Cyrill orrába édeskés, párás illatok szöktek, amint belépett a helyiségbe. Nem látta merre megy, Katharina hűvös tenyere a szemére simult, és hagyta hogy vakon vezessék előre. Amióta kilépett a lefüggönyözött lovaskocsiból, a nő óvatosan terelgette, miközben kezét egy percre sem vette le a férfi arcáról. Súlyos virágillat terjengett a levegőben, a kinti zajok eltompultak, mintha valami búra alatt lennének Londontól elzárva.

   - Még most sem árulod el hova viszel?

   - Csak türelem, mindjárt kinyithatod. Egyébként is az én játékom, az én szabályaim.

Cyrill mosolyogva rázta meg a fejét. Odahaza mélyen belemerült egy Verne könyvbe, amikor Katharina betoppant a szalonba és bejelentette, hogy azonnal öltözködjenek, mert van egy meglepetése. A váratlan akció félbeszakította szokásos napi rutinját, nem rajongott ezekért a spontán kirándulásokért. Ha csak tehette, előre megtervezte a napját és szerette ahhoz tartani magát. Nem volt sok kedve kimozdulni otthonról, pláne úgy, hogy fogalma sem volt merre tartanak, de látva Katharina izgatottságát, nem akart ünneprontó lenni. Ebből talán nem lesz semmi gond – futott át az agyán. Az elmúlt hónapok éppen elég kellemetlen meglepetéssel szolgáltak ahhoz, hogy egyre többre értékelje a kevés biztos dolgot az életében.

   - Megérkeztünk!

A férfi homályosan pislogva nézett körbe, a hosszas sötétség után hirtelen varázslatos látvány tárult a szeme elé. A botanikus kert üveg tetőszerkezetén keresztül átszűrődött a holdfény és megvilágította a hatalmas pálmafák levelét. A tavon vízililiomok úsztak, mintha rózsaszín sziromhintók ringatóznának a víztükrön, színes, egzotikus virágok árasztották bódító illatukat.

  - Ezt nem hiszem el – hebegett Cyrill álmélkodva. – Hogy sikerült ide... én ezt nem értem.

  - Olyan sokat emlegetted, hogy bárcsak egyszer láthatnád a Kew Gardenst, hát addig ügyeskedtem míg elintéztem, hogy este soron kívül beengedjenek minket – mosolygott huncutul a nő.

   - Ó, Kätchen... Ez a legszebb ajándék, amit kaphattam!

Cyrill gyermeki örömmel sétálgatott a növények között, ujja hegyével időnként megérintette egy-egy orchidea pettyezett szirmát, mintha csak valami törékeny ékszerhez nyúlna.

  - Ez egy csodálatos Angraecum, ami csak Afrikában és Indiában őshonos. Látod a csillag alakú virágait, milyen szabályosak?

Katharina angyali türelemmel hallgatta a férfi rögtönzött növénytani értekezését páfrányokról, bonsai fácskákról és liliomokról, miközben üvegházról üvegházra követte. Mire a rózsalugasokhoz értek Cyrill kifogyott a mondanivalóból, így csak egymásba karolva andalogtak a kertben.

   - Mondd, te tényleg akartad azt az ítészi pozíciót? – kérdezte a nő elmélázva.

Cyrill megperdült, mintha méh csípte volna meg, az iménti jókedve egy pillanat alatt elillant az arcáról.

  - Hát persze. Hogy kérdezhetsz ilyet? – vágta rá szinte azonnal, de volt valami furcsa hivatalosság a hangjában.

   - Csak eszembe jutott. Nem rémlik, hogy lett volna különösebb célod.

   - Dicsőséget akartam szerezni a házamnak. Vagyis a házunknak. Ez nem elég?

Katharina erre nem mondott semmit. Rövid hallgatás után megtorpant és Cyrillre emelte kék tekintetét.

   - De azért így se rossz, igaz?

Nem kérdésnek hangzott, amit kimondott, inkább végkövetkeztetésnek. Ahogy elnézte Cyrillt, aki zavarában egy rózsafejet kezdett babrálni, úgy tűnt ez kvázi a legideálisabb állapot a férfi számára. Apró örömökkel megfűszerezett, nyugalmas élet, ahol békén hagyják és tengődhet egyik napról a másikra. Szomorú sóhajt lehelt maga elé.

   - Mi lesz otthon? – kérdezte a nő.

   - Hogy érted?

   - Mihez kezdesz majd a jövőben?

   - Nem tudom – vonta meg a vállát Cyrill szórakozottan. – Majd csak eltöltöm valahogy az időt.

A férfi a távolba révedt, Katharina látta rajta, hogy gondolatban egészen máshol jár. Cyrill rezzenéstelenül ácsorgott, csak az ujjai mozogtak. A nő némán figyelte a férfi zsebóráját, amely könnyed táncot lejtett vékony láncán. A hazaúton mintha kicserélődtek volna a korábbi lelkiállapotok, Cyrill felszabadultan, mosolyogva szemlélte az utcákat, Katharina pedig komor tekintettel meredt a semmibe.

   - Nagyon jól éreztem magam – simogatta meg a nő kezét. – Köszönöm neked.

   - Örülök – felelte bánatosan, amit a férfi fáradtságnak tulajdonított.

A Melbury Road legtöbbször megnyugvással szolgált Katharina számára, mostani szorongása azonban akkor sem szűnt meg, amikor a kocsi megállt a ház előtt. Cyrill előresietett, mind a ketten arra számítottak, hogy Bettina és Dominik már visszavonultak a szobájukba, de mihelyst beléptek, a fiú eléjük szaladt.

   - Csakhogy megjöttetek! Mr. Triggs levelet hozott.

A kisasztalon egy összehajtogatott papírlap hevert, alatta pedig egy mélyvörös boríték, amelynek felső szélén egyenetlen tépésnyom húzódott. Cyrill szája összeszorult, dühödt pillantása megijesztette Dominikot, de a férfi Bettinához fordult.

   - Hogy merészelted felbontani?

   - Honnan veszed, hogy én voltam? – csipkelődött a lány.

   - Talán nem te tépted fel, mikor semmi közöd nincs hozzá?

   - Cyrill… – szólt közbe Katharina a levélből felpillantva.

   - Miért is? A címzettnél az volt: Whitborne – feleselt Bettina. – Én talán nem vagyok Whitborne?

   - Akkor sincs semmi jogod ahhoz, hogy a nekünk…

   - Cyrill! – kiáltotta hangosabban Katharina. – Olvasd el!

A férfi fejcsóválva vette át az üzenetet, mikor azonban a végére ért a nem túl hosszú levélnek, bosszúság helyett iszony költözött a tekintetébe. Nagyon lassan hajtogatta össze az ívet.

   - Oda kell mennünk – jelentette ki határozottan.

Katharina megrázta a fejét.
 - Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Gondolj csak bele, Mirandáéknak így is nagy megrázkódtatás ez, mi csak útban lennénk náluk.

   - Daniel jó barátom – tiltakozott Cyrill. – Látni akarom.

​

A lámpabúra festett üvegcserepei színes fényfoltokat rajzoltak az éjjeliszekrényre. Kötszerek és kenőcsök sorakoztak rajta, Daniel bágyadtan nézte a kopottas orvosi táskát. Dr. Huntington komoran jegyzetelt őszülő bajsza alatt időnként latinul mormogva. Barna tweed zakójának ujja bolyhos volt a sok viseléstől, mikor a papír végére ért az utolsó rubrikában keményen koppant a ceruza hegye.

  - Nincs szervi károsodása Mr. Fowler, bár azt hiszem ezt Ön is tudja. Meglepően gyors tempóban gyógyul a seb, érdemes lenne ezt a metamorfózist komolyabban is bevonni a kutatásaiba.

Daniel kissé szemrehányóan felpillantott.

   - Attól tartok Professzor úr, ez most a legkevésbé sem prioritás számomra.

Dr. Huntington levette a szemüveget az orra hegyéről, és az ágy szélére ült.

   - Tudja, én protestáns vagyok, de egyben darwinista is, így nem hiszek az isteni predesztinációban. Ha azonban van Sors, vagy a csillagrendszerünk valamiféle titokzatos mozgatórugója, úgy semmi nem történik véletlenül.

Az öregember itt egy kis szünetet tartott. Reszketeg kezébe vette a porcelán csészét, nagyot hörpölt a teájából, majd visszahelyezte az asztalra.

  - Amikor a húgom, Lily vámpírrá vált, kétségbeestem. Gyűlöltem a tényt, hogy ez létezik és megtörténhet, a tudomány, amiben hittem, hirtelen cserben hagyott és nem tudott megnyugtató választ adni a jelenségre. Hosszú időbe telt, amíg sikerült elfogadnom, hogy ahelyett, hogy átkoznám a sorsom, inkább előnyömre hajtsam. Fiatal, frissen végzett orvos voltam akkoriban, hát azt tettem, amiben a legjobb voltam: kutatni és gyógyítani kezdtem a vámpírokat. Az, ami eleinte elborzasztott, lassan a hivatásommá vált, és így őszülve, ráncosodva azt mondom: ez volt az én életem és létezésem célja.

   - De Ön sem akart vámpírrá válni soha.

 Az orvos nagyot sóhajtott.

 - Ez igaz. Én gyáva voltam hozzá. Lily szinte minden évben megkérdezte egyszer, de én mindannyiszor nemet mondtam.

 Daniel feljebb ült az ágyban.

   - Miért?

  - Féltem a változásoktól. Bár a tudományos érdeklődésem kíváncsivá tett, vajon mit hoz a jövő és az új technológia és látni szerettem volna hova jut az emberi fejlődés, de éppúgy féltem, hogy olyan sötét idők jönnek még, amit nem akarok megélni.

Huntington elmélázva bámulta a parkettát. Különös, megnyugtató csönd borult a szobára, mégis feszült, borongós gondolatok suhantak át mindkét férfi fejében. Az orvos lassan, szinte félénken szorongatta meg Daniel kezét.

  - A világ tele van félelmetes dolgokkal és rettenetes emberekkel. Tragédiáknak voltam szemtanúja, anyák, gyermekek és apró csecsemők haltak meg életük virágjában. Ami magával történt az kellemetlen, de semmiképpen nem tragikus.

   - Én nem akartam örökké élni – felelte csöndesen a férfi.

  - Mint mondtam, a sorsunk kifürkészhetetlen – állt fel komótosan a matracról Huntington. – Ön aspiráns orvos, aki a vámpírok fiziológiáját kutatja. Most pedig vámpírrá vált. Felix culpa.

Daniel összevont szemöldökkel meredt a takaró virágmintáira, amiből egy baráti vállon veregetés zökkentette ki. Az öregember összecsattintotta a táskáját, és egy nyegle mozdulattal a fejébe nyomta gyapjúkalapját.

  - Pihenjen sokat, a sebbel kapcsolatos teendőket pedig azt hiszem sértés lenne a legjobb diákomnak magyaráznom – mosolygott a bajsza alatt. – Inkább azt javaslom gondolja át, hogy miféle kötelességeket és felelősségtudatot ró magára ez a megváltozott állapot. Mr. Fowler, Ön elsősorban kutató orvos, és másodlagosan vámpír. Sose felejtse el ezt a sorrendet.

A férfi búcsút intett és lassú léptekkel kicammogott a szobából. A folyosó sötétjében az egyik súlyos, szederkék függöny mellett Miranda ácsorgott immár hosszú percek óta. Amint kilépett az orvos, türelmetlen izgatottsággal fordult hozzá.

   - Minden rendben, Andrew?

   - Felesleges aggódnia Lady Carnon-Seydell, a sérülés szépen gyógyul.

Egymásba karolva sétáltak le a lépcsőn, Miranda megkönnyebbülten felsóhajtott.

   - Köszönöm, hogy idefáradt.

 - Nem tesz semmit. De tudnia kell, hogy vannak sebek, amik nem gyógyulnak ilyen könnyen. Figyeljen, hogy Mr. Fowler ne hagyja el magát, mert a kialakuló súlyos melankólia végzetes következményekkel is járhat. Ugye érti, mire gondolok.

Miranda kényszeredetten bólintott. Az aulába érve a férfi búcsút intett, majd összeráncolt homlokkal magára terítette a kabátját.  Esernyője és orvosi táskája vadul himbálózott a kezében, ahogy eltűnt a kertkapu irányában. A nő még sokáig bámulta a távozó kocsit, révedezéséből George szavai ébresztették csak fel.

   - Nagyságos asszonyom, Mr. és Miss Whitborne vár Önre a szalonban.

  - Nem emlékszem, hogy felhatalmazást adtam volna erre, George –  emelte meg a hangját. – A szívesen látott vendégek személyéről még mindig én döntök itt, és jelenleg senki sem az. Legfőképpen nem a Whitborne-ok.

Odabent kínos csönd honolt, a kutyák kíváncsian szaglászták Cyrill cipőjét, aki katonás fegyelemmel ácsorgott a szoba közepén. Katharina most már határozottan szeretett volna visszafordulni, minden egyes másodperc megerősítette abban, hogy most nem itt van a helyük. Heves, kopogó léptek közeledtek a szalon felé, majd hirtelen Miranda rontott be az ajtón.

   - Miért jöttetek ide? – kérdezte hidegen, köszönés helyett.

   - Szeretnék beszélni Daniellel – szólalt meg Cyrill már közel sem olyan határozottan, mint amikor Katharinával közölte az ötletét.

   - Nem gondolom, hogy bármi fontos mondanivalód lehetne a számára – felelte a nő.

   - Csak tudni szeretném, hogy érzi magát.

Miranda szeme vad villámokat szórt, de egyelőre féken tudta tartani az indulatát.

  - Ezt magadtól is kitalálhatod. Fizikálisan rendben van, hagyjátok békén. Amúgy sem kértem, hogy gyertek ide, a levél csak tájékoztató jellegű volt.

Katharina épp elég párhuzamot hallott már Cyrilltől a Carnonok és az oroszlánok tulajdonságai között, nem egyszer saját maga is meggyőződhetett arról, hogy nem minden alap nélküli a hasonlat. Ebben a percben azonban úgy látta, Miranda sokkal jobban hasonlít egy sarokba szorított kígyóra, amelyik nyakát behúzva bármelyik pillanatban lecsaphat.

   - Már az is baj, ha idejövünk? – kérdezte Cyrill.

Miranda felhúzta a felső ajkát, Katharina egy pillanatra azt hitte, hogy rátámad Cyrillre. A nő hangja epésen fortyant, minden egyes szó szinte lyukat égetett a férfin.

  - Ugyan, dehogy baj. Hogyan is értenéd mi zajlik körülötted, mikor egy ostoba kisfiú értelmi szintjén mozogsz. Egy ostoba, önző és gyáva gyerek szintjén! – mutatott rá vadul. – Ugyanilyen álszent képpel jöttél ide, amikor Isaiah-t megvakította ez a féreg, de téged csak az érdekelt, hogy mi lesz a nyomorúságos Whitborne-házaddal! Lefogadom, hogy most sem az érdekel, mi van Daniellel, aki mellesleg éveken keresztül ellátott téged meg a nőcskéidet vérrel, hanem hogy a hitvány életed veszélyben van-e.

  - Miranda, én nem...

  - Bárcsak sosem lett volna közöm a Whitborne-okhoz, egy olyan házhoz, amit egy bolond perszóna alapított és félkegyelmű, életképtelen, gyáva alakokkal gyarapította, meg egy olyan pokolfajzattal, mint Sebastian! A Whitborne-ok csak tragédiákat hoztak a családom életébe, és átkozom azt a napot, amikor befogadtalak! Elegem van belőled Cyrill, most pedig menjetek innen, mindketten!

Miranda az utolsó szavakat már szinte ordította. Cyrill néhány pillanat erejéig még fátyolos pillantással nézett rá, aztán szó nélkül kiviharzott az ajtón. Katharina még a helyén maradt, szeretett volna Miranda szemébe nézni. A nő odafordult hozzá, látszott rajta, hogy csak egy lépés választja el attól, hogy beváltsa a fenyegetését. Katharina nem szólt, de állta a tekintetét. Mintegy fél percig méregették egymást néma csendben.

   - Tévedsz. Nem minden Whitborne bolond vagy gyáva – szólt Katharina búcsúzóul.

Lassan, méltóságteljesen távozott a házból, pillantása tiszta és nyugodt volt.