Halk zene járta be a házat. A szalonban bársonyos félhomály uralkodott, mely egybevegyült az utcai kandeláberek pislákoló, sárgás fényével. Pascal lehunyt szemmel feküdt a kanapén, kezét összefonta a mellkasán, és félrebillentett fejjel alvást színlelt. Valójában azonban éberen hallgatta Miranda játékát. A nő keze lágyan hullámzott a zongorán, hófehér ujjai éppen csak meg-megérintették a billentyűket.

   - Crescendo.

Miranda abbahagyta, és kissé sértetten Pascal felé fordult.

   - Azt hittem alszol.

   - Az nem indok, hogy pocsékul játssz – vigyorodott el a férfi.

Komótosan fölkelt, és nyújtózkodva, gerincropogtatva a zongorapadhoz sétált.

   - No, engedj szépen ide.

   - Tessék, maestro!

Miranda duzzogva felpattant a helyéről, de a férfi abban a pillanatban derékon ragadta, és az ölébe ültette.

   - Nem mondtam, hogy te is menj el...

Játékosan beleharapott a nő vállába, de éppen csak olyan óvatosan és finoman, hogy ne ejtsen karcolást a makulátlan, fehér bőrön. Miranda elgyengülten belesimult az ölelésbe, a férfi ujjai végigkalandoztak a dekoltázstól kezdve egészen a combokig.

   - Játszunk négykezest? – suttogta Pascal, és huncutul kacsintott egyet.

   - Itt? Tu es fou? Bárki bejöhet! 

Pascal egy hanyag mozdulattal kihúzta a kezét a ruha alól, és leütött pár hangot a zongorán.

   - Mademoiselle, én egy négykezes etűdre gondoltam.

Miranda megköszörülte a torkát, hogy visszafojtsa a nevetését, ami kis híján kibuggyant belőle, a férfi élvezettel summázta azt a két kis rózsaszín foltocskát, melyek egyre vörösebbek és vörösebbek lettek a nő arcán.

   - Aljas vagy.

   - Tudom – trillázta vidáman Pascal.

Szorosan összesimult a válluk, és zongorázni kezdtek. Miranda a bal oldalon a mélyebb, erősebb kísérőhangokat adta, míg Pascal a másikon a jókedvű, gyorsabb dallamokat. Cyrillt és Katharinát lehozta a kíváncsisága, eleinte csak a küszöbről hallgatták a kis etűdöt, de végül mindketten a kényelmes fotelokban kötöttek ki.

   - Mit játszanak? – suttogta Katharina Cyrill fülébe.

   - Debussytől a Petite suite... azt hiszem a Cortège.

   - Ejha, olyan vagy, mint egy lexikon!

Cyrill kissé vonakodva megrázta a fejét, de valójában jól esett neki a lány őszinte csodálata.

   - Annak jobban örülnék, ha nem csak a címét tudnám, hanem így játszanék.

Miranda és Pascal teljes harmóniában zongorázott, pajkos kis versengésük egy ritmussá csendült. A férfi időnként átnyúlt a másik térfélre, de Miranda egy jól irányzott csípéssel elejét vette Pascal szemtelenkedéseinek.

   - Ha megtanítasz, én szívesen játszok veled – fordult Katharina Cyrill felé.

 - Nem hiszem, hogy olyan jó tanár lennék – szabadkozott a férfi. – De ha van kedved, megpróbálhatom átadni azt a szegényes zenei tudásomat. Bár ahogy tapasztaltam a backgammonban, nem lepne meg, ha ebben is lefőznél.

Katharina derűsen felkacagott, és megpaskolta a férfi vállát. Különös nyugalom és boldogság járta át, hosszú idő óta először érezte magát otthonosan a házban. Egyre ritkábban tört rá a honvágy, és már egyre kevésbé tűnt komor helynek London. Új örömét lelte a kertészkedésben, tavasszal sok virágpalántát ültetett a diófa köré, és minden este feltöltötte magvakkal a madáretetőt, amit Daniel készített a kérésére. Szeretett a férfi közelében lenni, bár nem beszélt sokat, de jó hallgatóság volt, így Katharina fesztelenül csacsoghatott neki szinte bármiről.

Hirtelen kopogtattak. Miranda és Pascal azonnal abbahagyta a zongorázást, így a rájuk szakadó csöndben már pontosan hallották a kétségbeesett dörömbölést. Daniel az ajtóhoz rohant, és kitárta a sápadt, ziháló férfi előtt.

   - George, mi történt? – pattant fel a székről Miranda.

A férfi tekintete olyan volt, mint egy űzött nyúlé, ismeretségük negyvenhét éve alatt sosem látta ilyen riadtnak George Triggst, a hidegvérűség mintapéldányát. Alig kapott levegőt, csak szárazon krákogott valahányszor meg akart szólalni.

   - Daniel! Azonnal hozz neki egy pohár vizet!

   - Inkább gint! – kiáltott utána a konyhába Pascal.

George némán hadonászva próbált szabadkozni, de Daniel gyorsan a kezébe nyomta a poharat. Az aranyszínű folyadék keserűen végigkaparta a torkát, majd néhány fuldokló, felszakadozó köhögés után végre szóhoz jutott.

   - Méltó... Méltóságos asszonyom! Azonnal velem kell jönnie!

   - Az isten szerelmére George, mi történt?

Mirandán eluralkodott a félelem, hangja még ebben a rövid mondatban is kis híján elcsuklott. Körmét a kanapé bársonyos redőibe mélyesztette, és teljes erejéből szorította a bélést, de tekintete továbbra is hidegnek tűnt. Pascal észrevétlenül közelebb lépett a nőhöz, karját óvatosan úgy helyezte, hogy bármelyik pillanatban elkaphassa, ha elájulna.

   - Valakik betörtek Hampsteadbe és... Mr. Carnont megvakították.

Miranda szívén jeges folyamként futott végig a vér. Mintha valami szilánkokra tört volna a torkában, hirtelen egy szúrós, fojtogató érzés szorította össze a gégéjét. Amennyire még méltóságából tellett, leroskadt a kanapé karfájára, és üveges tekintettel maga elé meredt.

   - Kik? – préselte a szavakat suttogva.

   - Sajnos nem tudom még milady...

Mindenki dermedten ült, egyszerűen nem akartak hinni a fülüknek. Szürreálisnak tűnt az egész, csak egy rémálomnak, vagy egy rossz tréfának, ami semmiképpen nem lehet igaz.

   - Vigyél el hozzá – pillantott fel Miranda.

Cyrill tétován megmozdult a fotelben.

   - Nem hiszem, hogy jó ötlet odamenned, majd én és Daniel...

   - Most! – ordított fel a nő.

Hangja olyan éles volt, mintha ólomkristály repedt volna ketté. Szemében gyűlölet lobogott, hisztérikus dühvel rángatta magára a kabátot, melyben most kivételesen Daniel sem mert segédkezni. George-nak ideje sem volt kinyitni a lovaskocsi ajtaját, Miranda sietősen beszállt az ülésre, és türelmetlenül kopogott az ablakon, hogy induljanak. A lovak hörögve, prüszkölve vágtáztak végig London utcáin, szájuk szélén fehér hab tajtékzott.

Őrült tempóban robogtak, Mirandának mégis úgy tűnt mintha órák óta zötyögnének. A fojtogató érzés már megszűnt, helyébe valami különös, melankolikus üresség költözött. Legszívesebben csak aludt volna – mély, mindent feledtető álmot kívánt, amiből ha felébred minden újra a régi lesz. Elővette a tükrét, hogy megigazítsa a haját, mielőtt Hampsteadbe ér. Gondosan lesimította a kósza hajszálakat, és szorosabbra tűzte a loknikat, majd hirtelen belényilallt a felismerés – Isaiah már nem fogja látni.  Lassan leengedte a kezét, orrát mintha milliónyi tű szurkálta volna. Tehetetlen volt a könnyek ellen, melyek most szabadon csorogtak végig az arcán, szája keserű grimasszá torzult. Hangos zokogás szakadt fel belőle, a mostanáig visszafojtott fájdalom többszörös erővel tört fel. George diszkréten úgy tett, mintha nem hallaná, helyette még gyorsabb tempóra tüzelte a lovakat. Amikor megérkeztek a házhoz, Miranda olyan erővel taszította be az ajtót, hogy kis híján fellökte Jasont. A fiú alig bírt lépést tartani vele a folyosón, lihegve futott a nő után.

   - Mikor történt?

  - Tegnapelőtt, asszonyom. Mi csak ma érkeztünk haza Sheffieldből, és alaposan meg is ijedtünk, amikor megláttuk a betört ablakokat meg a vérnyomokat a padlón...

   - Kik tették?

   - Nem tudjuk... Mr. Carnon nem beszél róla.

Miranda a harmadik emeleten hirtelen megfordult, és Jason elé lépett.

   - Innentől már nincs szükség rád.

   - Méltóságos asszonyom, muszáj bejelentenem Önt.

A nő egy ideges grimasszal intett, és előre engedte a fiút. Jason kissé félve nyitott be a hálószobába, a félhomályban egy sötét alak üldögélt a székben. Óvatosan feltekerte a falikarok fényét, így Miranda végre megláthatta a válla fölött Isaiah-t. Szemét bordó selyemkendő takarta, mely a tarkóján volt megkötve, hatalmas tenyerét a sétabotja markolatán támasztotta.

   - Mit akarsz? – dörmögte.

   - Uram, Lady Carnon-Seydell van itt és...

   - Küldd el.

   - Uram, nem lehet, a hölgy már...

   - Azt mondtam küldd el! – bődült fel Isaiah, és a botjával a hang irányába suhintott.

Elvétette az ütést, a hirtelen lendülettől egy pillanatra megtántorodott, és féltérdre rogyott. Jason azonnal mellette termett, hogy feltámogassa, de a férfi ráordított.

   - Ne nyúlj hozzám! Takarodj innen!

Jason értetlenül bámult Mirandára, aki a perpatvar alatt belopózott a szobába. Döbbenten nézte Isaiah-t, tudta, hogy őt látja, mégis teljesen idegen volt ez a megnyomorított, bizonytalanul hadonászó, megtört férfi. Egy rossz lidércnek tűnt csak, ami néhány perc múlva tovafoszlik, de tudta, hogy már sosem fogja viszont  látni azt az Isaiah-t, aki Viareggióban elbűvölte. Vett egy mély levegőt, és halkan biccentett Jasonnek, hogy távozzon.

   - Bocsásson meg, uram – motyogta a fiú.

   - Jó, menj már.

Isaiah megkönnyebbülve taszította be az inas után az ajtót, egész testével rásimult a falra, és még pár másodpercig fáradtan zihált. Görnyedten, tapogatózva kereste a bútorok szélét, hogy visszataláljon az ágyához. Hirtelen megtorpant, arcát Miranda irányába fordította. A nő visszatartotta a lélegzetét, minden izmát megfeszítette, hogy a legkisebb neszt se lehessen hallani. Isaiah mélyet szippantott a levegőből, a szoba légkörében azonnal felismerte a jellegzetes, rózsás parfümillatot.

   - Menj el.

   - Nem.

   - Azt mondtam, hogy menj el.

Miranda rendületlenül közelített Isaiah-hoz, egyik kezét óvatosan a férfi vállára csúsztatta, míg másikkal finoman megérintette a selyemkendő szélét.

   - Isaiah, kérlek...

   - Menj már! – ordított fel a férfi.

Ahogyan egy ragadozómadár lecsap az áldozatára, Isaiah úgy kapta el Miranda kezét. Mintha satuba szorították volna a csuklóját, a bőre lángolt a fájdalomtól, érezte ahogy a gyenge, fehér húsa összepréselődik és kicsavarodik a férfi tenyerében. Egy pillanat alatt történt minden. Isaiah amint megragadta, ijedtében rögtön el is taszította magától, tudta jól, hogy durvább volt, mint akarta. A nő halkan, sziszegve simogatta a vörös nyomokat a karján.

   - Ha azt hiszed, hogy ennyivel el tudsz kergetni végleg – suttogta Miranda –, akkor még ennyi év után sem ismersz eléggé.

A férfi nem szólt semmit. Komoran, lehorgasztott fejjel állt a szoba közepén, majd lassan keserű, szkeptikus mosolyra húzódott a szája. Miranda ezt már nem látta. Dühösen kivágtázott a szobából, az ajtócsapódásba még a kilincs is belerázkódott. Vér szökött az arcába, és szinte belülről égette a pír, tekintete olyan vadul izzott, mint egy nőstényoroszlánnak. Jason megszeppenve ácsorgott a folyosó végén, és igyekezett olyan szorosan a falhoz simulni, hogy kis híján egybeolvadt a tapétával.

    - Jason, holnapra készítsd elő nekem azt a szobát, és délelőtt hozasd át a holmimat.

Miranda a főhálószoba melletti ajtóra bökött, majd visszafordult a dadogó fiúhoz.

    - Méltóságos asszonyom,  nem tehetem... én csak Mr. Carnon...

    - Én pedig Lady Carnon vagyok. Tedd, amit mondtam Jason.

A fiú tétován ácsorgott egyik lábáról a másikra, tekintete a távozó nő és az ajtó között ugrált ide-oda. Miranda még visszafordult a lépcső aljáról.

   - Ha egy szót mersz szólni erről a gazdádnak, esküszöm, hogy egy sírkövön látod viszont a Jason Triggs nevet. Értve vagyok?

Az aula még sokáig visszhangzott az ajtódörrenéstől, a mennyezeti csillár apró kristályai megremegtek a huzatban. Miranda lába alatt ropogott a murva, minden egyes lépését dühösen a földhöz csapta, mint kislánykorában, ha édesapja nemet mondott neki. Amint ezt észrevette magán, hirtelen lassított a tempón és a hevességen. A teraszhoz érve köhögés szakadt fel belőle, száraz és fullasztó, kísértetiesen hasonló ahhoz, mint amitől emberi életében szenvedett. Montgomery szavai csengtek a fülébe, aki meg volt győződve, hogy a dühkitörései és a fulladásos rohamai összefüggésben vannak – így feleslegesnek tartotta a hajdani mediterrán kúrát.

Miranda megtámaszkodott a kőkorláton és mélyeket lélegzett, hogy csillapítsa a szorító érzést, ami összenyomta a tüdejét. Tekintete megakadt a balusztrádok alatti ágyáson. A kiforgatott, puha barna talaj félkörösen szétterült, néhány helyen száraz, tövises csonkok meredtek az ég felé. Az esőben szétmállott, fonnyadt rózsaszirmok édeskés, rothadó illatot párologtattak, mely a nedves földdel keveredett eggyé. Hosszú ideig bámulta még a kipusztított rózsakertet, majd egy halk sóhajjal megfordult, és a kocsi felé indult.