A gázlámpák halvány fénykörében lassacskán kirajzolódott a szoba. A falakat zafírkék selyemtapéta díszítette, melyeket faragott, aranyszélű keret ölelt körbe, a meggybordó sötétítőfüggönyök hatalmas, plafonig érő ablakokat takartak. A festményeken a St. Margaret öböl kopár, fehér sziklái és Kent erdős tájai tündököltek, az ágytakaró érintetlen és sima volt, melyen egy ráncot vagy gyűrődést sem lehetett volna felfedezni. Csönd, tompaság és frissen lemosott bútorok illata kavargott a levegőben.

Miranda borzongva állt egykori szobája közepén. Minden apró szeglete ismerős volt, mégis idegennek és ridegnek tűnt a helyiség, mintha egy kiürített ékszerdoboz bársonybélése tátongana csak. Halkan és óvatosan kitárta a szekrényt, melyben már fogason lógtak a ruhái, ahogyan meghagyta Jasonnek. Apránként kipakolta a maradék holmiját az utazóládákból, minden egyes kis tárgynál elidőzött mielőtt a végleges helyére rakta volna. A sok emlék végül ellepte a szobát, minden komódra, polcra, asztalkára jutott valami, Mirandának mégis hiányérzete volt.

Még egyszer körbepillantott, majd becsukta maga mögött az ajtót, és Isaiah lakrésze felé vette az irányt. Amikor belépett a szobába, a férfi azonnal tudta, ki közelít. Fáradt volt ahhoz, hogy ellenkezzen vagy ordítson. A botján támaszkodva megszokásból álldogált az ablaknál – a kert hatalmas platánfáit, a tavon tükröződő holdfényt és a távoli dombok fekete hátát már nem láthatta. Helyette hallotta a fák ágainak ropogását, amikor szél rázta, hallotta a nádasban bujkáló békák csobbanását és a dombok mögül felreppenő fácánok szárnycsattogását. Azt is hallotta, ahogy Miranda óvatosan közelebb lép: cipője tompán súrlódott a perzsaszőnyegen, fülbevalója minden lépésénél csilingelt.

   - Fáj még a csuklód?

Miranda vetett egy kósza pillantást a karjára, bőrén már csak halványan látszódtak a vöröses-lila ujjnyomok.

   - Nem. Viszont ha kérhetem, ma inkább a másikat törd el.

   - Nem fogom.

   - Akkor sem, ha maradok?

Isaiah megfordult. Kihúzta magát, fejét büszkén felvetette, mégis minden mozdulata bizonytalanságot sugárzott. Hirtelen átfutott rajta, hogy talán rossz irányba emelte a fejét, agyát elöntötte a méreg, hogy talán pont olyan ostobán fest, mint egy falnak fordított szobor.

   - Nem fogsz itt maradni. Te egy okos nő vagy. Nem kell ahhoz elkergetni, hogy magadtól is ráunj és távozz.

   - Átköltöztem, Isaiah.

A férfiban bennakadt a szó. Szívverése felgyorsult, hirtelen valami különös érzés kerítette a hatalmába – egyszerre töltötte el öröm és fájdalom. Pár nappal ezelőtt még minden vágya az volt, hogy Miranda újra a közelében legyen, most azonban mindennél jobban bántotta, hogy csak ilyen áron jött el. Torka összeszorult, és vadul megrázta a fejét.

  - Úgyis el fogsz menni – mormogta. – Nincs szükségem arra, hogy egy-két hetet pátyolgass, meg kifejezd az együttérzésed. Vegyük úgy, hogy lefutottuk ezeket a felesleges udvariassági köröket, szóval kímélj meg a további kínos pillanatoktól.

Isaiah olyan gyorsan és hidegen hadarta el a mondandóját, amennyire csak tudta.

   - Nem azért jöttem, hogy sopánkodjak feletted.

   - Akkor meg mit akarsz? Játszani az irgalmas szamaritánust? – kiáltott fel a férfi ingerülten.

   - Nem.

A nő ezalatt óvatosan közelebb lépett.

   - Engem nem fogsz karonfogva vezetni, mint egy kisgyereket!

   - Eszem ágában sincs.

Miranda hátulról átölelte, kezeit végigcsúsztatta a mellkasán. Tenyere alatt érezte a hevesen dübörgő szívdobbanásokat, arcát Isaiah hátához simította. Néma csönd telepedett a szobára. Isaiah lassan megfordult, ajkát egy nagyobb, zaklatott sóhaj hagyta el.

   - Akkor? Mit akarsz tőlem Miranda?

   - Melletted akarok lenni.

Isaiah mélyen belélegezte a nő hajának illatát, tenyerét végigfuttatta a csupasz karokon és a ruha selyemvarrásán. Néhány percig magához ölelte Mirandát, ez a pillanat mégis egy örökkévalóságnak tűnt a számára – mintha megszűnt volna az idő és a tér, csak egy rég elfeledett emlék éledt újjá. Szerette volna elhinni ezt az ölelést, szerette volna elhinni, hogy az elmúlt évtizedek meg sem történtek, és mindennél jobban szerette volna elhinni, hogy Miranda komolyan gondolja. Azonban egy kíméletlen hang, a józanság jeges lehelete meggátolta ebben. Óvatosan elengedte a nőt, és pár lépést hátrált.

   - Mégis meddig?

Miranda nem felelt. Ő maga sem tudta a választ, de most nem akart Pascalra és Danielre gondolni. Elhessegette magától a két férfi képét, egy pillanatra sem volt képes a következményekkel vagy a nagybetűs jövővel számolni. Túl távolinak és képlékenynek tűnt minden, olyasminek, ami most nem tudott Miranda elméjéhez férkőzni. Beharapta az ajkát, és dacosan megrázta a fejét.

   - Maradok – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.

Isaiah legyintett. Az íróasztalához lépett, sokáig tapogatta a fiókokat mire megtalálta, amit keresett. Egy aprócska festmény volt, akkora, mint egy ember tenyere. Vékonyka ecsettel festett portrét ábrázolt, a háttérben aranyfüsttel díszített boltíves ablakok fénylettek. A férfi megkereste Miranda kezét, és finoman belefektette a képet.

   - Nézd csak meg.

Miranda közelebb emelte a kis ikont, melyen azonnal felismerte Isaiah-t. Azt a büszke, delejes tekintetű, erős férfit, akit megismert. Isaiah félrehúzta a selyemkendőjét.

   - Most nézd meg ezt.

A nő halk sikkantással visszahőkölt. A szemek helyén felvarasodott, olvadt bőr volt csak, egy üres gyűrött maszk, mely örökre elfedte a férfi tekintetét. Isaiah visszahúzta a kendőt.

   - A sors kegye, hogy legalább már nem láthatom, hogy nézek ki. De a reakciódból ítélve pocsékul.

Miranda torka összeszorult, keze reszketett a felgyülemlett indulattól. Száját erővel összeszorította, elvörösödött arcán csöndben gördült végig a könny. Lehajolt, hogy felvegye a földről az elejtett kis képet, de amint újra a portréra pillantott feltört belőle a visszafojtott zokogás. A szőnyegre rogyott és keservesen sírni kezdett, tenyerét az arcára tapasztotta, hogy tompítsa azt a rekedtes, fájdalmas ordítást, ami most minden gátat átszakítva talált magának utat. Isaiah leült mellé a padlóra, finoman átölelte, és halk olasz szavakkal próbálta csitítani a nőt.

   - Non piangere, cara...

Kivette Miranda markából a görcsösen szorongatott képet, és az asztalra csúsztatta.

   - Ez már a múlté. Te se ragaszkodj olyasmihez, ami már nem jöhet vissza többet.

   - Isaiah...

A nő hangja vékony suttogásba fulladt, ajkait feszesen összezárta.

   - Kik... kik tették ezt?

   - A saját ostobaságom – felelte keserűen  a férfi.

Miranda felült, arcából elsöpört egy odatapadt kósza hajszálat, és megragadta Isaiah kezét.

  - Nevet mondj! Ne tegyél úgy mintha nem tudnád kik voltak, pontosan látnod kellett, mielőtt...

Elharapta a mondatot, de ujjai erősebben ráfonódtak a férfi kezére. Isaiah megadóan felsóhajtott.

   - Sebastian.

A mételyező, tompa csöndben hallani lehetett az óra kattogását, és Miranda egyre sűrűbb, zaklatottabb légzését. Először elsápadt, majd fokozatosan visszaszökött a vér az arcába, szája vadállatias vicsorrá torzult. Valami megmagyarázhatatlan erő tombolt a mellkasában, úgy érezte puszta kézzel képes lenni bármilyen élőlényt szétmarcangolni.

  - Megölöm, megölöm – suttogta maga elé teljes révületben, hangja egyre emelkedőbb lett, majd egy hisztérikus kiáltásban végződött  – Megölöm!

Azonnal talpra ugrott, de Isaiah megragadta és visszarántotta maga mellé a földre.

   - Nem csinálsz semmit, megértetted?

A férfi hangja mennydörgésként csapott le Mirandára, és bár a hanghoz már nem társult a jól ismert szúrós, fekete tekintet, a nő pontosan tudta, hogy Isaiah a lehető legkomolyabban gondolja a szavait.

   - Ő csak egy nyomorult inhumánus. Az ő élete senkinek sem számítana – szólalt meg Miranda halkan. – Bűnhődnie kell.

   - Nem inhumánus. Whitborne.

Miranda keze megremegett.

   - Tessék? – suttogta elhaló hangon. – Mondd, hogy nem igaz...

  - Annyira igaz, hogy ezért az információért vakultam meg – felelte keserűen a férfi. – Rájöttem a kis titkára, és hogy meg akarta öletni Katharinát. Megfenyegettem, hogy ha nem tűnik el az életünkből, akkor pórul jár. Ő viszont betört hozzám két inhumánussal, kis híján agyonveretett, aztán elmondott mindent, kezdve hogyan tette Hilde vámpírrá, hogyan gyújtotta rá a házat, és hogyan ölte meg Cyrill korábbi barátnőit. Aztán megvakított, hogy többet ne árthassak neki.

Miranda döbbent csendben hallgatta Isaiah száraz, tárgyilagos beszámolóját. Bár az esze azt súgta, hogy higgye el Sebastian származását, mégis minden porcikája tiltakozott a nyilvánvaló ellen.

   - Még ha Whitborne, akkor is felelnie kell ezért!

   - Nincs semmi tárgyi bizonyítékom ellene.

  - Akkor meg amíg nem hivatalosan Whitborne, addig nem köt a Tanács szabályzata, hogy megölhessem! Ő jelen pillanatban még mindig csak egy inhumánus!

   - Azt mondtam Miranda, hogy ne csinálj semmit! – kiáltott rá a férfi. – Hát nem érted? Sebastian bármire képes! Ígérd meg nekem, hogy nem fogsz csinálni semmit!

   - De...

   - Ígérd meg, kérlek!

Isaiah hangja elcsuklott, hatalmas karjaiba zárta Mirandát, és úgy szorította magához, mintha tomboló szélvihartól kéne óvnia a törékeny nőt. Tenyerével végigsimított az arcán, ujja hegyével kirajzolta a vonásait, elidőzve a puha ajkakon.

   - Ne kelljen attól rettegnem, hogy téged is bántani fog. Megígéred nekem?

   - Meg – bólintott kelletlenül a nő, pedig a szíve szinte izzott a gyűlölettől.

Lassan felkelt a földről, szoknyáját eligazgatta és már épp segítőkezet akart nyújtani Isaiah-nak, amikor hirtelen visszarántotta. Hagyta, hogy a férfi magától megtalálja az asztal szélét, és annak segítségével húzza fel magát, majd elbotorkáljon az ágyig. Odakint a kertben kellemes, langyos volt az éjjel, a tücskök hangosan ciripeltek a messzi dombok környékén. Miranda kitárta az ablakokat és kikönyökölt a párkányra, a friss levegő végigsöpört a szobán. Tétován Isaiah-ra pillantott.

   - Nincs kedved sétálni a kertben?

   - Minek? – felelte kurtán a férfi.

Miranda azonnal megbánta az ostoba kérdést. Elgondolkozva járkált fel-alá, nem igazán tudta mit mondhatna. Bár hosszú évtizedekig élt ebben a házban, és hosszú éjszakákat töltött ebben a hálószobában, most mégis furcsa és idegen volt a helyzet. Isaiah benyúlt a párnája alá, és előhúzott egy bőrkötéses könyvecskét.

   - Inkább olvass fel nekem.

Miranda kezébe vette a megviselt kötetet, és leült az ágy szélére.

   - Melyiket?

   - Hetedik nap, kilencedik novella – mutatott a levegőbe Isaiah. – De megtalálod a könyvjelzőt.

A nő fellapozta a kívánt fejezetet, majd kissé akadozva, ügyetlenül olvasni kezdte. Rég el volt szokva az olasz nyelvtől, így minden egyes szót bizonytalanul ízlelgetett

   - Amint látod, Lusca, fiatal és tüzes asszony vagyok, és bőségesen megvagyon mindenem, mit csak asszony kívánhat; és egy szó, mint száz, nincs okom panaszra, ha nem egy dologban; ez pedig az, hogy férjem esztendőinek száma az enyéimhez képest fölöttébb nagy...

Isaiah ugyan nem láthatta, de Miranda arca egyre vörösebbé vált.

   - ...módját ejtem, hogy gyönyörűséget és boldogságot szerezzek magamnak; hogy pedig ím ez sóvárgásom éppúgy beteljesedjék, mint a többi, elvégeztem magamban, hogy Pirro pótolja férjemet öleléseivel, mint aki mindenki másnál méltóbb erre; és oly forrón megszerettem őt, hogy csak akkor érzem boldognak magamat, ha őt látom, vagy rája gondolok.

Miranda egyre többször akadt meg a szövegben: nyelve hol megbicsaklott, hol a hangja fúlt el, melyet csak egy-egy nagyobb nyeléssel és torokköszörüléssel tudott visszahozni. Ujjai alatt megremegett a papír, ahogyan egyre csak haladt a történetben. Időnként Isaiah-ra sandított, de a férfi rezzenéstelen nyugalommal hallgatta a novellát.

  - És kegyesen megbocsátott Nicostratónak, ki bocsánatát kérte, de lelkére beszélt, hogy efféle gyalázatosságot soha többé ne merjen feltételezni róla, ki életénél is jobban szereti őt. Ekképpen a szegény csúffá tett férj feleségével s annak kedvesével együtt visszatért a palotába, hol is annak utána Pirro és Lidia még gyakorta nyertek egymásban zavartalan gyönyörűséget és élvezetet. Mit Isten adjon meg nekünk is.

Az utolsó sorok már elhomályosodtak, Miranda szemébe könny gyűlt, melyek kövér cseppekben a papírra hullottak. Összecsukta a könyvet és Isaiah felé fordult, a férfi arcán azonban semmi nem tükröződött. A nő közelebb húzódott, kézfejével megdörgölte a szemét, és csöndesen a mellkasára hajtotta a fejét.

   - Ne haragudj, Isaiah.

  - Az olasz nyelv meggyalázása volt, ahogy ezt a rémes brit akcentusoddal kántáltad, de elnézem – mosolyodott el a férfi huncutul.

Mirandából félig nevetés, félig sírás tört elő, ujjaival görcsösen megragadta Isaiah ingjét, és forró könnyeivel áztatta a selymes anyagot, háta időnként megremegett a zokogástól. A férfi lágyan megsimogatta a fejét, keze végigszántott a karamellszőke fürtökön, melyek színét most is élénken látta az emlékeiben.

   - Perdonami... perdonami ti prego.

   - Va bene, va bene – mormogta Isaiah. – Már nincs jelentősége. Már nem haragszom.

Isaiah a tenyerébe vette Miranda arcát. Ujjai végigsimították a szemöldökcsontot, a szemhéjakat és a nedves szempillákat, bár nem látta, de gondolatban pontosan maga elé képzelte a vörös orcát és a szomorúságtól lebiggyedő, forró ajkat. A kert felől boróka és vadszőlő zsenge illatát hozta a szellő, mely bekúszott az ablakon és egy pillanatra Hampsteadbe idézte Firenze balzsamos lugasainak zamatát. Hosszú percekig így maradtak. Miranda feljebb kúszott, arcát a férfi nyakhajlatába fektette, Isaiah érezte a kulcscsontját csiklandozó hajszálakat.

   - Itt aludhatok veled? – suttogta a nő.

A férfi szíve hevesebben kezdett dobogni, ez a három szó minden vágyának kifejezője volt, mégis a poklok kínjával szaggatta a belsőjét. Tétován lefejtegette Miranda kezét a mellkasáról, de egy ideig még nem tudta elengedni. Őrlődött mit feleljen, lelke mintha két részre hasadt volna. Végül lassan megingatta a fejét.

   - Nem, kedvesem.