Az idő mintha megállt volna. Becsapódó teraszajtó, elvágtázó lovak patadobogása, a padlón koppanó fém hangja és egy velőtrázó sikoly – disszonáns zajok egyvelege kísérte Sebastian tettét. Daniel eszméletlenül hevert a földön, mellkasán vörösen tátongott a vágás átáztatva a fehér inget és a perzsaszőnyeget. Miranda tehetetlenül próbálta elállítani, mindkét tenyerével befogta a sebet, de ujjai között átbugyogott a vér. Egész testében rázkódott a zokogástól, miközben a szoknyája szélét nyomkodta, préselte a férfi bordáihoz, de ügyetlen igyekezete hasztalan volt.

   - Asszonyom, itt a táska! – lihegett George a futástól.

Gyorsan a nő keze ügyébe adta a kötszert, de Miranda megszólalni sem tudott a sírástól.

  - Forralok vizet, hátha szükség lesz rá! – perdült meg a tengelye körül az idős férfi, és lélekszakadva a konyhába rohant.

Daniel arca halovány és szinte áttetsző volt, mintha viaszból lenne. Miranda minden maradék józanságával szorította a gézt, de a sűrű könnyfátyolon keresztül alig látta mit csinál.

   - Istenem, Daniel... Istenem...

Sokszor elképzelte az elválást. Ha fésülködés közben a válla fölött Danielre nézett, gyakran összehasonlította saját tükörképét a férfiéval. A két fiatal arc közül tudta, hogy az egyik örökké változatlan marad, míg a másikon sűrű ráncok és májfoltok keletkeznek majd, a bőr elaszik, a sötétbarna haj pedig ritkás ősz kóc lesz csupán. Egy sovány, beteg öregembert látott maga előtt, akitől élete alkonyán majd szép és csöndes búcsút vesz. Ez a látvány azonban új és brutális volt. Daniel száján és orrán vér bugyogott fel, mellkasán a sápadt bőr kifordult a vágás mentén, és vörös, húsos belsejét mutatta. Francesco zihálva rontott be a teraszajtón, haja és ruhája csatakos és vizes volt az esőtől. Tenyerével hátrasimította az ázott tincseket és sűrűn pislogva megdörgölte a szemét.

   - Elhajtott a kocsival a rohadék! – szuszogta dühösen. – Nem lehetett utolérni.

A nő fel sem nézett, minden figyelmét Daniel kötötte le és a szűnni a nem akaró vérzés. Pascal ezalatt a fal mellé húzódva bámulta az eseményeket. Idegesen toporgott egyik lábáról a másikra, de egy lépéssel sem ment közelebb. Jeges kék tekintete Danielre szegeződött, szembogara ide-oda ugrált a növekvő vértócsa és a haldokló férfi között. Miranda elkeseredetten küzdött minden cseppért, tenyere alatt még érezte a férfi szívdobbanásait, melyek egyre lassabban, egyre nagyobb szünettel jelentkeztek.

   - Nem tudom elállítani! – temette a kezébe az arcát és ismét hisztérikusan zokogni kezdett. – Nem tudom! Meg fog halni és én nem tudom mit csináljak!

Elemelte a tenyerét a szeme elől és kétségbeesetten Pascalra nézett.  A pánik és a sokk eluralkodott a testén és az elméjén, ujjai között rongyosra gyűrte az átázott gézt.

   - Pascal, segíts... – nyüszögte elcsukló hangon.

A férfi tétován tett egy lépést, majd félúton megtorpant. Csak néhány másodpercig néztek egymással farkasszemet, de mindketten tudták, hogy hosszú öt év pergett le a tekintetükben.

  - Az isten bassza már meg! – törte meg a kínos csöndet Francesco. – Ne tehetetlenkedj, Miranda!

A nő riadtan hátrapillantott a hang irányába.

   - Nem tudom elállítani, nem érted? Én nem vagyok orvos!

Francesco egy pillanatra rosszallóan Pascalra sandított.

   - Vámpír vagy – fordult ismét a nő felé. – Megmentheted.

Miranda vadul megrázta a fejét.

   - Nem, nem dönthetek helyette. Ő sosem akart vámp...

   - Gondolom megdögleni sem akart huszonöt évesen! – förmedt rá a férfi erélyesen.

A szalonban megfagyott a levegő. A falióra kattogása elviselhetetlenül sürgette Mirandát, de képtelen volt megmoccanni. Pascal tekintetét kereste, de a férfi mereven az ablakot bámulta és egy másodpercre sem nézett az irányába. Karját összefonta a mellkasán, kék szemei most hideg jégszilánkoknak tűntek a tompa fényben.

Miranda óvatosan Daniel tarkója alá csúsztatta a kezét és megemelte a fejét a padlótól. Tétován közelebb hajolt, ajka csak néhány centire volt a férfi nyakától. Hosszas vonakodás után belevájta a fogát a puha húsba, a felgyorsuló pulzus átáztatta a gézt és egy vékony sugárban kicsordult a szája szélén. Émelyegve, undorral nyelte a vért, bűntudata megkeserített minden egyes cseppet, ami legördült a torkán. Amikor végzett hirtelen felemelkedett és a bőrtáskából előkotort egy szikét, amivel vágást ejtett a csuklóján. Már nem törődött a fájdalommal, a felbugyogó vért Daniel szájába csepegtette és erőszakkal az ajkaihoz szorította. A férfi lassan eszmélni kezdett, mint akit mély álmából keltettek, és nem tudja ébren van-e vagy ez a képzelet szüleménye. Öntudatlanul szívni kezdte a sebet, Miranda érezte a tenyere alatt, hogy a szívverése újra gyorsulni kezd, majd néhány perc múlva finoman kiszabadította a csuklóját Daniel fogai közül. Szédelegve felemelkedett a földről és Francescóba kapaszkodott. Haja ziláltan lógott az arcába, kék selyemruhája és bőre csupa vér volt.

   - Jól van kislány, most már minden rendben – paskolta meg vigasztalóan Francesco, majd feltűrte az ingujját. – George, fogja meg a lábánál! Felcipeljük az emeletre lefektetni.

Miranda zavartan biccentett. Nézte, ahogy a lépcsőfordulóban eltűnik a három alak és a döngő, nehéz léptek lassan elhalkulnak. A máskor otthonos szalon most rideg és kísérteties volt – a parketta ragadt az alvadt vértől, a nyitott teraszajtón befújta a szél a száraz faleveleket. Pascal a kanapé karfáján ült és komoran a cipőjét bámulta.

   - Ezt sosem bocsátom meg neked – szólalt meg halkan Miranda.

A férfi lassan felemelte a fejét, szája sarkában keserű, torz mosoly bujkált.

   - Én se neked.

A nő közelebb lépett az ablakhoz, leheletétől fátyolszerű pára szállt az üvegre. Még mindig sajgott a csuklója, a bőr kellemetlenül húzódott a seb körül, gyöngysoros karkötője alvadt, vörös foltoktól volt maszatos. Halkan felsóhajtott, tekintetét a birtok távoli dombjain nyugtatta.

   - Azt akartad, hogy meghaljon.

  - Ebben a helyzetben mi mást akarhattam volna? – felelte Pascal szenvtelen nyugalommal. – Mit vártál tőlem? Hogy vállvetve küzdjek azért, hogy ő is vámpír legyen és örökké köztünk maradjon?

   - Hogy lehetsz ennyire önző? – sisteregte Miranda megvetően.

  - Én vagyok az önző? – vonta fel a szemöldökét a férfi. – Akkor te minek nevezed magad? Az istenért, belegondoltál abba, hogy a veled töltött életem csak abból áll, hogy más férfiakkal kell osztoznom és versengenem? Elviseltem Isaiah jelenlétét, az összes gúnyos megjegyzését, szemet hunytam, hogy folyton flörtöltök egymással. Azt is elviseltem, amikor Danielt szépen, lassan hozzánk költöztetted, belementem abba, hogy legyen egy másik férfi is az életedben. Vakon elhittem a hazugságaidat, hogy őt csak szeretettel szereted, de bezzeg engem szerelemmel.

   - Pascal...

  - Feladtam az ígéretes zenei pályámat, elhagytam a hazámat, a családomat érted, megtanultam angolul, hogy az anyanyelveden értselek téged, minden tőlem telhetőt megtettem és mégis huszonhat éve minden este azzal a gondolattal ébredek, hogy vajon elég lesz-e?

A férfi hangja elfúlt, tehetetlen dühében fel-alá járkált, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Egy pillanatra megfordult, mintha mondani akarna valamit, de végül inkább összeszorította az ajkait és elviharzott. Miranda összerezzent az ajtócsapódástól. Ismét fojtogatni kezdte a sírás, de akarattal visszatartotta, pedig tudta, hogy senki nem látná már. Egy régi ösztön uralkodott el rajta, feszesen kihúzta magát és kimért léptekkel a teraszra sétált. Léptei mentén a szoknyája vörös vércsíkot húzott, a márványkő hideg és nedves volt az esőtől. Az ázott falevelek édeskés, áporodott szaga terjengett a levegőben, a táj zord csöndje megnyugtatta az idegeit. Francesco halkan közelített a háta mögül, cigarettája felsercent, majd egy megfáradt sóhajjal kifújta a füstöt.

   - Nemsokára magához tér.

Miranda nem válaszolt.

  - Jason amúgy mindvégig a padlásszobában feküdt betegen, semmit nem hallott a perpatvarból, így sikerült elkerülnie. A kutyákat az éléskamrába zárták, a bezabált hurkákon kívül más bajuk nincs.

   - Rosszul döntöttem? – motyogta halkan a nő.

Francesco tanácstalanul megvonta a vállát.

   - Ezt én nem mondhatom meg helyetted.

   - De miért? Miért történik velem ennyi tragédia?

   - Erre tucatnyi válaszom lenne, de most nem lenne alkalmas. Megyek, lefekszem.

A férfi megszorongatta a vállát, majd elnyomta a csikket és bement a házba. Miranda még egy ideig a kertben maradt. Szokatlan lassúsággal mászta meg az emeleteket, minél közelebb ért Daniel szobájához, léptei egyre bizonytalanabbak lettek. Az ajtó nyitva volt, amikor belépett, azt remélte a férfit mély álmában találja, de Daniel mereven bámulta a plafont. Tekintete szokatlanul éberen csillogott, a mélybarna szempár most fényes feketének tűnt. Miranda megállt az ágya mellett, de hirtelen nem tudta, mit mondhatna. A korábbi zúzódások és sérülések felszívódtak a férfi arcáról, félig nyitott ajkai két hegyes szemfogat rejtettek.

   - Hogy érzed magad?

Daniel nem válaszolt, tekintete továbbra is a plafon gipszszegélyein függött.

   - Nem tehettem másképp.

   - Nem akartál másképp – felelte halkan a férfi.

Miranda zavartan félrenézett. Hideg levegő borzongatta meg a tarkóját, odakint ismét szemerkélni kezdett az eső. Óvatosan becsukta az ablaktáblákat, de amikor elhúzta a sötétítőfüggönyt, hirtelen mély szomorúság markolt a szívébe. Sok mindent szeretett volna mondani, de úgy érezte a szavaknak már nincs értelme. Félszegen jó éjszakát biccentett, majd távozott.

A folyosó üresen kongott a sötétben, a festmények alakjai komoran pillantottak Mirandára, amint elhaladt mellettük. Egy pillanatra megtorpant Pascal szobája előtt, tenyere tétován remegett a kilincs fölött, de inkább tovább haladt a hálószobájáig. Sokáig sikálta magáról a feketére száradt vérfoltokat, ruhái egy kupacban hevertek a földön. Megfáradtan rogyott le az ágyára, de agyában szüntelenül kavarogtak az emlékek és a borzalmas éjszaka képei. Castor és Pollux nyüszögve, lomhán somfordált be a résnyire nyitva hagyott ajtón, és komótosan felmásztak a matracra, hogy Miranda mellé bújjanak. A nő átölelte a két kutyát és álomba sírta magát.