A lenyugvó nap vöröses csíkjai még végighúzódtak a sötét horizonton. Bár a levegő száraz volt és nem esett a hó, mégis alattomos hideg ereszkedett a városra. Daniel az ablak felé fordulva várakozott, asztalára kikészítette a szükséges eszközöket. A barna bőrtáska szikéket, csipeszt, fűrészt, sztetoszkópot, gézt és különféle oldatokat tartalmazott, vizsgálatok előtt mindet körültekintően megtisztította. Miranda tétován babrált blúza gombjaival, majd miután levetette az utolsó ruhadarabot is halkan jelezte, hogy készen áll. A férfi végigmérte, kezét a nő vállára tette és párszor megmozgatta a karját, mint egy tehetetlen rongybabának. Hallgatta a légzését, a hideg fém végigkúszott a gerinc ívén, majd nagyot sóhajtott. Furcsa helyzet volt ez. Valahányszor Daniel megvizsgálta, a nő úgy érezte, mintha minden csáberejét elvesztené. Meztelenül állt, teljes valójában – a férfi azonban rezzenéstelenül végezte a dolgát. Amikor a melleihez ért és áttapogatta, tekintete hideg és fegyelmezett volt, nyomát sem lehetett fellelni a megszokott gyengéd, kedves érintéseknek. Bár a labort és a hálószobát csak egy küszöb választotta el, mégis két külön világnak tűnt Miranda számára.

   - Fizikailag rendben vagy. Az izmok ruganyosak, és a reflexeid is jók. Még valami...

Daniel egy szorítókötést tett a nő felkarjára, és egy apró ponton megvágta a könyökhajlatot. A nő vére vékony sugárban egy tálba csorgott, majd gyorsan gézt tekert a sebre. A férfi gondosan fiolába tette a mintát és felcímkézte. Miranda értetlenül bámulta a folyamatot, de már hozzá volt szokva ezekhez a rendszeres vizsgálatokhoz. Daniel időről időre valami szokatlan dolgot kért: hol egy darabka bőrre volt szüksége, hol vérre, hol nyálmintára, ő pedig készségesen tűrte a bizarr kísérleteket. A gázlámpa fényében látta testének minden apró, anatómiai részletét: a kidomborodó csontokat, a lágy zsírrétegeket és a bordája alatt feszülő, hófehérre fakult régi heget. A labor légkörében és Daniel furcsán érzéketlen tekintetében esendőnek érezte magát – egy mérhető, vágható, leírható darab húsnak. Szorosan összehúzta magán a köntöst, és bizonytalanul a másik szoba felé indult.

   - Köszönöm a segítséget – suttogta Daniel zavartan.

Miranda halványan elmosolyodott és bólintott, mikor azonban becsukta maga mögött az ajtót egy pillanatra kirázta a hideg. Pascal felöltözve heverészett az ágyon, a kilincs zörrenésére egy könyvet dugott a párnája alá. 

   - Nos, ma chérie? Indulhatunk? Így jössz? 

A nő végignézett a vékonyka köntösén és kajánul a szekrénye felé fordult.

   - Végigsétálnál így velem a King Streeten?

   - De még mennyire!

Pascal játékosan megragadta Miranda karját és az ölébe ültette, majd megpillantotta a könyökhajlatban az aprócska sebet. 

   - Mi ez már megint?

   - Csak egy kis vágás, a kutatásaihoz kell.

   - Kutasson inkább a jó édes…

Miranda elhallgattatta egy csókkal.

  - Gyere, inkább induljunk. Nekem egy bizonyos Pascal Carnon-Lamarque azt ígérte, hogy ma a Covent Gardenbe megyünk.

   - Az a bizonyos Pascal Carnon-Lamarque előbb pofán ver egy bizonyos Daniel Fowlert.​

   - Hagyd már – csitította a nő – Egyáltalán nem fáj.

Pascal elhúzta a száját, de szófogadóan csöndben maradt. Nem szerette, amikor kettesben elvonultak a laborba. Bár nem tudta pontosan mi történhet odabent, fantáziája rosszabb rémképeket vizionált, mint ami valójában zajlott. Miranda időközben felöltözött, málnaszín ruháját fekete bársonyreliefek díszítették, kezére nyúlprémmel bélelt bőrkesztyű került, ahogyan a legújabb téli divat diktálta.

A Hyde Park kopár fái megannyi fekete karónak tűntek, a megfagyott földet éhes varjak csőre kopogtatta. Amint közeledtek a belváros felé, egyre több ember tűnt fel az utcákon. Prémek, kalapok és pelerinek mögé bújt alakok szedték a lábukat, leheletük fehéren gomolygott a lámpák fényében. Arcukat vörösre csípte a száraz hideg, a nők sállal takarták el az orruk hegyét. Pascal intett a kocsisnak, hogy megállhatnak a Piccadilly Circusnél.

Az üzletek ablakaiban roskadoztak a különféle portékák – a cukrozott sütemények aranyló tésztája, a fényesre csiszolt gyöngysorok és a csinos kis tollas kalapok fekete csipkéje ámulatba ejtette a járókelőket. Miranda szomorú sóvárgással nézte az egyik kirakatban az édeskés illatú karamellcukorkákat, hogy elterelje a figyelmét, Pascal odébbhúzta egy könyvesbolthoz és mosolyogva rámutatott egy aranygerinces zöld kötetre.​

   - Nézd csak, van egy Mazeppa.

A nő arca azonnal felderült, mialatt Pascal néhány érmét nyomott az árus kezébe. Boldogan szorongatta magához a könyvet, szinte képtelen volt megállni, hogy időnként séta közben is bele-belepillantson.

   - Már hetek óta meg akartam szerezni, az előző kötetet a vonaton felejtettem.​

   - Hol járt az eszed? Csak nem egy jóképű francián?

   - Certainement – somolygott Miranda.

A Garrick Street után már látni lehetett a Covent Gardent, a nyüzsgés is egyre sűrűbb lett. Miranda és Pascal bevett szórakozása volt, hogy az elegáns, tisztes férfiak mellett parádézó nőkről eldöntsék, hogy feleség vagy szajha. Pascal ebben jobbnak bizonyult, a nő egyöntetűen meg volt győződve, hogy mindenki rosszéletű perszóna.​

   - És az ott abban a förtelemes lila kalapban?

   - Hmm… Feleség.

   - Ugyan, nézz csak rá! – horkant fel a nő – Látszik rajta.

A férfi összébb húzta a tekintetét, majd ismét megrázta a fejét.​

   - Ez feleség.

Miranda dohogva ismerte be Pascal igazát, amikor végre megpillantották a jegygyűrűt.​

   - Még mindig nem értem, honnan vagy te ilyen jó ebben.

   - Párizsban éltem. Behozhatatlan előnyöm van, szóval törődj bele, hogy ebben verhetetlen vagyok.

A Covent Garden melletti szűk kis utcában ponyvákra kipakolt, olcsó papírnyomott könyvek hevertek, mire Pascal lassított. Ujjait végigfutatta a címeken, állát a kezébe támasztotta és ide-oda sétálgatott a stand mellett. Aaron Rees, a zsidó árus már törzsvendégeként üdvözölte a férfit, így türelmesen várta, míg kiválogatja magát. Végül egy vaskosabb füzet mellett döntött és néhány pennyt nyomott az eladó kezébe. 

   - Pult alól nem érdekli egy-két újdonság? – kacsintott az eladó bizalmasan.

Pascal laposan Mirandára sandított.​

   - Nem Mr. Rees, ez most elég lesz.​

   - Pedig a maga kedvéért rendeltem még néhány montmartre-i…​

   - Majd holnap érte jövök Mr. Rees – suttogta fogcsikorgatva Pascal.

Amikor elhagyták a könyvárust, Miranda gúnyos grimaszt vágott és játékosan a férfi karjába csípett.

   - Álszent disznó vagy. Mintha nem ismernélek elég régóta, miféléket olvasgatsz.​

  - Az álszentet kikérem magamnak. Disznó vagyok, de egy gentleman disznó. Szépen is volnánk, ha életem hölgyének jelenlétében kérném a legújabb Pearlt.

A nő flegmán vállat vont.​

   - Én is el szoktam olvasni. A matrac alatt rejtegeted.

A férfi egy pillanatra megtorpant, majd jóízű, csibészes nevetés tört elő belőle. Miranda dereka köré fonta a karját és magához szorította, szája szélében huncut mosoly bujkált.​

    – Lady Seydell, én kedvelem Önt és a gátlástalanságát.​

   - Én hasonlóan kedvelem Önt és a perverzióit, Monsieur Lamarque.

Az utca egyik sötétebb szegletében átölelték egymást, hűvös bőrüknek jól esett a forró csók. Miranda kíváncsian forgatta Pascal új szerzeményét, majd fejcsóválva visszaadta az olcsó papírkönyvet.​

   - Varney a vámpír… Micsoda ostobaság.

   - Szakmabeliként meglepően szórakoztató.

   - Olvashatnál néha rendes irodalmat is – kopogtatta meg körmével Miranda a saját könyvét. – Több műveltség ragadna rád.

A hó kövér pelyhekben hullani kezdett. Kézen fogva sétáltak a tömött sorok között, összebújva-összesúgva hol franciául, hol angolul társalogtak, ami a hosszú évek alatt szinte a saját kis titkos nyelvükké vált. Amikor kiértek a tömegből, és az érdekes, csillogó kis vásárt maguk mögött hagyták, Miranda váratlanul Pascal felé fordult.

   – Amúgy szerinted helyesen döntött Cyrill?​

  – Jaj, ne beszéljünk Cyrillről. Állandóan a bárgyú képét bámulom, amikor végre kettesben kiszabadulok veled, eszem ágában sincs a Whitborne-ok szerelmi életét elemezgetni.​

   - De mégiscsak kihatással van az életünkre ez az új lány. Tegnap is…

Pascal gőgösen felemelte az állát.​

   - Ha akarják, csinálják. Engem nem izgat. Szerintem te se emészd magad ezen.​

   - Elmentek vadászni a hátam mögött. Akármi történhetett volna, ilyen felelőtlenül…

A férfi elmaradt Miranda mögött. A téglafal tövében egy tízéves forma kislány ácsorgott, kivörösödött kezeiben fonnyadozó ibolyacsokrokat tartott. Pascal megállt előtte és leguggolt hozzá, mire a lány hatalmas szemeket meresztett rá, és kicsit hátrébb húzódott.​

   - …ha Cyrill nem regulázza meg Lotte ösztöneit, nagy bajba kerülhetünk. Pascal? Pascal?

Miranda ráeszmélt, hogy egy ideje magában beszél. Amikor hátranézett a férfi épp egy egész fontot nyomott a kislány kezébe, gondosan a tenyerébe rejtette és kicsit megmelengette az átfagyott gyerekkezeket.

   - Majd úgy tedd el, hogy senki ne lássa, jó? És most már inkább egyből menj haza.

A lány hevesen bólogatott és elszaladt a Henriette Street egyik sötét mellékutcáján keresztül. Pascal felegyenesedett, de még mindig a gyerek sziluettjét bámulta feszülten, amíg végleg el nem tűnt a láthatáron.​

   - Rossz látni ezeket a kehes, szőke kislányokat - nyújtotta át a nőnek az ibolyacsokrot.

Miranda belekarolt, és a vállára hajtotta a fejét.​

   - A húgodra emlékeztetnek, ugye?

Pascal elkomorodott, próbált mosolyogni, de a szája sarka keserűen lefelé görbült. A nő finoman hozzábújt és vigasztalón átölelte, a férfi a hótól nedves hajfürtökhöz simította az arcát.​

   - Legalább a temetésére elmehettem volna.​

   - Nem volt más választásod, te akkor már…

   - Mindegy már – felelte zavart fennhangon, majd elkapta a tekintetét. – Nézd, a következő hónapban a Tannhäusert játsszák! Venni kéne rá jegyet, mielőtt elkapkodják!

A nő még akart volna mondani valamit, de visszanyelte. Az opera pénztáránál kanyargó sorhoz érve azonban hirtelen egy cilinderes, sétapálcás férfi köszönt rájuk, Miranda egy pillanatra megdermedt, amikor Sebastian megbillentette előtte a kalapját.​

   - Nahát, micsoda kellemes véletlen! – nyújtotta el a hangját. – Úgy örülök, hogy találkozunk! Mint egy kis családi randevú.

Pascal némán tűrte, hogy Miranda minden indulatát az ő kezén élje ki. A nő satuként szorította a férfi ujjait, tekintete azonban semmit nem árult el abból a dühből, amit Sebastian jelenléte keltett benne.

   - Sétáltunk egyet a városban.​

   - Helyes, nagyon helyes. Szép az idő.

   - Szép.

Sebastian nyájasan mosolygott, míg Pascal és Miranda feszengve ácsorogott a kovácsoltvas üvegtető alatt. Hátuk mögött a közönség színes forgataga járt ki-be a szárnyas ajtón.​

   - Történt tegnap egy rettenetes gyilkosság a Hyde Parkban, tőletek nem is messze. Hallottatok róla?

Miranda értetlenül megrázta a fejét.​

   - Valóban? Még nem olvastam el az újságot.​

   - Pedig borzasztó. A tóban találták meg a házaspár hulláját.

Pascal igazított egyet a sálján, majd szemeit fölényesen végigfuttatta Sebastianen.​

   - Három éve is volt egy rejtélyes gyilkosság, akkor öt nőt öltek meg Whitechapelben. Bár ebben te jártasabb vagy, ha jól emlékszem ott laksz, ugye?

Sebastian mosolya egy pillanatra lebiggyedt, arcán árnyékként suhant át egy haragos grimasz, de azonnal visszavedlett a megszokott mézesmázos modorba.

   - Igen, hallottam róla – felelte szárazon. – Megyek is, jegyem van a Lohengrinre.​

   - Jó szórakozást! – vigyorgott Pascal.

A pár utálattal bámult a távozó férfi után, mintha a kézfogástól még kesztyűn keresztül is bemocskolódtak volna.  Miranda vacogva, egész testében megrázkódott, de tudta, hogy ehhez a télnek van a legkevesebb köze.

​