Az éjjeli szellő lágy fátyoltáncot járt a függönyökkel Isaiah hálószobájában. A levegő kellemesen langyos volt, a férfi örömmel tárta ki az ablakokat, hogy mélyen belélegezze a lassan közelgő nyár első hullámát. Rosszul viselte a hideg, esős évszakokat, firenzei életében sosem kellett megtapasztalnia mi az a hó és a fagy. Kinyújtóztatta a gerincét, és kényelmesen elheveredett az ágyon. Már sokadszor kezdett bele Nicostrato történetébe, de mindig elkalandozott a figyelme, így most is az ölében pihent a bőrkötéses könyvecske. Hiába is próbált továbbjutni a fejezeten. Nem a történet zaklatta fel, mégcsak nem is a madarak esti éneke zavarta – sokkal inkább egy hosszú, aranyszőke női hajszál, melyet a két lap között talált alig egy órája. Eleinte dühösen félresöpörte a papírról, majd óvatosan maga mellé helyezte az érintetlen selyempaplanra, de valahányszor elolvasott egy mondatot, tekintete újból megállapodott a hajszálon.

Akaratlanul is Miranda körül jártak a gondolatai, pedig a Melbury Roadon tett látogatása óta nem beszéltek. Korábban nem zavarta, ha hosszú hónapokig nem látta a nőt, és pusztán csak a gyűléseken váltottak néhány udvariaskodó mondatot, de amióta Miranda felkereste januárban, Isaiah-nak nem volt nyugta többet. Egyre gyakrabban érezte a hiányát, és egyre gyakrabban uralkodott el rajta a magány. A veszekedésük óta eltelt két hét valóságos kínszenvedésnek tűnt  – tucatnyi megkezdett és széttépett levél hevert a fiókjában, amiket mindig a büszkesége húzott csak vissza a postától. Fantáziája kegyetlen játékot űzött vele – ha lehunyta a szemét, az ágyon is az ő alakját vélte felfedezni. A puha, tejfehér testet, az ismerős idomokat, melyet csak néhol takart el, egy-egy rakoncátlan hajfürt. Isaiah gyorsan elhessegette magától a kínzó képet, és újra belemerült a Dekameron olvasásába. Alig jutott előre néhány bekezdést, hirtelen üvegcsörömpölés verte fel a ház csendjét. Isaiah azonnal talpra ugrott, és a folyosóra sietett, éles hallása egyenesen a földszinti szalonba vezette.

   - Jason! Melyik vázámat törted össze? – kiabálta a lépcső tetejéről, de alighogy kimondta eszébe ötlött, hogy inasa házon kívül van.

A megszokás furcsa zavara volt ez, holott tudta, hogy ő maga adott kimenőt George-nak és Jasonnek, hogy meglátogathassák a rokonukat Sheffieldben. Zavartan elmosolyodott a saját feledékenységén, majd kissé óvatosabban közelített a szobához. Az erdőből nem egyszer szökött már be hívatlan vendég a házba, a leggyakoribb látogatók a rókák és nyestek voltak, melyek egy óvatlanul nyitva hagyott ablakrésen könnyűszerrel besurrantak, hogy megdézsmálják, amit a konyhában találtak. Csak az előtér gyér világítása adott némi világosságot, de Isaiah nem akarta feltekerni a gázlámpákat, nehogy elriassza a kis betolakodót. Lassan botorkált előre a sötét szalonban, ám ekkor egy erős ütés csattant az állkapcsán. Isaiah a földre vágódott, de alig ocsúdott fel, bordájába rettenetes fájdalom hasított. Képtelen volt felkelni a padlóról, mindkét oldalát újabb és újabb rúgások érték, érezte, ahogyan a csontjai beleroppannak. Hiába is próbálta kivenni a támadóit, a záporozó ütésektől és a szemébe csorduló meleg vértől semmit sem látott. Kőkeményre cserzett bőrbakancsokat érzett csak, melyeket dokkmunkásokon látott, amikor időnként a Temze partján vitte az útja. Füle sípolni kezdett, az elviselhetetlen zaj szinte szétszakította az elméjét. Egyre tompábban észlelte a rúgásokat, míg végül sötétség borult az elméjére, és elájult.

Amikor kinyitotta a szemét, ugyanolyan feketeség fogadta, mintha csukva tartotta volna. Kötelek szorították a csuklóját, bágyadtan és gyengén feküdt a parkettán. Az egész teste sajgott, mintha milliónyi hangya rágná belülről, még ahhoz is erőtlen volt, hogy a fejét megemelje. Szinte jól esett a padló hűvöse a halántékának és a feldagadt sebeinek. Hirtelen nyílt az ajtó, és a belépő idegen feltekerte a lámpák fényét. Isaiah csak a szemével követte az alakot, mozdulni ha akart volna sem tudott már.

   - Milyen szánalmas látványt nyújtasz. Vergődsz a lábaim előtt, mint egy partra vetett hal.

Sebastian pár centire emelte a cipője talpát Isaiah arcához, és azzal játszott, meddig tud közeledni, mielőtt igazából hozzáérne. A férfi megadóan behunyta a szemét.

   - Rád sem ismerek. Hol az a gőgös, beképzelt alak, aki a legelső találkozásunkkor arra sem méltatott, hogy elfogadja a kinyújtott kezemet?

   - Ölj meg.

   - Pardon? – vihogott fel Sebastian.

   - Azt mondtam ölj meg.

Rekedten suttogta a szavakat Isaiah, de még ez a rövid mondat is szárazra kaparta a torkát.

  - Utálom a királydrámákat – fintorgott Sebastian. – Különben is, rengeteg időnk van, nem hiszem, hogy sietsz valahova.

Közelebb húzott egy széket, és kényelmesen elterpeszkedett, alaposan ki akarta élvezni a pillanat minden egyes zamatát. Mohó szemeit végigfutatta Isaiah elgyötört testén, hallgatta a nehéz, száraz zihálást.

  - Az idő az egy olyan luxus, amivel minden vámpír rendelkezik, rangra való tekintet nélkül. Az örökélet kényelme, hogy lehet várni.

Elvett egy szivart Isaiah asztaláról, és meggyújtotta. Jóízűen eregette a füstkarikákat a levegőbe, metsző tekintete még a kékes ködön keresztül is egyenesen a földön heverő testre irányult. Sebastian a folyosóra pillantott, és egy hanyag fejbiccentéssel behívta Gust és Jeremyt. A két vámpír durván megragadta Isaiah-t, és egy székre ültették. A férfi feje majd széthasadt a kínzó lüktetéstől, hátrakötözött keze teljesen elzsibbadt. Hosszú percekig nézték egymást.

   - Ferdén vágtad a szivar végét – suttogta Isaiah.

Gúnyos mosolyába belesajdult az állkapcsa, de mindenért kárpótolta Sebastian pillanatnyi zavara.

   - Kurva vicces pasas vagy, ugye? – ordított fel a férfi. – Azt hiszed szórakozni jöttem?

Sebastian fekete, rókaszemei még vékonyabbra szűkültek, vicsorában megvillant a két, hegyes szemfog. Olyan dühösen szorította a szivart, hogy az kettétörött a kezében. Szitkozódva a földhöz vágta a csonkot, és megragadta Isaiah gallérját. Szuszogva, tajtékzó haraggal bámult a férfi arcába, dohányos lehelete facsarta az orrát. Lassan elengedte az inget, és higgadtan visszaült a karosszékbe.

  - Nem fogsz felbosszantani – sóhajtotta. – Tudod miért nem? Mert ez most az én játszmám.

Isaiah laposan a férfira sandított. Sok mindenre gondolt a pár percnyi csöndben – elszalasztott vallomásokra, visszatartott pofonokra, meg nem ízlelt csókokra és egy félig élt, hosszú életre. Valami különös nyugalom járta át, hirtelen minden leegyszerűsödött, tudva, hogy már nincs sok hátra.

  - Először nagyon zavart, hogy rájöttél a kis titkomra. Csúnyán belerondítottál a terveimbe, mindent megsiettettél, úgyhogy haragszom rád, Isaiah.

Sebastian játékosan sértettre változtatta a hangját, mint egy duzzogó kisgyerek, majd szélesen elvigyorodott.

   - Mesélek valamit. Elvégre nem szeretem a féligazságokat, és neked is jogod van tudni a teljes történetet, nem igaz?

Kényelmesen hátradőlt, ajka körül elégedett, gunyoros ráncok jelentek meg.

   - Hilde Whitborne vére vagyok. Meglep, mi? – kuncogott halkan. – Nem volt ő olyan makulátlan nemesasszony, mint ahogy azt a Tanács hiszi. Eljárt St.Giles-be, a Temze déli partján fekvő negyedekbe, és mit ad Isten, Whitechapelbe is.

A férfi arcáról leolvadt a mosoly, hirtelen valami sötét gyűlölet járta át a szavait.

  - Neki ez csak szórakozás volt, egy könnyed kis játszadozás – sziszegte megvetően. – Kiszúrt magának a kocsmában, és addig kacérkodott velem, amíg fel nem csalt az egyik szobába. Engem addigra már hat korsó barnasör irányított, és ostoba lettem volna kihagyni egy ilyen csábító ajánlatot. Aztán megtörtént, amire nem számítottam. Éles fájdalom a nyakamon, hirtelen minden elsötétedett, én pedig összeestem a padlón. Csak arra emlékszem, hogy megragadtam a csuklóját, és elharaptam. Valami utolsó, leheletnyi életösztön lehetett, vagy az új éhínség furcsa keveréke. Addig szorítottam és szívtam, ameddig csak bírtam, aztán sikoltva kiszabadította a kezét, és elrohant.

Isaiah döbbent csendben figyelte a férfit, szerette volna azt hinni, hogy ez csak Sebastian vérgőzös, abszurd meséje, de minden érzéke azt súgta, hogy a teljes igazság tanúja éppen.

  - Zúgott a fejem, minden kétszer olyan hangos és szagos volt, mint azelőtt. Éreztem a szemfogaimat, az erőmet, de nem tudtam, mitévő legyek. Elbújtam egy pincében, és másnapig elő se jöttem. Fokozatosan, a magam erejéből jöttem rá, mi történt velem. Az ösztöneim vezéreltek, az tartott életben. Lassan mindent kitapasztaltam, és hosszas kutatás után megtudtam, ki volt az a nő, aki ezt tette velem.

Sebastian kimért lassúsággal körözni kezdett a szobában, Isaiah-t bosszantotta, hogy időnként nem látja mit csinál a háta mögött. A férfi szórakozottan felkapta az asztalról a gyufát.

   - Kaptam egy címet. Amikor kiszálltam a kocsiból, egy hatalmas villa tárult elém, finom, puccos környék. Becsöngettem, de amint meglátott az ajtóban, elkergetett. Nem fogadott el a sajátjának, és mint egy fattyú kölyköt, kidobott a házából.

   - Miért?

  - Én tudjam? Te régebb óta vagy arisztokrata, mondd meg te, hogy a nemeseknek miért nem kell felelniük a ballépéseikért? – vetette oda epés gúnnyal Sebastian.

Megállt Isaiah előtt, és kivett egy szál gyufát. A tűz végigsercent a papíron, és egy pillanatra aranyszínű maszkot rajzolt az arcára. Megbabonázva bámulta a lángot, fekete tekintete elveszett a fényben.

   - Rágyújtottam a házat – suttogta maga elé bűvölten. – Pillanatok alatt lángra kapott a díszes faburkolat. Hallottam, ahogy kétségbeesetten sikoltozik és veri a zárt ajtókat, majd az épülettel együtt szépen porig égett.

Sebastian elfújta a gyufát mielőtt a körmére égett volna, és diadalmas vigyorral Isaiah felé fordult.

   - Most le vagy döbbenve, mi?

   - Aljas szörnyeteg...

   - Jaj, épp egy Carnon hüledezik a vérbosszún? Annyira hiteltelen – ingatta a fejét.

   - Szóval a többi Whitborne lány vére is a te mocskos kezedhez tapad.

 A vámpír ingerülten hátracsapta a karosszéket.

   - Cyrill azt az életet éli, ami engem illetne! – ordított torkaszakadtából. – A puccos bálok, az utazások, a csinos kis hölgyek! Én meg évtizedekig a nyomornegyedben tengődtem ugyanolyan Whiteborne-ként, mint ő!

Isaiah szánakozva figyelte a Sebastianon eluralkodó hisztériát, majd miután minden elcsendesedett, halkan a férfihez szólt.

  - Mit akarsz tőlem, Sebastian? – sóhajtott fáradtan. – Minden titkodat kiteregetted, meddig húzod még a dolgot?

   - Ugyan, attól még, hogy immár mindent tudsz, nem foglak megölni.

Isaiah szíve hevesebben kezdett dobogni, homlokát kiverte a hideg verejték, amikor megpillantotta Sebastian vérszomjas, mindenre elszánt tekintetét.

   - Egyszer mesélted nekem, jaj hogy is volt… A Tanács szabályzata szerint, ha egy vámpír nem képes tovább ellátni a Tanácson belüli feladatát, melynek oka lehet őrület, vagy testi fogyaték, akkor a Tanács megfoszthatja ítészi rangjától, és a további szavazati jogától. Mondtál is erre egy példát… Áh, igen, amikor Bartolomeo Carnon-Valstro egyik ellenlábasa úgy metélte el a torkát, hogy túlélje, de a hangszálai teljesen tönkremenjenek. Figyeltem rád, mert szerintem csodálatos történet. Én mindig figyelek. Figyelem, mit beszélgetnek a szolgáid, figyelem merre jártok, figyelem minden egyes rezdüléseteket.

Mialatt beszélt, komótosan felhúzott egy vastag bőrkesztyűt, és elővett a zsebéből egy aprócska, átlátszó fiolát.

   - Mire készülsz?

  - Ez kérlek szenteltvíz. A southwarki Szent György katedrálisból hozattam, tekintve, hogy te római katolikus voltál emberi életedben. Szívesen.

Sebastian Isaiah háta mögé sétált, a férfi szíve olyan őrülten kalapált, hogy kis híján elájult.

   - Mit is mondtál a legutóbb, amikor itt jártam? - dobolt a vállán eltűnődve.

   - Nem emlékszem – préselte a szavakat Isaiah.

   - Ó dehogyisnem! Pazar végszó volt! Soha többé ne lássalak.

Sebastian hirtelen megragadta Isaiah fejét, és satuba szorította a karjaival. A férfi vergődött, küzdött, próbált harapni, de hatalmasra tátott szája csak néma üvöltésnek hatott. A maró folyadék egyenesen a szemébe zúdult, Isaiah velőtrázóan felordított. Mintha tűz égetné az érzékeny, kocsonyás szemgolyót, bőre bugyogva felvarasodott. Rekedten zihált, nyüszített a fájdalomtól, Sebastian azonban rendületlenül folyatta a két szemgödörbe. Amikor végzett hirtelen hátralépett, akár egy bűvész a mutatvány után, és hagyta, hogy a test magatehetetlenül a földre rogyjon. Isaiah remegett a fájdalomtól, fogait csikorgatva összeszorította, és úgy kapkodta orrlyukán a levegőt, mint egy sivatagban haldokló állat. Sebastian leguggolt mellé, és halk, kéjes nevetéssel a fülébe súgta.

   - Ha megbocsátasz most már igazán mennem kell. Különben is fárasztó napod volt, rád fér a pihenés.