Cyrill precízen körmölt az asztalánál. Néhány könyv és két ív papír feküdt előtte, az egyikre nagy gonddal jegyzetelte le az észrevételeit, de alaposan megrágta mit hogyan fogalmazzon meg. Ez Murray Higgsnek szólt. A másikra csak egy-egy kurta mondatot, idézetet firkantott, ezekből többet később át is húzott. Szépen írt, gyöngybetűit össze sem lehetett hasonlítani Daniel írásával, vagy azzal a macskakaparással, amit Pascal hagyott maga mögött. Az utolsó gondolatoknál el-elkalandozott, akaratlanul is felrémlettek benne a bál képei. Lotte szobájának ajtaja nyitva állt, a férfi zajtalanul surrant be rajta. A lány háttal állt neki, a kertet bámulta az ablakon át, de Cyrill biztosra vette, hogy nem arra figyel. 

   – Csukd be az ajtót – suttogta.

Ahogy kattant a zár, odalépett Cyrillhez. Tenyere felkúszott a finom mellényen, szája sóvárogva kereste a férfiét. Gyengéden lefejtette magáról a lány kezeit, aki azonban nem hagyta lerázni magát. Nyelve hegye kikandikált a pirosló ajkak közül.

   – Kívánlak – búgta mámorosan.

Cyrill arca megrándult, de nem felelt. Maga elé képzelte már ezt az alkalmat nem is egyszer, de egyikben sem ilyen közönséges cselédnász képe rajzolódott ki. 

   – Drágám, talán korai ez még – mondta csendesen. – Nem biztos, hogy csak így... 

 A lány szája vadállatiasan eltorzult.

   – Már nem kellek neked! – ordította zokogva. – Így már nem is tetszem!

Cyrill kétségbeesetten megragadta Lotte vékony csuklóját, és kérlelve csitította.

   – Hogy mondhatsz ilyen butaságokat? Gyönyörű vagy, és én...

A lány mind a tíz körmével belekapaszkodott Cyrill ingjébe, és félig sírva, félig erőszakosan lefejtette róla az összes ruhát. Combja erősen ráfogott a férfi derekára, a finom illatok szertefoszlottak, helyébe izzadt forróság lengte körbe a hűvös szobát. Cyrill megadóan belement a játszmába, feje csak akkor tisztult ki, miután lefordult a lányról. Lotte borzongva feküdt a szétdúlt fekhely közepén, nyoma sem maradt benne az iménti féktelenségből.

   – Éhes vagyok – motyogta.

Cyrill kinyitotta az ablakot.

   – Szerintem Daniel tudna esetleg…

   – Nem, nem arra gondolok! – csattant fel a lány – Vadászni akarok.

   – Azt nem lehet – felelte szelíden, de határozottan a férfi. – Miranda nem helyesli. És én sem.

Lotte nyafogva a hátára hemperedett.

   – Miféle vámpírlét a tiétek, ha még ez sincs?

   – Most már a tiéd is. Miranda szerint a közönséges gyilkolás nem a felsőbbrendű vámpírok stílusa. A válogatás nélküli öldöklés leginkább az inhumánusok módszere.

   – Jaj, miért veszed ezt ennyire komolyan? – kelt fel Lotte.

  – Mert elég egy rosszul megítélt helyzet és nekünk végünk – Cyrill maga is meglepődött, milyen hiteltelenül hangzottak Miranda szavai az ő szájából.

A lány lehengergőzött a takaróról és elé lépett. Lágyan cirógatta meg Cyrillt.

   – Kérlek szerelmem… menjünk el ketten ma éjszaka. Úgyis bezárkóztak a szobájukba, nem vennének észre semmit. Olyan varázslatos lenne veled.

A férfi elolvadt a szavaitól.

  – Rendben van. De nem szakadhatunk szét – figyelmeztette a lányt. – Nem viselném el, ha valami bajod esne.

Lotte forrón az ajkaira tapadt, diadala teljes mámorában. Óvatosan osontak ki a szobából, a morózus falak, melyek máskor oly sokféle neszt vertek vissza, most mély hallgatásba burkolóztak, mintha ők is a cinkosaikká szegődtek volna. Épp csak az első emeletnél ütötte meg a fülüket valami fojtott motoszkálás. Pillanatok alatt kiértek a házból, az éjszaka hideg levegője felpezsdítette fülledt vérüket, még Cyrill is izgalomba jött, ahogy végiglopództak a Kensington High Streeten. Amikor a Hyde Park felé közeledtek, felrémlettek benne első évei vámpírként, amikor Hildével karöltve rótta London utcáit zsákmányra lesve. Szerette volna azt hinni, hogy Lottéval ugyanezt élheti át. Teljesen átadta magát a hívogató vadászösztönnek, séta közben előredőlt, ujjai kissé meggörbültek, felső ajkát felhúzta. Néha félresandított a lányra, akinek még ez az egész új volt, de a tekintete úgy élt, mint talán még soha. A parknál megpillantottak egy kimerült postást. Lotte lecövekelt a kerítés mellett.

  – Ne viccelj – súgta a fülébe Cyrill. – Csak nem egy ilyen szerencsétlen flótást akarsz főfogásnak?

A lány megrázta a fejét, de a fintorán látszódott, hogy komolyan fontolgatta a dolgot. Átvágtak a parkon, ahol egy-egy csavargón kívül mással nemigen találkoztak. Az Edgware Roadon viszont már ígéretesebb alakok bukkantak fel, élettel teli, forróvérű férfiak és nők. Lotte majdnem mindegyiknek utána fordult, Cyrill azonban hajthatatlan volt.

   – Várj még kincsem, várj – vigyorgott sejtelmesen.

Lawrence Turkington szokásos hajnali sétájára indult szép, fiatal feleségével. Marylebone-i házuktól csaknem minden nap elsétáltak a Regent’s Parkig, ott elidőztek egy kicsit, majd visszafordultak. A kackiás bajszú, csiptetős, pocakos férfi hunyorogva, komótosan lépdelt a fák árnyai mentén, neje időnként azért oldalra tekintett, gyengécske idegei még mindig nem szoktak hozzá ezekhez a kiruccanásokhoz. Mint mindig, most is megálltak a park bejáratánál.

   – Gyere drágám. Vágjunk át rajta – jelentette ki kedélyesen Turkington.

   – Biztos vagy benne kedvesem? Nem tetszik ez nekem – remegett a nő.

   – Ugyan – legyintett a férfi.

   – Nem érzed úgy, hogy figyelnek?

  – Rémeket látsz drágaságom. Senki sem figyel minket. A környező utcákban úgyis hemzsegnek a járőrök.

Nekivágtak a zöldnek. A hagyományos angolparki környezetet maguk mögött hagyva kisvártatva nyíltabb térre értek. A bokrok suhogva hajlongtak mellettük, de ezenkívül semmi sem mozdult. Nemsokára elindultak visszafelé. A főút mentén, az egyik terebélyesebb fa tövében egy kopott kabátos fickó gubbasztott. Gallérja eltakarta arcát, nagyokat szuszogott, mintha részeg lenne. Mikor a pár a közelébe ért, feje előrebicsaklott. A nő bátortalanul megszólalt.

   – Uram, jól van?

Ekkor Turkington felordított. Neje hátrafordult és férje húsos nyakára akaszkodva egy fiatal lányt pillantott meg. Talán felsikított volna, ha a következő pillanatban nem forrasztja a torkára a hangot egy erőteljes állkapocs. Cyrill a kopott holmit félredobva szorosan markában tartotta a nő egyre gyengülő testét, gondosan kiszívva az életet adó vért. Lotte hanyag mozdulattal lökte el magától az élettelen testet. Jóllakottan lihegett, kisujjával flegmán letörölt egy cseppet nyitott ajka széléről. Diadalittasan fordultak vissza, kéjes kacagásukat messzire vitte a hajnali fuvallat, ami megremegtette a fák ágain az elfagyott rügyeket. Eufóriájuk még a Melbury Roadon sem csillapodott, Lotte vidáman vihorászva táncolt, Cyrill csitítani próbálta, de az ő szája szélében is mosoly lapult. Nesztelenül osontak vissza a házba, valaki azonban elállta az útjukat.

   –  Megtudhatnám merre járt az ifjú szerelmespár?

A sötétből Miranda sziluettje rajzolódott ki. Merev arca hidegebbnek tűnt, mint mögötte a fal, amikor megpillantotta a férfi szája sarkára alvadt vért. Lotte hátralépett egyet.

   – Kedvesem, pihenj le, bizonyára kimerültél – szólt oda nyersen a lánynak.

Lotte megadóan elhordta magát és becsukta az ajtót.

  – Ezt nevezem Cyrill. Kezdésnek nem rossz – villant most a nő tekintete a férfira. – Az utolsó két Whitborne védtelenül kószál London kietlen utcáin, és csak a jó szerencséjükön múlik, hogy nem koncolják fel őket. Van valami hozzáfűznivalód ehhez?

Cyrill dacosan hallgatott. 

   – Igazán ügyes a kislány, hogy ilyen hamar az ujja köré csavart.

   – Őt ebből hagyd ki, az én ötletem volt. Azt akartam, hogy szórakozzunk egy kicsit.

  – Hát persze – vigyorodott el gúnyosan a nő –, ez éppen rád vallana. Furcsa fogalmad van mellesleg a szórakozásról. Ahelyett, hogy örülnél, hogy Danielnek köszönhetően nem kell nap mint nap kockázatokat vállalva az utcán lézengeni.

   – Hogyan is érthetnéd ezt… – mormogta Cyrill.

 – Ha nem vagy hajlandó józan ésszel gondolkodni, én nem teszem helyetted – jelentette ki egy vállrándítás kíséretében Miranda.

Cipője hangosan koppant a padlón, ahogy elhaladt Cyrill mellett. A lépcső tetején azonban megállt és még egyszer a férfiba vájta lesújtó pillantását. Síri csönd borult a házra, csak a vendégszobából hallatszódott ki Lotte keserves szipogása.