A sáros földút sötétjében csak a cigaretta vörös vége izzott. Sebastian hanyagul elpöckölte, a csikk fénycsóvája úgy repült az éjszakában, mint egy hullócsillag. Kinvarra kihalt partján viharosan morajlott a tenger, a nedves, algával borított kőfalakra felcsaptak a hullámok és hideg permetet szórtak a levegőbe. Vékony kabátja nem védte meg a zord időjárástól – az öböl felől süvítő, hűvös északi szél beszökött a ruha alá, és átjárta a csontjait. Didergett és rosszkedvű volt, akire várt, immár fél órája késett.

   - Rohadt krumplizabálók – sziszegte a fogai között.

Hosszú negyedóra telt el, a sirályok vijjogása felverte az álmos kisváros csöndjét. A Galway felé vezető úton egy férfi érkezett, öles léptei egy cseppet sem árulkodtak sietségről. Magas, vörös hajú, szakállas alak volt, amint közelebb ért szemében furcsa huncutság csillant.

  - Bocsásson meg Mr. Webcher, épp egy csinos, szőke kis galambbal mulattam az időt, magáról meg el is feledkeztem.

   - Nem tesz semmit – morogta Sebastian.

  - Azért nem lehetett kellemes itt a hidegben ácsorogni, míg én a jó meleg combok között töltöttem az... időt.

Sebastian most találkozott életében először Seamus Mulligannel, de két perc is elég volt, hogy teljes szívéből gyűlölje. Lenyelte a gondolatban megfogalmazott cifra káromkodásokat, és egy rövid biccentés után nekivágtak a nyirkos éjszakának. A ködtől teljesen átnedvesedett a ruhájuk, a végtelen fövenyes pusztában beleragadt a cipőjük a sárba és hangosan cuppogva engedte csak tovább őket minden egyes lépésnél.

   - Milyen messze van ennek a Darragh O’Learynek a háza?

   - Pár perc és ott vagyunk.

Vagyis még legalább egy óra – gondolta Sebastian. Sem a köd, sem a sár nem bosszantotta volna, ha több információ áll a rendelkezésére. A bőbeszédű embereket szerette, egész életeket volt képes feltérképezni röpke félóra alatt, de ezzel a képességével most nem sokra ment. Úgy érezte magát, mint egy zenész, akit megfosztottak a hangszerétől. A kezdeti lelkesedése alábbhagyott az utazással kapcsolatban, esetlennek és butának érezte ezt a küldöncszerepet, amit az ikrek ráosztottak anélkül, hogy részleteket árultak volna el a céljaikról. Elhatározta, hogy nem hagyja annyiban a dolgot, és Seamusre sandított.

   - Azt mondják, az írek őszinték – kezdte fennhangon. – Ami a szívükön, az a szájukon.

   - Ez így van, barátom.

   - Akkor meséljen nekem erről a Darragh O’Learyről.

   - Iszákos barom, annyi kurvája van, mint égen a csillag, de évtizedek óta kézben tart minket.

   - Kik azok a mi? – kérdezett vissza Sebastian olyan ártatlan hangon, ahogyan csak tudott.

   - Az Egyenlők.

Rohadj meg te is a kétszavas válaszaiddal – nyelt egyet Sebastian. Vigyort erőltetett az arcára, és nyájasan folytatta a kérdezősködést.

  - Egyenlők? Nézze el a tudatlanságomat, barátom. Sajnos elég elszigetelten élünk ott Londonban, nemigen hallunk Önökről semmit.

  - Inhumánus vámpírok vagyunk – vonta meg a vállát Seamus. – Önálló, törvényes szervezet, Darragh O’Leary a vezetőnk. Nincs rangunk, se előjogunk, és kerüljük a flancot.

   - Hány főt számlálnak?

   - Tessék?

   - Az Egyenlők. Hányan vannak?

   - Körülbelül háromszázan.

Sebastian egyelőre megelégedett ennyivel, ugyanis az egyik domb mögött feltűnt egy aprócska vadászkúria sziluettje. Egyszintes, mohával borított kőépület volt, mely alaposan megbújt a mocsaras vidék fái között.

   - Mr. Webcher, köszöntöm a Mocsár-kastélyban.

   - Ez a neve?

   - Mivel egy tőzegmocsár közepén van – élcelődött Seamus.

   - Gondolhattam volna, hogy itt nem gondolkoznak túl bonyolultan.

   - Ahogy mondta: ami a szívünkön, az a szánkon – veregette hátba a férfi.

Az ajtón belépve sötét folyosó fogadta őket, Seamus faggyúgyertyát gyújtott. A felvizesedett tapéta és a dohos bútorok szaga facsarta Sebastian orrát, egy kölnibe áztatott zsebkendőt szorított az arca elé, hogy enyhítsen rajta. Az egyik szoba előtt megtorpantak, Seamus háromszor kopogott rajta, majd a deszkákra hajolva hangosan elkiáltotta magát.

   - Ní neart go cur le chéile!

Fordult a kulcs a zárban, és egy zömök férfi barátian átölelte Seamust. Odabent a kandalló körül egy tucatnyi ember ült, egyszerre álltak fel, amikor Sebastian belépett. Nyomát sem látta a londoni nemesi családok többségét jellemző finom vonásoknak és előkelő mozdulatoknak. Barátságtalan arcok meredtek rá, mindenre elszánt tekintetekkel nézett szembe és fejenként legalább három heget számolt össze. A kopott falakat agancsos szarvastrófeák díszítették, sárgára fakult koponyájukon furcsa árnyékokat vetett a tűz. Az egyik bőrfotel mögül egy sápadt, robosztus férfi lépett előre.

   - Sebastian Webcher?

   - Én vagyok.

   - Hosszú utat tett meg, gondolom jó okkal.

   - Londonban szokás a másik félnek is bemutatkozni.

A férfi felhúzta szőkére fakult szemöldökét, és megbökte Sebastian mellkasát.

  - Ez viszont Connemara. Nálunk nincs jelentősége a névnek és a származásnak. A név csak cifraság, itt mindenki egyenlő.

   - Mégis van egy vezér, tehát vannak az egyenlőknél egyenlőbbek – billentette oldalra a fejét.

Kínos csönd lett. Sebastian önelégült vigyort villantott.

   - Darragh O’Leary.

   - Örvendek.

   - Ki vele, miért jött?

Sebastian nem zavartatta magát az otromba kérdésen, helyette kényelmesen elterült egy fotelben. Darragh büszke és kemény férfi volt, sosem állhatta a diplomáciai ügyeket. Arcán megfeszültek a ráncok, közel ülő, barna szemei ide-oda cikáztak a hívatlan vendég minden egyes részletén. A csönd egyre kínosabbá és elviselhetetlenebbé vált, Sebastian pedig egyre jobban élvezte. Darragh váratlanul az asztalra ütött, a vastag tölgyfa beleremegett az öklébe.

   - Nincs időm az ilyesmire! Vagy mondja el, mit akar vagy kotródjon!

   - Nem lenne bölcs gondolat, egy ilyen üzleti ajánlatot csak úgy kidobni.

Sebastian kéjes vigyora teljesen elbizonytalanította Darragh-ot. A többi vámpír morgolódni kezdett, a különös idegen egy pillanat alatt felbolygatta a társaságot. Darragh végül megadóan fújtatott egyet.

  - Én is így gondoltam – mosolygott Sebastian magabiztosan. – Szóval háromszáz inhumánus az Ön vezetése alatt?

   - Nem eladó.

Egy középkorú, pajeszos férfi emelkedett fel az asztal mellől, és Darragh mellé állt.

  - Nézze Mr. Webcher, az efféle huzavona nem a mi szánk íze szerint való. Vagy mondja meg kereken mit akar, vagy menjen innen.

  - Rendben van – csapott a térdére Sebastian. Felkelt és újabb cigarettára gyújtott. – Nos uraim, ahonnan én jövök, ott az inhumánusok egy lenézett, elnyomott rétege a vámpíroknak. Sosem tudtak úgy kiemelkedni, mint az Egyenlők. Nálunk a Tanács uralkodik minden felett, teljhatalmú, angol arisztokrata családok gyülekezete, akik tesznek róla, hogy ez a felemelkedés sose jöjjön el.

   - Térjen a lényegre! – mordult rá a pajeszos.

   - Hagyjad, Fionn...

  - Azonban akiknek a követeként jöttem – folytatta zavartalanul Sebastian –, szívükön viselik az inhumánusok sorsát. Egyenlőséget akarnak, ahogy hajdanán itt is történt. És ezen a ponton kerülnek a képbe Önök.

Fojtott zúgolódás söpört végig az írek között, mintha csapatnyi kutya morgott volna egymásra.

  - Semmi közünk az angolokhoz – dörmögte Darragh. – Mi elértük az egyenlőséget, miért mennénk át Londonba egy idegen ügyet szolgálni? Hol a mi hasznunk?

Darragh O’Leary egészen közel lépett hozzá, Sebastian érezte a férfi leheletének kellemetlen szagát. Hangja nem remegett meg, de már csak egy hajszál választotta el attól, hogy elveszítse a türelmét. Fellépése még az elszántabb alkatokat is elbátortalanította volna, Sebastian azonban rezzenéstelen arccal nézett a szemébe. Fürge csuklómozdulattal előhúzta a mellényzsebéből és Darragh orra elé tolta a leviatánpecsétes borítékot. A férfi kikapta a kezéből, hezitálás nélkül feltépte, és olvasni kezdte. Sebastiannel együtt a többi vámpír is izgatottan, szinte lélegzetvisszafojtva figyelte, hogy mi következik most.

Darragh összeráncolt homloka sorról sorra egyre jobban kisimult, majd mikor az üzenet végére ért, még egyszer átfutotta az egészet. Horkantott egyet, szája szélén otromba vigyor jelent meg, amint Sebastianra pillantott, aztán a társaira. A többiek nem értették a dolgot.

   - Ennyi az egész? – fordult ismét a vendége felé. A hangjából csaknem minden karcosság eltűnt, barátságosan és melegen zendült. Sebastian bizonytalanul biccentett.

  - Számíthatnak ránk – tűrte be a levelet a zsebébe Darragh. – Nem tartóztatjuk tovább Mr. Webcher, a válaszunk igen.

   - Üzennek valamit Londonba? – dünnyögte Sebastian zavartan, miközben sálját szorosan a nyaka köré tekerte.

Darragh végigsimított fakó, kese szőke haján és elmosolyodott.

   - Adja át szívélyes üdvözletünket a… barátainak.