A szalonban a falióra idegtépő egyenletességgel kattogott, monotóniája elnyomta a fák kintről beszűrődő zizegését. A sötét lombok megrázkódtak a készülő viharban, torz árnyaik néha megrezzentek a tapéta mintáján, ahogy egy-egy kósza fuvallat megtáncoltatta a gyertyák lángját. A nemrég még felhőtlen jókedv most mintha sosem létezett volna, a három vámpír néma csendben várta, hogy teljen az idő. Fülükben még ott csengett a bejárati ajtó csapódása. Daniel precíz fegyelmezettséggel kavargatta a teáját, a kanál egyszer sem csörrent neki a csésze falának. Katharina olyan rezzenéstelenül ült a kanapén, mintha épp egy portrét készítettek volna róla. Csak sűrű pislogása árulkodott aggodalmáról, féltő pillantásokkal figyelve Cyrillt. A férfi éppen negyedszer állt meg a nagy könyvespolc előtt. Csípőre tett kézzel toporgott a helyén, mintha erősen gondolkozna azon, melyik művet vegye le, de Katharina látta, hogy nem a könyveken jár az esze. Végül nagy sokára lekapott egy apró könyvecskét a polcról, de anélkül továbbállt, hogy belelapozott volna. Lassú léptekkel vonult át a szobán, végigsimította a zongora fedelét, majd óvatosan leütött egy billentyűt.

   - Eszedbe ne jusson – mormogta Pascal fektében.

A párnák rojtjait csavargatta, néha olyan heves mozdulattal rántotta meg egyiket-másikat, mint egy kisgyerek, amikor a rovarok szárnyát tépi ki. Cyrill zavartan ténfergett tovább. George tömör szavai visszhangzottak folyamatosan a fejében, úgy érezte soha nem lesz képes kitörölni az agyából azt a halálra vált tekintetet.

   - Nincs kedved kártyázni? Könnyebben múlna az idő – szólította meg csendesen Katharina.

   - Most nincs hangulatom – nézett rá Cyrill. – Inkább felmegyek.

Tétován megindult a lépcsők felé, bár tudta, hogy a saját szobájában sem lel majd nyugalmat. Tenyerét végigcsúsztatta a korláton és komótosan vánszorgott a második emelet fojtogató csöndjébe. Nem sokkal később az övénél jóval fürgébb és puhább léptek közeledtek, így készségesen bevárta Katharinát a fordulóban. A lány akaratlanul is az erkély felé pillantott, ahol először kötött barátságot Isaiah-val. Bár a szíve nehéz volt az emléktől, mégis az ajtó felé húzta Cyrillt.

   - Gyere, szívjunk egy kis friss levegőt – noszogatta a férfit. – Az mindig jót tesz.

Amint kilépett, a szél vadul belekapott a ruhájába, és pillanatok alatt kusza madárfészekké borzolta a haját. Cyrill összébb húzta magán a házikabátot, és követte a lányt.

  - Olyan… – ingatta a fejét, miközben megpróbálta megkeresni a legmegfelelőbb szót a jelenlegi állapot leírására –, olyan képtelenség az egész. Bele sem merek gondolni mi lesz…

Katharina gyengéden megfogta a kezét.

  - Ő erős és rendíthetetlen. Az idő majd megold mindent.

Cyrill megpróbált mosolyt erőltetni az arcára, de nem látszott nyugodtabbnak.

   - Ismered őt, nem tudnak olyan könnyen elbánni vele – simogatta meg a vállát Katharina.

   - Már semmi nem lesz olyan, mint ezelőtt.

Odalent az ebédlőben Daniel csöndesen törölgette a porcelánkannát. A puha rongy többször végigsiklott a mázas kék mintákon, tekintete elrévedt az aprólékosan megfestett vadászjeleneten.

   - Mennyi az út Hampsteadtől Londonig? – kérdezte fennhangon Pascal.

Daniel kinézett az ajtófélfa takarásából.

  - Legalább másfél óra, jó időjárási viszonyok között. De elképzelhető, hogy már ott esik, ezért...

   - Jó, kösz.

Pascal bosszúsan csettintett a nyelvével. Átvetette magát a másik oldalára, vékony porréteg szállt fel a szövet alól, ahogy puffant a teste. Összevont szemöldökkel bámulta a plafont, mely szinte már sötétszürkévé kormosodott a kandallótól. Akárhogy is számolta, túl soknak érezte az eltelt órák számát, idegessége minden egyes perccel csak nőtt. Daniel egyenként visszahelyezte a tálalószekrénybe a csészéket, tányérokat, és gondosan eligazgatta őket a polcokon.

   - Hagyd már abba azt a kurva csörömpölést!

Daniel lehunyta a szemét, és háromig elszámolt magában, mielőtt válaszolt volna.

   - Feleslegesen aggodalmaskodsz az időn. Mirandának jó oka van, hogy távol legyen.

   - Ó, tőled nem is vártam más hozzáállást.

Pascal mogorván feküdt a kanapén, keresztbevetett lábáról hol levette, hol visszafűzte a cipőjét.

   - Téged nem is érdekel, hogy kihez rohant?

Sokáig nem érkezett válasz a kérdésre. Hirtelen egy cipő csattant a szemközti falon, alig pár centire Daniel fejétől. A férfi dühösen Pascalra villantotta a tekintetét.

   - Hm? Daniel? – nyújtotta el a hangját negédesen. – Téged nem is érdekel?

  - Inkább neked is éretten kéne kezelned a helyzetet, és nem gerjeszteni az amúgy is feszült légkört. Mirandának erre egyáltalán nincs most szüksége.

   - Ah, tu petite fils du pute! – kacagott fel gúnyosan. – Te kis képmutató rohadék... Ezért vagytok ti olyan jól egymással, mert mindig a szája íze szerint beszélsz!

Daniel az asztalra csapta a rongyot.

   - Csak megértem őt.

  - Monsieur Fowler az asszonyi szívek szakértője, a lélek gyógyítója, aki sebészi úton távolítja el a szomorúságot semmitmondó frázisokkal! – trillázta Pascal. – Hadd fessek neked cégért az ajtóra!

Az előszobában nagyot kattant a kilincs. Lendületes léptek hallatszottak, majd egy becsapódó ajtó. Hamar összesereglett mindenki és ki izgatott, ki rémült tekintettel fürkészte Miranda arcát. Cyrill pattanásig feszült idegekkel várta, hogy a nő végre megszólaljon, ujjai görcsösen feszültek a korláton. Végül nem bírta tovább a kínos hallgatást, és kibukott belőle a kérdés.

   - Hogy van Isaiah?

   - Szerinted? – felelte ridegen a válla fölött Miranda.

   - Bocsáss meg, csak gondoltam megkérd…

Miranda a komódra dobta a kalapját, majd lecibálta magáról a kesztyűt.

   - Ó igen, te és az udvariassági köreid.

Cyrill nyelt egy nagyot, és egy pillanatra lesütötte a szemét.

   - Tudni lehet, ki tette?

   - Még nem.

A nő megindult a lépcső felé, de Cyrill az útját állta.

   - Várj, Miranda!

A metsző, jéghideg tekintet találkozott a férfi felkavart pillantásával.

   - Én is elmennék hozzá, ha...

Nem szerette ezt az erőlködő, mesterkélt hangot – úgy szólt, mintha valaki egy kérvényt akart volna benyújtani valamilyen hivatalos ügyben. Arra is jól emlékezett, hogy az édesanyjával lefolytatott beszélgetések során is sokszor vált ehhez hasonlóvá a hangja.

   - Nincs abban az állapotban.

   - Miranda… kérlek.

A férfi úgy érezte egy vastag, áthatolhatatlan falba ütközött, Katharina közelebb lépett Cyrillhez, a nőre emelte tiszta, kék szemeit.

   - Tudom milyen nehéz lehet most neked – folytatta a lány kicsit halkabban. Miranda felső ajka megfeszült, körmei belemélyedtek a korlátba. – De nekünk is éppúgy fáj, hogy...

   - Éppúgy? – vonta fel a szemöldökét.

Katharina beharapta a száját, és hátrébb lépett. A nő befejezettnek tekintette a meddő beszélgetést, előrefordult és sietett tovább.

   - Miranda…

   - Hagyjatok már békén!

Cyrill hátrahőkölt ijedtében. Többször látta már dühösnek Mirandát, de ilyen vad indulatot még sosem vélt felfedezni benne. Ez a hang a legkevésbé sem hasonlított ahhoz a hűvösen lágy hanghoz, mint amit a hosszú évtizedek alatt megszokott és minden tónusát kiismert már. Ez most mély, karcos és állatiasan torz volt.

   - Mi csak...

   - Hallgass Cyrill! Elegem van az állandó Whitborne nyavalygásból, ez nem a ti ügyetek!

Cyrill előtt elhomályosodtak a lépcsőfokok, pár pillanatig fel sem fogta a hallottakat. Szédelegve meredt a semmibe, úgy érezte magát, mint egy hegymászó, aki lefelé csúszik egy meredek lejtőn, és hiába próbál megkapaszkodni, egyre mélyebbre és mélyebbre zuhan.

Miranda előrángatta az ágy alól a két, súlyos utazóládát. Rézcsatjuk már megkopott a sok hurcolástól, oldalán az összes karcolásnak, ütődésnek története volt, melyek városokhoz, korszakokhoz és egyéb viszontagságokhoz kötődtek. A sarkát egy ügyetlen hordár ütötte le Velencében, a bal felén éktelenkedő horpadás Pascal cipőnyomát, míg a hézagosan záródó kapocs annak a bizonyos hampsteadi estének az emlékét őrizte. Mirandának most felsejlett Isaiah haragtól eltorzult arca, amint lángoló tekintettel a földhöz vágja a bőröndöt, és kiviharzik a szobából. A nő ugyanilyen csöndesen és nehéz szívvel csomagolta a ruháit, döntésében éppolyan rendíthetetlennek érezte magát, mint akkor. Észre sem vette, amikor nyílt az ajtó, és Pascal döbbenettől megnyúlt arccal megtorpant a küszöbön. Egy ideig értetlenül bámulta, ahogyan Miranda gondosan hajtogatja a hatalmas szoknyákat és fűzőket, a színes anyagok úgy libbentek a levegőben, mint a karneváli zászlók. A férfi tett egy bizonytalan lépést, és megkapaszkodott az ajtófélfában.

   - Mit csinálsz? – hebegte elhaló hangon.

   - Pakolok.

   - Azt látom, nem vagyok vak.

Miranda keze megállt a levegőben, hirtelen úgy érezte felfordul a gyomra. Lassan felegyenesedett, borostyánszínű tekintete most szűk és hideg volt, mely pengeként fúródott Pascalba.

   - Nem úgy ért...

   - Inkább ne beszélj most.

Pascal szíve mintha sűrű, fekete kátrányba tapadt volna, az érzés kis híján megfojtotta. Tehetetlenül toporgott egy helyben, ajkán félig megkezdett motyogások haltak el. Miranda szorgosan járkált fel-alá a szobában, láthatóan teljesen lekötötte, hogy minden szükséges holmiját összegyűjtse és a bőrönd mélyére csomagolja.

   - Nem teheted ezt...

   - Most ezt kell tennem – zárta rövidre a nő.

   - Nem kell! Senki nem kényszerít rá! – ordított fel Pascal. – Ne tegyél úgy, mintha kötelező lenne!

Nyakán kidagadt az ér, a sápadt arcbőr most élénkvörösen izzott, a férfi szemei két vékony, jéghideg sávvá keskenyedtek a kiabálásban. Miranda összecsattintotta a láda tetejét.

   - Ez nem az, aminek te gondolod.

Pascal megragadta a nő karját, ujjai mélyen belevájtak a puha, fehér húsba.

   - Akkor világosíts fel, és add parancsba mit gondolhatok, ó úrnőm!

   - Engedj el – suttogta Miranda, és jelentőségteljesen a férfira pillantott.

A szorítás meglazult, Pascal halkan szitkozódva leengedte a kezét. A tompa csöndben most minden apró nesz kétszer hangosabbnak tűnt, az ágy keserveset nyikordult, ahogy a férfi lerogyott rá. Halántékát a két tenyere közé fogta és laposan Mirandára sandított a homlokába omló tincsek mögül. Az utazóládák időközben megteltek és lezáródtak, a nő gondosan átkötötte őket, és az ajtó mellé tolta, hogy másnap Jason elvihesse. Amikor végzett, megállt Pascal előtt.

   - Nem az történik, ami szerinted történik. Értsd meg, Pascal.

 A férfi lassan felnézett, a máskor mindig vidám gödröcskék most kisimultak.

   - Pourquoi tu me fais ça?

   - Ez nem rólad szól – sóhajtotta Miranda. – Nem körülötted forog a világ.

   - Hanem körülötted.

A levegő megfagyott köztük. Miranda nem válaszolt, helyette hosszasan bámult a kék szempárba, és próbálta visszatartani azt a rengeteg szót és indulatot, ami a mellkasát feszítette. Átsétált az ágy másik oldalára, és komótosan vetkőzni kezdett, az apró gombok azonban nehézkesen engedtek az ujjainak. Máskor mindig Pascal segített benne, néhány huncut pillantással kísérve, de a férfi most lehorgasztott fejjel, tüntetőlegesen a padlót nézte. Miranda bebújt a hűvös paplan alá, és maga köré ölelte a takarót. A kertben álló diófát vadul tépázta a vihar, a szél búgása bekúszott a kéményen keresztül és megremegtette a ház falait. Mikor időnként alábbhagyott az újabb és újabb széllökés, hirtelen a hálószoba csöndjébe belevegyült Pascal egyenletes szuszogása. Mozdulatlanul ült és a fal mellé tolt utazóládákra meredt. Hosszú percek, talán negyedóra is eltelt, mire megelégelve a hallgatást, ő is alváshoz készült.

A matrac szélére húzódva a fal felé fordult, és próbálta minél hamarabb álomba erőltetni magát. A nő azonban még sokáig nézte Pascalt, amint a férfi önmagát átkarolva háttal feküdt neki. A ház még nem csendesedett el, Katharina fürge, dübörgő léptei és Daniel ablaknyitogatása is még meg-megzavarta a korai pihenést. Miranda közelebb húzódott Pascalhoz, kezét a férfi kezére csúsztatta és végigsimította a vállát.

   - Je t'aime. Tu le sais bien.

Pascal nem fordult meg. Kezét kihúzta Miranda tenyere alól, és a párnája alá rejtette. Halk, megtört sóhajba fulladt a mormogása.

   - Je veux croire.