Tobias gyomra a kocsi minden zökkenésénél mordult egyet. Órák óta nem evett egy falatot sem, az éhség lassacskán túlnőtt az aggodalmán is, a kettő együtt pedig azt eredményezte, hogy percről percre idegesebbé vált. Tagjai elgémberedtek, a háta már kezdett fájni, pufók tenyerét az üléspárnába mélyesztette, hogy odébb tegye magát, de gömbölyded teste túl nehéz volt ahhoz, hogy ezen a szűk helyen csak úgy ide-oda mocorogjon. Tehetetlenségében kopasz fejbúbját ütögette, amelyet egy sokéves forradás csúfított – még kezdő iparosként verekedett össze egy másik borbéllyal. Nagyokat szusszant és a bajszát piszkálgatta, mint mindig, amikor nem tudott mit kezdeni magával. Végül a mellényzsebéhez nyúlt, hogy elővegye a pipáját.

   - Toby…

   - Miért? Nincs megtiltva.

   - Kérlek ne – motyogta a neje.

A férfi mormogott erre valamit, de aztán mégsem gyújtott rá. Már a belvárosban jártak. Félénken nézegették a számukra hatalmas épületeket az ablakon keresztül, a komor, szabályos utcák cseppet sem tetszettek nekik. A kocsi most mintha még nagyobbakat döccent volna.

   - Megfojtom, ha odaérünk. Miért nem lehet normálisan vezetni azt a két dögöt?

A nő nem reagált semmit. Az évtizedek alatt hozzászokott ezekhez a zsémbelődésekhez, így könnyedén leperegtek róla. Kevésbé tűnt nyugtalannak az uránál, pedig a szíve vadul kalapált. Nagyon hosszúnak érezte a perceket.

   - Vajon messze van még? – tette fel a kérdést inkább a gondviselésnek, mint a férfinak.

   - Ha nem is, ez a fickó gondoskodik róla. Ilyen vacak kövezet csak a mellékutcákban van.

   - Halkabban…

   - Tudtam előre, hogy nem a legrövidebb úton fogunk jönni. Már régen ott kellene lennünk.

   - Toby, kérlek.

A kocsis balra fordult, és éles nyikordulással megállt a járda mellett.

   - St. James Theatre, megjöttünk uram – kiáltotta hátra.

A férfi szuszogva felkelt, és letántorgott a lépcsőn. Megszokásból hátranyújtotta a kezét, de a nő addigra már szintén kiszállt.

   - Köszönjük… nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar… – dünnyögte a bajsza alatt. – Tessék.

A férfi átvette a fuvardíjat, fürge ujjai rögtön a nadrágzsebébe szöktek, hogy előkaparja a visszajárót.

   - Hagyja csak – legyintett Tobias. – Minden jót.

A kocsis megemelte a kalapját, visszaugrott a bakra, és kisvártatva eltűnt az utcasarkon túl. A házaspár magára maradt. Apró lépésekkel közeledtek a bejárat felé, mintha attól tartottak volna, hogy valami szörnyű veszedelem várja őket odabent. A férfi betolta a nehéz ajtót, és előreengedte a feleségét. A színház előterében egy tucat díszletmunkás járt-kelt, unott piszmogás zaja hallatszott, távolabb néha felröhögött valaki. A galérián néhány frakkos férfi böngészte egymás cirádás jegyzettömbjét, ceruzájukkal idegesen kopogtatták az ajkukat, majd időnként sebesen lefirkantottak néhány sort a füzetükbe.

   - Azok közül biztos tud valaki valamit. Majd én szóra bírom őket – szemelte ki Tobias az egyik jól fésült alakot.

   - Toby, nem hiszem…

   - Ugyan, ők ne tudnának róla?

   - Toby, várj! – szólt a nő hasztalanul.

Óvatosan körbenézett, a csillár vakító fénye bántotta a szemét. A férje nélkül még elveszettebbnek érezte magát, tanácstalanul téblábolt ide-oda, nem tudta eldönteni mit kellene tennie. Szívből remélte, hogy az ura sikerrel jár, de túl jól ismerte ahhoz, hogy őszintén higgyen ebben. Riadt pillantásokat vetett az előtte sertepertélő munkásokra, bízott abban, hogy maguktól is észreveszik, párszor aztán majdnem megszólította őket, de folyton visszakozott. Végül odasietett a jegypénztárhoz és finoman bezörgetett a homályos üveglapon. Nyúzott fej jelent meg a pult mögött.

   - Ma nincs előadás.

 - Nem azért jöttem. Lotte Bloomról szeretnék érdeklődni. Úgy tudom, hogy itt dolgozik jelmezvarróként.

A pénztáros előhúzott egy gyűrött füzetet, és unottan lapozgatni kezdte.

   - Lotte… Lotte… itt nincs ilyen nevű dolgozó.

  - Kérem… kérdezzen utána – remegett meg a nő hangja, a szeme megtelt könnyekkel. – Biztosan ismeri valaki.

   - Charlie! – kiáltotta az előtér felé a jegypénztáros. – Ismersz te valamilyen Lotte Bloomot?

Fiatalabb, energikus férfi lépett oda hozzájuk. Azonnal felmérte, hogy miről van szó, és azt is látta, milyen rémülten és segélykérően néz rá az asszony.

   - Üdvözlöm – mosolygott rá. – Tudom, kiről van szó. A kisasszony valóban itt dolgozott, de pár hónappal ezelőtt felmondott.

   - Felmondott? – hüledezett az asszony. – Esetleg nem tudja, hol van most?

  - Úgy hallottam, hogy Mr. Whitborne-hoz költözött a Melbury Roadra. Ő ennek a színháznak a legfőbb mecénása, Miss Bloomot leginkább az ő társaságában láttam. Menjen el Kensingtonba, a kisasszony is biztosan ott lesz.

Mázsás súly szabadult fel az asszony szívéről, nem győzött hálálkodni a segítségért.

  - A pénztárnál megmondják a pontos címet – intett a férfi. – Ha találkozik Mr. Whitborne-nal, kérem, adja át Higgs igazgató üzenetét. Sajnálja, hogy az utóbbi időben elmaradt a színházból, nagyon szívesen látná már.

   - Átadom, feltétlenül átadom – örvendezett a nő.

Mrs. Bloom izgatottan szorongatta a maszatos cetlit, amit a pénztárostól kapott, alig győzte kivárni, mire a férje nagy duzzogva visszatért.

  - Még hogy fogalmuk sincs, kik dolgoznak itt. Mi az, hogy nekik csak a műsortervet kell összerakniuk? Pedig az ilyeneknek tudniuk kéne. Itt dolgozik, vagy nem itt dolgozik, nem olyan bonyolult az…

   - Toby! Megvan, hol lakik.

   - Mi? Hogyan tudtad meg?

Az asszony türelmetlenül legyintett.

   - Mit számít az? Hívd a kocsit, menjünk! Jaj, úgy megkönnyebbültem…

   - Hogy hívjam, mikor már kifizettük?

   - Ej, hát hívj másikat! Siess!

Rájuk esteledett, mire Kensingtonba értek. A férfi már zavartalanabbul folytatta a panaszáradatot arról, hogy a frakkosok milyen udvariatlanok voltak, bezzeg Cricklade-ben az emberek kérés nélkül is segítőkészek, nem úgy mint itt Londonban.

  - Ne mérgelődj folyton – intette le az asszony. – Inkább örüljünk, hogy ilyen szerencsésen alakultak a dolgok. Nézd meg ezt a környéket. Ez nem olyan, mint az a koszos, rossz szagú belváros.

  - Ez még nem ok arra, hogy ne adjon hírt magáról. Csak kerüljön a kezeim közé, meg az a Mr. Winston is.

  - Whitborne Toby, Cyrill Whitborne, a St. James Theatre elsőszámú pártfogója – áradozott az asszony. – Micsoda szerencse érte a mi kislányunkat...

   - Igazán megírhatta volna, hogy megkérték a kezét – dörmögte.

   - Honnan veszed, hogy jegyben járnak?

  - Az én Lottém nem olyan, hogy minden jöttment vadidegen férfival csak úgy összeköltözzön. Nem kurvának neveltem.

Az asszony erősen belecsípett a férfi húsos karjába.

   - Ne szégyeníts le! – suttogta. – Előkelő környéken vagyunk.

A vasrácsos kapu mögött magasodó villa láttán csak tovább nőtt a lelkesedésük, mintha maga az angol miniszterelnök rezidenciájához érkeztek volna. Mrs. Bloom oldalba bökte az urát, aki átmenetileg abbahagyta a morgolódást, és egymásba karolva sétáltak a bejárati ajtóhoz. Csengetés után hosszú pillanatokig semmi sem hallatszott, majd tompa neszezésre lettek figyelmesek, és valakinek az elfojtott méltatlankodására. A küszöbön egy magas, vékony férfi jelent meg, szőkésbarna haja kuszán kunkorodott szinte minden irányba. Értetlenül bámulta a házaspárt, kék tekintete ide-oda cikázott az idegeneken.

   - Cyrill Whitborne?

A férfi először ledöbbent a kérdéstől, mintha nem is angolul tették volna fel, aztán egy arrogáns félnevetés buggyant ki belőle.

   - Még csak az kéne… Fent van az emeleten, esetleg szólhatok neki. Kik keresik?

   - Tobias Bloom vagyok, a feleségem Vera. A lányunkhoz jöttünk.

Pascal egy-két másodpercig döbbenten maga elé meredt, majd mint akit most ébresztettek az éberálomból, megrázta a fejét és sarkon perdült.

 - Un moment – motyogta, de töprengésében fel sem tűnt neki, hogy ismét franciául mormogott.

Kettesével szedte a lépcsőfokokat, és lélekszakadva végigrohant a második emeleti folyosón.

   - Cyrill! Cyrill! – kurjantotta párszor, a szoba elé érve pedig vadul dörömbölni kezdett az ajtón. – Gyere már! Lotte szülei vannak itt!

Cyrill torkát jeges rémület kezdte fojtogatni, mikor meghallotta kik várnak rá odalent. Mintha valaki a legváratlanabb pillanatban rántotta volna ki a szőnyeget a lába alól.

   - Mit akarnak tőlem?

   - A megboldogult barátnődet keresik, mégis mire számítottál? – suttogta Pascal.

   - De mit mondhatnék nekik? – rebegte Cyrill sápadtabban, mint valaha.

   - Van két emeleted kitalálni. Gyere, már!

Cyrill igyekezett minél lassabban szedni a fokokat, és minél gyorsabban felvértezni magát a megfelelő viszontválaszokkal, de elképzelni sem tudta vajon mennyit tudhatnak a történtekről. Kétségek közt őrlődve ért a bejárathoz, a nagy sietségben észre sem vette Mirandát a szalonban. Minden figyelmét lefoglalta az előszobában toporgó két alak, de sem indulatot, sem könnyeket nem látott a szemükben.

Lotte apja egyáltalán nem emlékeztette a lányra, a termetes férfi szűkre összehúzott szemével és bozontos bajszával inkább egy nagyra nőtt vakondra hasonlított, az asszony viszont törékeny alkatával és átható pillantásával mintha Lotte közel tökéletes mása lett volna. Cyrill megjelenése szemmel láthatóan szimpatikusabb volt a párnak Pascalénál, jobban imponált nekik a rendezett hajviselet és a szelíd ábrázat.

   - Mr. Whitborne?

   - Én vagyok. Segíthetek valamiben?

Cyrillnek minden önuralmára szüksége volt, hogy ne remegjen meg a hangja.

  - Lotte Bloom szülei vagyunk, a kislányunkkal szeretnénk beszélni. Jó ideje nem kaptunk tőle levelet, és már nagyon aggódtunk, miért nem válaszol.

   - Őszintén sajnálom, hogy ilyen nagy utat kellett tenniük – nyelt egy nagyot Cyrill – , de Lotte már nem lakik itt.

   - Hogyhogy? A színházban nekünk azt mondták, Önnel él.

   - Valóban így volt, de...

Fogalma sem volt mit mondhatna. Meg mert volna esküdni rá, hogy a falióra kattogását hallja, pedig valójában a szíve dübörgött olyan hangosan. Némán tűrte a házaspár metsző vagy csak annak tűnő tekintetét, aztán észrevette, hogy elnéznek a válla fölött. Katharina puhán, és nesztelenül ereszkedett le a lépcsőfokokon, tenyerét végigcsúsztatta a korláton. Mr. Bloom tekintetében azonnal fellobbant a gyanakvás lángja, ami Cyrill figyelmét sem kerülte el.

   - Ha megengedik… bemutatom Katharinát, aki… ő, vagyis…

   - Mr. Whitborne húga vagyok – felelte kurtán a lány, és kezet fogott a párral.

Cyrill szívéről mintha mázsás követ gördítettek volna le.

  - Miért nem jönnek beljebb? Mégiscsak kényelmesebb lenne – intett barátságosan Katharina. – Egy csésze tea biztosan jól esne.

Mrs. Bloom megrázta a fejét, és egy udvarias mosolyt próbált erőltetni az arcára, amivel elleplezhette az egyre inkább eluralkodó kétségbeesését.

   - Szóval miért nem lakik itt a lányom? – lépett elő Tobias. – Hol van akkor?

Cyrill lecsapott erre a kérdésre. Minden tehetségét összegyűjtötte, amit fiatal, szépreményű színészkorában tanult, és fájdalmas, mélabús tekintettel a szülőkre pillantott.

   - Lotte kisasszony... beleszeretett egy másik férfiba.

   - Hogyan? Nem, az lehetetlen! A lányom sosem tett volna ilyet! – rázta meg a fejét a férfi, a tokája megremegett. – Az én lányom nem olyan...

   - Talán Önnél is jobban szeretném, ha ez nem lenne igaz – folytatta Cyrill azzal a szilárd tudattal, hogy nem állít valótlanságot. – De egy Sebastian Webcher nevű férfihoz költözött.

   - Nem lehet igaz – dörmögte Tobias Bloom, de már kevesebb indulattal.

  - Őszintén sajnálom fiatalember – tette hozzá együttérzően az asszony. – Hol lakik ez a Mr. Webcher?

   - Nem… nem tudom pontosan. A legutóbbi információim szerint Brightonba költöztek.

   - Brighton… hallod ezt Toby? Közelebbi értesülése nincs?

Cyrill megrázta a fejét.

   - Nincs. Ezt is csak úgy hallottam.

  - Rendben. Hálásan köszönjük – szólt Vera Bloom csendesen, hosszú szünetet tartva a mondatok között. – Bocsánatot kérünk a zavarásért.

Cyrill mormogott valami olyasfélét, hogy nem történt semmi, szeretett volna még mondani nekik pár biztató szót, de ügyetlennek látta az egész helyzetet, így egy gyors köszönéssel becsukta az ajtót. Nem vágyott semmi másra, csak hogy mihamarabb visszamehessen az emeletre, és elfelejthesse ezt a találkozást.

   - Brighton? – ütötte meg a fülét egy kimért hang.

   - Mit kellett volna mondanom? – tárta szét a karját Cyrill.

Miranda felállt a fotelből, és összefont karral megtámaszkodott az ajtófélfában.

   - Nem lesz már baj – motyogta a férfi. – Elmentek.

   - Remélem, a Scotland Yardot is ilyen frappánsan félre tudod majd vezetni.

Cyrillnek most se türelme, se energiája nem volt Miranda epés megjegyzéseihez, de éket vert gondolataiba, vajon mi történhetett Lotte holttestével. Rémesen valóságosnak tűnt a kép, hogy egy deszkakoporsóban végezte a szegények temetőjében, de még inkább aggasztotta, hogy talán Sebastian hátsókertjében lett elföldelve, mint egy elpusztult kutya. Kavargó gyomorral visszatért a saját emeletére, de Katharina szobája előtt megtorpant. A lány az ablak előtt ácsorgott, lehelete áttetsző párát rajzolt az üvegre. 

   - Mi a baj? – kérdezte halkan Cyrill.

   - Azon gondolkozom vajon mi lesz velük – bökött az utca irányába.

   - Nem tudom. De... legalább megúsztuk.

Cyrill beljebb lépett. Rezzenéstelen arccal figyelte a lányt, aki mélységes döbbenettel fordult felé.

  - Neked csak ez számít? Az nem érdekes, hogy ez a két ember most égen-földön keresni fogja azt a szegény lányt valahol Dél-Angliában, aki nem mellesleg már rég kilehelte a lelkét?

Cyrill pár pillanatig nem felelt. Sejtette, hogy túl sok elhibázott kijelentése volt már ezen az estén.

   - Ha megtudják, akkor végünk van. Nem vagyok büszke magamra, de... muszáj volt.

  - Tudom, tudom. De mégis ezek ketten… Hiszen nem ártottak senkinek – jegyezte meg halkan Katharina.

   - Nem – dünnyögte.

Több szó nem fért ki a száján. A lány tétován átölelte, szőke haja lágyan simult oda a férfi arcához.

   - Most már minden rendben lesz, Cyrill.

A gondolatok szünet nélkül kavarogtak Katharina fejében, akár a hordalékkal teli forgószél a pusztában. Nem is azért rendült meg igazán, mert Cyrill elhallgatta Lotte szülei elől az igazság egy jelentős szeletét. Sokkal inkább az nyugtalanította, hogy a férfi immár nem először roppant össze kiélezett szituációban.