magyarázatot Daniel.

   - Pedig szóltam Jasonnek, hogy takarítsa fel – tette hozzá Pascal mogorván. – De ennyit ért.

Miranda porcelánarccal meredt a szétmarcangolt húscafatokra. A kezdeti undora csillapodni látszott, minél tovább nézte a vérfoltokat, úgy költözött a tekintetébe valami különös hidegség. Szemeit a birtok távoli dombjaira, a ködből kirajzolódó platánfára szegezte, majd lassan elmosolyodott.