Korábban a hatalmas hampsteadi aula minden egyes szeglete valósággal rászakadt Cyrillre, valahányszor csak belépett a házba. Most azonban mindössze néhány elmosódott részletre figyelt fel: az oszlopok megmunkált talapzatára, egy-két szoborra szemmagasságban, a lépcső jellegzetes pendülésére a lába alatt és a díszes, aranyozott kilincsekre, melyek szinte belesimultak a tenyerébe. A tárgyalás óta még szűkszavúbbá vált, összehúzott szemöldökkel ücsörgött a szobájában, és az állát dörzsölgette. Katharina néha bejött hozzá, leült mellé és megsimogatta a kezét, de egypár kurta mormogásnál többet nem tudott kicsikarni a belőle. A Hampsteadig vezető kocsiutat is néma csendben tették meg, Cyrill gondolatai újra és újra visszatértek a Tanácsban elhangzottakhoz, szeretett volna minél hamarabb beszélni róluk, és szeretett volna valami vigasztalót hallani. Valamit, ami eloszlathatja a félelmeit, hogy a jelenlegi állapot mégsem olyan rémes, mint amilyennek most tűnik. Feszesen ültek egymás mellett Katharinával egy bársonykanapén. Cyrill hátrahajtotta a fejét, és próbálta megállapítani mennyivel ver gyorsabban a szíve az óra kattogásánál.

   - Biztos nem alkalmatlan, George?

Az őszes bajusz alatt szelíd mosoly jelent meg.

   - Nem, Mr. Whitborne.

   - De ha esetleg mégis…

   - Ismeri Mr. Carnont, senkinek nem lehet kétsége afelől, ha ő valakit nem akar a házában.

Katharina körbe-körbeforgatta a szemét a helyiségben. Nem feledkezett meg a látogatás komolyságáról, de nem tudta függetleníteni magát a ténytől, hogy először jár itt. A képzeletében Isaiah otthona komorabban és félelmetesebben festett, így egyszerre csodálkozott és örült a rengeteg színnek, a nemes formáknak és a titokzatos állatfiguráknak, melyek mindenfelől kacsintgattak rá. Azt kívánta, bárcsak akkor találkozott volna itt Isaiah-val, amikor még megvolt a tökéletes állapot illúziója.

   - Kimerültnek látszik, ugye jól van?

  - Hogyne. Nagyon kedves, kisasszony – válaszolta az inas megilletődve, majd rövid szünet után nagyot sóhajtott. – Igencsak szomorú most a ház.

Katharina részvétteljes tekintettel félrebiccentette a fejét. George elfordult egy pillanatra, továbbra is próbált mosolyogni, de gesztenyebarna szeméből fáradt szomorúság tükröződött.

   - Talán ha akkor nem utazunk el – dünnyögte csendes önváddal. – Legalább Jason itt maradhatott volna.

   - Ugyan…

 - Ráadásul tőlem tudta meg az az alávaló gazember, hogy Sheffieldben leszünk. Kell nekem állandóan jártatnom a lepcses számat.

   - Ne okolja magát, George.

  - Valahogyan módot talált volna, hogy megtámadja – vetette közbe Katharina. – Ha nem azon az éjjel, akkor máskor.

George arcán némileg kisimultak a ráncok.

   - Lehetséges… Bocsássanak meg, fel kell mennem az emeletre. Csak egy perc.

Az aula ismét némaságba burkolózott. A nyugtalanító gondolatok csak nem akartak megszűnni. Cyrill legszívesebben maga is felrohant volna, és egyetlen felesleges szó, vagy köszönés nélkül nekiszegezte volna a kérdéseit Isaiah-nak. A régmúlt képei egyre-másra visszatértek, ugyanazokat a fojtogató jeleneteket felidézve a férfi lelki szemei előtt.

   - Azt hittem, baleset volt – mormogta.

   - Micsoda?

  - Hilde… a tűz. Mindig azt gondoltam, hogy valami borzalmas véletlen történt, hogy levert egy gyertyát vagy valami ilyesmi. Miért akart volna bárki is ártani neki? Még ha egy olyan pokolfajzat is valaki, mint…

Katharina szeretett volna valami megnyugtatót felelni erre is, de semmi nem jutott eszébe. Kezdte átérezni a helyzetük súlyosságát, mintha a tanácsülés egy új horizontot nyitott volna meg előtte. Egyelőre azonban nem sok ötlete volt, hogy mit kezdhetne a megszerzett információkkal, annyit tehetett, hogy megőrizte a hidegvérét.

   - Mr. Carnon várja Önöket.

Cyrill eddig úgy hitte, nagyobb nehézség nélkül képes lesz felmenni Isaiah-hoz. Annyira lefoglalták a Tanácsban történtek, hogy igazán bele sem gondolt a szituáció valódi hátterébe. Most viszont felrémlettek benne a kórházban tett látogatások, ahol az édesanyja dolgozott. Fájdalmasan tisztán emlékezett a keserves jajkiáltásokra és a sok rosszkedvű, goromba betegre. Az ilyen alkalmakkor többször előfordult, hogy megkérték erre-arra, hol a dolgozók szalasztották kötszerért, hol az anyja páciensei kértek tőle egy pohár vizet. Egyszer túl távolságtartón, másszor túlságosan elfogódottan viselkedett előttük, sosem találta a megfelelő hangot. Idővel nem is próbálkozott semmivel, inkább elkerülte az ehhez hasonló helyzeteket.

Mielőtt bementek volna, villámcsapásként hasított belé a felismerés, hogy még sosem járt ebben a szobában. Ez a hely ugyanolyan tabunak számított itt, mint Miranda emelete a Melbury Roadon. Óvatosan mozgott, mintha egy múzeumi terembe tért volna be. Az elétáruló kép közel sem volt olyan rettenetes, mint amire számított. Isaiah kendővel a szemén, mozdulatlanul feküdt az ágyon, Miranda pedig egy mancsos karosszékben üldögélt, és feszes tekintettel olvasott egy könyvet. Cyrill jól tudta, hogy a látszat csal, és a nő minden szóra és rezdülésre odafigyel.

Pár másodpercig némán álltak az ajtóban, majd miután biccentettek Miranda felé, Katharina odalibbent az ágyhoz, és Isaiah mellé huppant. Szorosan átölelte a nyakát, és két cuppanós puszit nyomott az arcára. A férfi derűsen elmosolyodott, és megsimogatta a lány hátát.

   - Milyen érdekes parfüm van rajtad.

   - Cyrilltől kaptam ajándékba. Kitalálod milyen?

Isaiah közelebb hajolt, a lány nyakába szimatolt, majd hirtelen játékosan felhorkantott, hogy ráijesszen. Katharina hangosan felnevetett, fejét a vállába húzva dörzsölgette a karjáról a libabőrt. Isaiah jóízű, kárörvendő kacagásától zengett a szoba.

   - Gonosz orvtámadás! – csapott a vállára kuncogva a lány.

   - Meglehet. A parfümöd viszont ibolya.

Cyrill feszengve ácsorgott pár lépéssel arrébb, és valami furcsa, gyermekien ostoba féltékenységgel mustrálta, Katharina milyen könnyedén kapcsolatot teremtett a vak férfival. Megköszörülte a torkát, de mielőtt megszólalhatott volna, Isaiah félbeszakította.

   - Nocsak Cyrill, te is itt vagy? Egy egér is megirigyelhetné a lépteidet.

   - Szervusz, Isaiah.

A férfi érezte, hogy kissé esetlen és ostoba köszöntés volt. Sokkal többet szeretett volna mondani, minden együttérzését és sajnálatát kifejezni, de ez a kurta a mondat a legkevésbé sem tükrözte mindazt, ami a gondolataiban kavargott. Isaiah visszafordult Katharinához, és gyengéden a kezébe vette a nő aprócska tenyerét.

   - Hogy tetszik itt nálam?

   - Igazán szép – csacsogta Katharina. – Bár egy kissé csalódott vagyok. Körbe se vezetsz?

A szoba túlsó felében Miranda megint felkapta a fejét, rideg tekintete éppolyan nyitott könyv volt Cyrill számára, mint ami a nő ölében hevert. Isaiah azonban felnevetett a tréfán.

   - Igazad van, rémes házigazda vagyok.

Cyrill közelebb húzott egy széket, és végre összeszedte minden bátorságát, hogy ő is bekapcsolódjon a beszélgetésbe.

  - Látni akartuk hogy vagy. És szerettem volna elmondani, mennyire sajnálom a Tanács döntését.

  - Cyrill, ne húzd az időm a diplomáciai körökkel. Eddig is untam őket, most pedig még inkább. Mindketten tudjuk, hogy nem csak ezért vagy itt.

   - Attól még sajnálom és…

  - Ostobaság volt bármi reményt fűzni ahhoz, hogy másképp döntenek – Isaiah tett egy teátrális gesztust. – Tovább.

Cyrill összeszorította a száját. A fejében összetolódtak a kérdések, szerette volna mindet egyszerre feltenni, és persze azonnal válaszokat is kapni rá. Vett egy nagy levegőt, és kibökte a legfontosabbat.

   - Sebastian tényleg Whitborne?

   - Az.

Komor csönd borult a szobára, Katharina mosolya lehervadt az arcáról, és kissé összébb húzta magát. Tanácstalanul meredt Cyrillre, tekintetükben bizonytalanság, félelem és tehetetlen düh hullámzott.

  - És tényleg ő tette azt a sok szörnyűséget a Whitborne lányokkal? – kérdezte halkan Katharina.

   - Igen.

A jeges rémület újból átjárta Cyrill gerincét. Ésszel pontosan felfogta az elhangzottakat, de jámbor természete mind hevesebben tiltakozott ellenük, mint egy gyerek, aki képtelen elhinni milyen borzalmakra képes az emberi önzés és kegyetlenség.

   - De miért? – kiáltott fel kétségbeesetten, de hangja elcsuklott. – Nem értem...

Isaiah tömören beszámolt arról, amit Sebastiantól megtudott. Cyrill előredőlve hallgatta a férfit, egy láthatatlan csomót érzett a derekán, ami minden egyes szó után szorosabban csavarodott a gyomrára. Katharina szoborszerű arccal figyelte az összes apró részletet. Isaiah a tényekre szorítkozott, nem akarta sem jobb, sem rosszabb színben feltűntetni Hilde és Sebastian találkozását, a férfi vámpírrá válását és a bosszúhadjáratát. Mikor a végére ért, Cyrill szinte összecsuklott a székében. 

   - Biztos, hogy nemcsak valami trükk? – kérdezte halkan.

Isaiah epésen felnevetett.

   - Hát hogyne, és ez a kendő is csak viccből van a szememen.

   - Bocsáss meg, nem úgy…

   - Nem engedheted meg magadnak, hogy ilyen naiv legyél – dörmögte csendesen Isaiah.

Miranda állkapcsán megfeszült egy izom, a könyv lapjai mögül a két Whitborne-ra sandított.

   - De mit tegyünk? – rebegte Cyrill.

Isaiah mélyet sóhajtott, és lehajtotta a fejét a párnára.

   - Össze kell tartanotok. A széthúzás eddig is a kezére játszott, de ha együtt maradtok, nem bánthat titeket. Katharina minél hamarabb iktasson be egy novíciust – fordult abba az irányba, ahol a lányt sejtette. – Ennyit tudok mondani, a többi a ti dolgotok.

   - Isaiah…

Éles csattanás szakította félbe a mondandóját. Miranda félretette az összecsapott könyvet, és felemelkedett a helyéről. A szemében az a félreérthetetlen tűz lobogott, amit Cyrill annyira utált, és amitől annyira rettegett.

   - Örülök, hogy minden fontosat meg tudtatok beszélni. Késő van, Cyrill. Ideje hazamennetek.

A férfi lassan bólintott, Katharina azonban oldalra fordulva egyenesen Miranda szemébe nézett, mint aki nem jól hallotta a szavait. Értetlenséggel vegyes indulat szikrázott a tekintetéből, de Miranda állta a pillantását. A lány szólásra nyitotta a száját, az utolsó másodpercben azonban mégis visszanyelte a mondandóját. Miranda feltartóztathatatlan lendülettel, de egyetlen direkt mozdulat nélkül tessékelte ki a két Whitborne-t a szobából.

   - Pascal szeretné tudni, mikor jössz haza – suttogta oda neki Cyrill az ajtóban.

Miranda szájára keserű, kaján mosoly húzódott a szeretné tudni hallatán. Egy pillanatra elképzelte, ahogy Pascal amolyan Cyrill-féle illedelmességgel odasomfordál hozzá, és halkan azt mondja: Csak azt szeretném tudni…

   - Jövök, amikor jövök – felelte szenvtelenül.

   - Nem lesz boldog a válaszoddal.

   - A boldogság most a legutolsó, amit megengedhetünk magunknak.