Az elmúlt napok csöndesen teltek Hampsteadben. Júniussal beköszöntött a gyenge, langyos nyár Angliába, rózsaszín tubarózsák, akácok és hortenziák illatát görgette az esti szellő. Miranda még mindig nehezen szokta meg, hogy egyedül alszik. Az ágy hatalmas, kényelmetlen és évek óta érintetlen volt, az itt töltött három napban úgy érezte már minden porcikája elszenvedett valamilyen görcsöt vagy izomfájdalmat. A tükör előtt fésülködve hosszasan elmerengett, a kefe gépies monotonitással siklott végig újra és újra a sötét, aranyszőke fürtökön. Lassan ment az alkalmazkodás Isaiah különösen labilis állapotához – próbálta kifürkészni mikor van szüksége rá a férfinak, és mikor árt a hiúságának a segítségnyújtással. Már egyre könnyebben megállta, hogy hagyja a férfit egyedül öltözködni, türelmesen végigvárta, amíg kapálózva megkereste a kabátujját és percekig bíbelődött a gombokkal, viszont nehezen tudott a kedvében járni. Hiába noszogatta, Isaiah nem akart kimozdulni a szobájából: sem a természet, sem a zene, sem az újság nem érdekelte.

Miranda komótosan az ablakhoz sétált, hogy egy kis friss levegőt eresszen be, ám ekkor egy sötét alakot pillantott meg a kertben. Hunyorogva próbálta kivenni az arcát, a fekete lombozaton keresztül besütött a holdfény, és az ezüstös mintázaton keresztül végre felismerte Isaiah-t. Szívét ismét összefacsarta a szomorúság, a megszokott határozott, kemény léptek helyett a férfi bizonytalanul tapogatózott, sétabotját időnként végigkaristolta az úton maga előtt. Ujjai hegyével megsimogatta a sövények zsenge hajtásait, majd óvatosan megtorpant és az üres levegőbe markolt. Miranda gyorsan felhúzta a cipőjét, és lesietett a kertbe. Hamar beérte az ösvényen, szuszogását igyekezett visszafojtani, de a férfi így is meghallotta, amint mellé lépett.

   - Ha belém mersz karolni, esküszöm a tóba löklek.

Miranda felkuncogott, és felöltője zsebébe mélyesztette a kezét.

   - Ne aggódj, nem tervezem a békákkal tölteni az estémet.

Isaiah jóízűen kacagott, hosszú ideje ez volt az első, őszinte nevetése.

   - Örülök, hogy meggondoltad magad és kijöttél – fordult felé Miranda. – Csak jobb itt.

   - Túl sokat nyaggattál vele.

A nő mosolyogva lépdelt mellette, túl jól ismerte már, hogy magára vegye ezeket a komolytalan szitkozódásokat. Tiszta, csillagos volt az éjszaka, az apró fénypontok több száz fényes kristályként ragyogtak a sötét égbolton. Vadgalambok búgtak a lombok sűrűjében, a pázsit friss illata belengte az egész birtokot. Isaiah lassan és megfontoltan sétált. Miranda igyekezett az ő tempójában haladni, időnként megállt, mintha csak egy virágot akarna megcsodálni. Tudta, hogy a férfi ezt nem látja, de bízott benne, hogy meghallja, és ezzel pihenőt nyújthat neki. Isaiah a sétabotján támaszkodva szuszogott. Nem is a megtett táv fárasztotta – azelőtt meg sem kottyant neki oda-vissza bejárni a kertet – sokkal inkább a bizonytalanság feszítette meg a lábát és az idegszálait, ami minden egyes lépése előtt belényilallt.

   - Nincs kedved majd elmenni az operába?

   - Mirandám...

   - Elég csak a zenét hallgatnod, ott a látvány igazán nem fontos.

   - Ne legyél telhetetlen – sóhajtott Isaiah feddőn. – Tessék, ma már lejöttem a kertbe. A kisujjamat nyújtom, de te egyből letépnéd a karomat.

A nádasban végigsöpört a szél, Miranda összébb húzta magán a kabátot.

   - Én csak szeretném, ha nem rekednél a négy fal között.

   - Megmondtam, ha nagyon unod magad, akkor nem kell itt maradnod – vonta meg a vállát a férfi. – Nem foglak tudni szórakoztatni, és ne is várd tőlem.

   - Nem önmagam miatt kérdeztem.

Egyre közelebb értek a hátsó teraszhoz, Miranda előrement, hogy kinyissa az ajtót. A hatalmas ház most különösen tompának és ridegnek tűnt, mintha az összes fényes tárgy megfakult volna. Isaiah komótosan, de jóval magabiztosabban mozgott az épületen belül, elég volt néhány apró kis részletet, szobrot, kiszögellést megérintenie, hogy tudja merre halad. A hálószobában puhán leroskadt az ágyra és nagyot nyújtózott, sáros cipőjét könnyedén lerúgva magáról. Miranda zavartan ácsorgott a szoba közepén. Feleslegesnek és tehetetlennek érezte magát, bármennyire is igyekezett, képtelen volt kitalálni Isaiah gondolatait, mivel vidíthatná fel. Hozzá volt szokva, hogy általában fordítva zajlott ez köztük – a férfi mindig tudta milyen aprósággal lehet elűzni a gondterhes ráncokat a homlokáról. Hosszas töprengés után az íróasztalhoz lépett és felnyitotta a szivarosdoboz tetejét. Ki nem állhatta a dohány illatát, most mégis halvány mosollyal emelte ki az egyik Toscanót. Óvatosan közelített az ágyhoz, tenyerét végigsimította a férfi arcán, és gyengéden az ajkai közé helyezte a szivart. Isaiah szélesen elvigyorodott.

   - Grazie.

   - Hol a gyufa?

   - Ott kell lennie a felső fiókban valahol.

Miranda áttúrta a szekrényt, és hamar meg is találta a kis skatulyát, a gyűrött papírok alatt azonban kibukkant egy felbontott, leviatán pecsétes boríték. Meggyújtotta Isaiah szivarját, majd pár lépéssel odébb csöndben olvasni kezdte a levelet, ám ahogy sorról sorra haladt, tekintete úgy komorodott el.

   - Ez egy jó ötlet volt – pöfékelt elégedetten Isaiah. – Mostanáig eszembe se jutott rágyújtani.

   - Ezt miért titkoltad el előlem?

Isaiah értetlenül kifújta a füstöt.

   - Most mondom, hogy eddig nekem sem jutott eszembe.

   - Nem azt, hanem ezt! – kiáltott fel Miranda és kezében megremegtette a papírt.

  - Kedvesem, nem látom mit mutogatsz – vonta meg a vállát Isaiah. – Egész mondatokban kérdezz.

A nő egy pillanatra elszégyellte magát. Zavartan gyűrögette a levelet, hirtelen nagyon ostobának és tapintatlannak érezte a helyzetet. Vett egy mély levegőt és immár higgadtabban Isaiah felé fordult.

   - A lordprotektor két napja küldte neked ezt a felszólítást.

   - Tudok róla, felolvastattam Jasonnel.

  - És? Eszed ágában sincs elmenni a tárgyalásodra?! – csapta a levelet dühösen az asztalra. – Itt szivarozgatsz nyugodtan, miközben tíz órakor ott kéne lenned a belvárosban!

Isaiah egy gömbölyű füstkarikát fújt a levegőbe.

   - Nem megyek.

Miranda döbbenten bámulta a férfit. Úgy hitte rosszul hall, talán csak félreértette a mondat első felét, de minél tovább nézte Isaiah flegma semmittevését, annál inkább megbizonyosodott, hogy elsőre is jól értette a szavait. Sarkon perdült és kitárta a ruhásszekrényt, a fényes mellények és finom varrású ingek sorra repültek a levegőben, és egyenesen a férfi mellett puffantak az ágyra.

   - Mit művelsz? – fordult Isaiah a hang irányába.

   - El fogsz menni.

   - Nem megyek ilyen állapotban sehova! Nem vagyok cirkuszi látványosság!

A nő keze egy pillanatra megállt.

   - Épp ezért fogsz elmenni.

   - Attól, hogy vak vagyok még nem te uralkodsz Miranda!

Isaiah hangja mélyen és keményen zendült, egy rövid másodperc erejéig éppolyan parancsoló és magabiztos volt, mint azelőtt.

  - Tudod mi lesz, ha nem mész el? A Tanácsteremben mindenki susmorogni kezd majd a megnyomorított, szegény öreg Isaiah-ról, aki talán már járni sem tud. Pletykák keringenek majd, és az angliai Carnon-ház tisztelete, amiért annyit dolgoztál, elvész a süllyesztőben.

   - Mi a különbség, hogy ugyanez a jelenlétemben vagy a távollétemben zajlik le?

Miranda leült az ágy szélére, és két tenyere közé vette Isaiah arcát. Ujja hegyével lágyan megcirógatta a kiugró arccsontot és a szépen ívelt ajkakat, ujjbegyén érezte a férfi forró légzését.

  - Melyiknek van nagyobb tisztelete? – suttogta lágyan. – Egy olyan oroszlánnak, amelyik a barlangjában bujkál, vagy amelyik kiáll a szirtre és büszkén vállalja a sebeit?

   - Elegem van a hülye oroszlános hasonlataidból.

   - Mert tudod, hogy igazam van.

Isaiah dühösen gombolni kezdte az ingjét, majd egy hanyag mozdulattal levetette magáról.

  - Adj valami göncöt, amit felvehetek – förmedt a nőre mogorván. – És lehetőleg ne úgy öltöztess fel, mint egy bohócot.

Alig negyed óra múlva már London felé kocsikáztak, a patakopogást tompán elnyelte a földút. Gesztenyefák borítottak lombsátrat föléjük, a zsenge zöld hajtások édeskés illatot párologtattak magukból. A két izmos, fekete ló egyenletes tempóban ügetett, a hosszú napok semmittevése után még nehezen szoktak vissza a terheléshez.

Miranda bágyadt szomorúsággal nézte Isaiah-t. Hiába öltöztette fel a legfinomabb hófehér ingjébe és az apró, pettyes mintás brokátmellényébe – valami hiányzott. Maga sem tudta megmagyarázni, hisz tucatszor látta már a férfit ugyanebben az öltözékben, most mégsem érezte azt a delejes kisugárzást.

   - Ülj át mellém – intett a jobb oldalára Isaiah. – Azelőtt szerettem, ha szemben ültél velem, így gyönyörködhettem benned egész úton, de most így... Már csak az maradt, hogy legalább magam mellett tudjalak.

A férfi lágy hangja bekúszott Miranda bőre alá, és lángoló vörös foltokat bontott az orcáján. Gyomra ugrándozni kezdett, légzése egyre szaporább lett, ahogy remegő lábakkal átült a másik oldalra, és kissé feszülten hátradőlt. Isaiah keze lassan végigsiklott Miranda combján, majd keresve továbbvándorolt az öle felé, a nő szinte érezte, ahogy a ruhán keresztül is égeti a bőrét az érintése. A férfi felfordította a tenyerét, majd néhány tétova mozdulatot írt le a levegőben.

   - Hol a kezed? Nem találom.

Miranda elmosolyodott. Nem tudta hirtelen eldönteni, hogy tettesse-e magát naivnak, vagy értsen a ravasz játékból. Nem kellett Isaiah arcára pillantania, hogy tudja, melyik jól ismert huncut ránc jelent meg a szája szegletében, melyet a legártatlanabb hangszínnel sem tudott leplezni. Puha kezét a férfi tenyerébe helyezte, a két oroszlános gyűrű összekoccant. Hamarosan felbukkantak London utcái az ablak előtt, a pislákoló lámpások fényét megtörték és visszatükrözték a kirakatok. Miranda szíve egyre nehezebb lett, amint közeledtek az úti céljukhoz.

   - Nem félsz?

   - És te? – fordult felé Isaiah.

   - Én? Mitől?

   - Kitől – somolygott sejtelmesen.

Miranda lehunyta a szemét, és Isaiah vállára hajtotta a fejét. A férfi viszonozta, halántékát kellemesen csiklandozta a puha hajkorona. Néma csöndben zötykölődtek, amerre a kocsi és a macskakövek ringatták őket. Nagyot zökkentek, amint a lovak megtorpantak, George hátrakopogott, hogy megérkeztek. Miranda felpillantott a monumentális kőépületre, melynek ablakai már aranyfényben úsztak, és akaratlanul is valami kellemetlen érzés szorította össze a torkát. A mozaikkal díszített aulában élesen koppantak a lépteik, a kihalt márványlépcsőház minden sóhajukat visszaverte. Isaiah kézen fogta, és hagyta hogy a nő gyengéden és észrevétlenül vezesse a terem felé. A kétszárnyas ajtón belépve minden szem rájuk szegeződött, a padsorok között végigmorajlott a fojtott sutyorgás.

   - Ő itt van?

Miranda gyorsan végigpásztázta az üléseket, majd közelebb hajolt.

   - Nem mert eljönni a féreg.

Biztatóan megszorította Isaiah kezét mielőtt elengedte volna, és halkan a fülébe súgott.

   - Körülbelül tizenkét lépés.

A férfi biccentett és elindult a lordprotektor elé, a félkörív közepére. Miranda feszülten figyelte minden mozdulatát, az oroszlánfejes sétabot koppanásai úgy visszhangoztak a teremben, mintha üstdobot ütnének. Pascal egy pillanatra sem vette le a tekintetét Mirandáról, amióta csak belépett. Átható kék szemeivel végigfürkészte minden egyes rezdülését, szinte szuggerálta, hogy a nő végre az ő irányába nézzen, de az továbbra is Isaiah-t követte.

A tribün tetején Demetrios Galanis állt, mellette az ikrek. Egy szinttel lejjebb az ítészek foglaltak helyet, a bal és jobb oldalon pedig karéjban zsúfolódtak össze a házak. Isaiah érkezésére mindnyájan felálltak, mindenki jól meg akarta magának nézni, aztán hirtelen néma csend lett. Galanis előrébb lépett, ezüst leviatán karperece megcsillant egy pillanatra.

   - Isaiah Carnon-Vecchione...

A lordprotektor minden erejével koncentrált, hogy hangja ne árulja el mély együttérzését, de a semleges kötelezettséget felülírta a barátság. Megköszörülte a torkát, és immár hivatalosabban folytatta.

 - Azért gyűltünk ma össze, hogy ügyében szavazzunk és döntésre jussunk. A Tanács szabályzatának hetedik paragrafus per negyedik cikkelye szerint, ha egy ítész szellemi vagy fizikai fogyatékossá válik, úgy a Tanács nyilvános szavazással dönt, alkalmas-e a továbbiakban posztja betöltésére. Mivel Ön megvakult...

   - Megvakítottak.

Izgatott suttogás morajlott végig, a pletykálkodás futótűzként terjedt a házak között. Demetrios csendre intette az egybegyűlteket, majd kissé zavartan újra Isaiah felé fordult.

   - Tehát, ha jól értem nem baleset történt...

   - Nem – felelte határozottan Isaiah. – Sebastian Webcher vakított meg szándékosan.

A hallgatóság egy emberként zúdult fel, a méltatlankodó és kárörvendő hangok egybevegyültek és egy szimfónia csúcspontjaként zengték be a hatalmas termet.

   - Mr. Carnon ez súlyos vád – harsogta túl a hangzavart a lordprotektor. – Van bizonyítéka?

   - Azt hiszem épp elég bizonyíték, hogy nem jelent ma meg a tárgyalásomon.

A tribün szélén a Galanis ikrek szinte egyszerre mozdultak, Xavier közelebb hajolt Demetrioshoz, és a fülébe súgott, mire a férfi odébb állt. A testvérpár a lordprotektor helyére lépett.

   - Mint az inhumánus ügyek kijelölt felelősei, szeretnénk szót kérni – pillantott körbe Xavier. – Határozottan állást foglalunk, hogy Sebastian Carnon-Webcher rágalmazása elfogadhatatlan.

A férfi hangja nyugodt és szenvtelen volt, egy cseppnyi felháborodás vagy egyéb indulat sem sejlett fel a mondataiban. Isabelle finoman lesimított egy tincset a  füle mögé, választéka tökéletes fehér vonalként szelte ketté éjfekete haját.

   - Az inhumánus vámpírok hosszú évtizedek óta alsóbbrendű, ártalmas és megvetendő rétegként élnek a köztudatban. Sebastian Carnon-Webcher bebizonyította, hogy egy inhumánus is éppoly értékes tagja lehet a társadalmunknak, melyet mi sem igazol jobban, mint hogy éppen Ön ajándékozta neki a tiszteletbeli Carnon nevet – pillantott a nő Isaiah felé. – Vagy talán nem így történt?

Isaiah megköszörülte a torkát. Bár nem látta a várakozó, kíváncsi tekinteteket, mégis szinte érezte a bőrén a több tucatnyi sóvár szempárt, melyek botrányra éheztek.

   - Így volt, Miss Galanis – sóhajtotta a férfi. – Viszont azóta megfosztottam ettől a címtől.

  - Ez egy érdekes kiegészítő információ, bár ebben az esetben az ügy egy belső családi viszály jellegét kezdi ölteni. Úgy hisszük itt sokkal inkább hierarchikus csatározások és provinciális eszmék képezik a konfliktus alapját, és a Carnon cím ide-oda vétele sem egy felelősségteljes és beszámítható családfő benyomását keltik – köhintett egyet Xavier. – Sokkal inkább egy tekintélyelvű egyén személyes frusztrációját, melyet az inhumánus előítéletekbe szeretne csomagolni. Amit mi természetesen nem hagyhatunk.

Isaiah tenyere alatt szinte felforrt a sétapálca aranyozott fém feje, szívére olyan nyomás nehezedett, mintha több kilónyi szikla gördült volna a mellkasára.

   - Sebastian nem inhumánus! – bődült fel haragosan. – Valójában Whitborne!

Cyrill és Katharina egymásra pillantott, riadt tekintetük mintha tükörképek lettek volna. Értetlenül kapkodták a fejüket hol Isaiah, hol az ikrek, hol pedig Miranda irányába, de a pár percnyi néma csend csak további kérdések lavináját indította el a fejükben. Nem tudták eldönteni, hogy a férfi csak blöfföl, vagy az elképzelhető legszörnyűbb igazság fültanúi éppen. Mindenkiben bennakadt a szó, és a gyanakvó, csodálkozó szemvillanások kereszttüzében egyedül az ikrek álltak rendületlenül, mint a sakktábla két fehér bástyája.

   - Fejtse ki kérem, Mr. Carnon.

Miranda tett egy tétova, ideges mozdulatot, de azonnal a háta mögé rejtette a kezét, nehogy bárki észrevegye a zaklatottságát. Lehunyt szemmel imádkozott, hogy Isaiah ne mondjon semmit, és ne sétáljon bele Xavier retorikai homokcsapdájába. Hosszú évtizedek óta, ha gondolatban fohászkodott is, sosem intézte szavait az Istenhez, mintha ostoba és bizarr lett volna vámpírként őt kérlelni. Most azonban nem törődött ezzel, elméjét elzárta a cinikus hangok elől, és felidézte a gravesendi St. George templomban töltött óráit. Újra az a fiatal lány akart lenni, aki a tömjénszagú padsorok között könyökölve hitt egy Istenben, aki megvédi, de most ebben a teremben és ezen a tárgyaláson úgy érezte, az a lány már rég nincs, és az imái már nem hallgattattak meg.

  - Miss Galanis, nem szívesen keserítem el önöket, de akit pártfogolnak, valójában Hilde Whitborne vére – folytatta Isaiah. – Sebastian maga ismerte be előttem. Ő ölte meg Hildét és a többi Whitborne lányt, valamint megkísérelt Miss Katharinával is végezni, arról nem is beszélve, hogy egy prostituáltat fogadott fel, hogy szétzilálja Cyrill Whitborne és Lotte kapcsolatát.

A hangzavar elviselhetetlenségig fokozódott, Cyrill úgy érezte fordult vele egyet a világ, és valami örvénylő mélység húzza egyre lejjebb és lejjebb. Katharinára pillantott, de a lány falfehér arccal bámult maga elé, szoknyáját görcsösen gyűrögetve a markában.

   - Ez biztosan csak valami okos taktika – suttogta biztatóan Cyrill. – Nem lehet igaz.

Katharina megingatta a fejét, de gondolataiba beférkőzött a legsötétebb rémálom képe, és kitörölhetetlenül emészteni kezdte. Xavier intett egyet a kezével, mire hirtelen csönd lett.

 - Tehát összegezzük Mr. Carnon a vádakat: Sebastain Webcher, pardon immár Whitborne, valójában megölte a Whitborne-ház tagjait, pontosítva Hildét, Florance-t, Adrienne-t, felbérelt egy indiai prostituáltat, hogy az kiadja magát hamis Whitborne-nak, valamint megkísérelte meggyilkoltatni Miss Katharinát. Majd ezek után Önt megvakította.

   - Igen – mormogta halkan Isaiah.

Mirandát az ájulás kerülgette, körmét a tenyerébe vájta, hogy a fájdalom az eszméleténél tartsa. Pontosan tudta, mi következik ezután, és már csak azt kívánta minél hamarabb vége legyen a tárgyalásnak. Xavier és Isabelle a másodperc egy röpke pillanatáig egymásra villantotta kék tekintetét, majd a nő átvette a szót.

   - Tisztelt egybegyűltek! Önök nem érzik úgy, mintha egy koncepciós pert hallgatnának?

A lordprotektor ismét előlépett a tribünre, jelenlétével megakadályozva az újabb hangzavart. Halkan az ikrekhez hajolt, mire Xavier és Isabelle átengedte neki a szószéket. A teremben pattanásig feszült a helyzet, mindenki visszafojtott lélegzettel várta a további fejleményeket.

  - Hogy rágalmak, vagy igaz vádak, azt nem tisztünk most ezen a gyűlésen eldönteni – köszörülte meg a torkát Demetrios. – Ma Isaiah Carnon-Vecchione ügyében vagyunk jelen, elsősorban arról kell ítéletet hoznunk.

A férfi szomorúan mérte végig Isaiah-t. Szerette volna hinni a szavait, és szíve szerint hitt is neki, de a helyzet fojtogató, lélektelen procedúrája őt is megbénította. Zavartan megigazította a talárját, és végigpásztázta a sorokat.

   - Kérem szavazzanak! Aki szerint Isaiah Carnon-Vecchione nem alkalmas az ítészi rang további betöltésére, emelje magasra a kezét!

A teremben egyszerre lendültek a kezek, Isaiah nem láthatta, de hallotta a ruhák suhogását. Megfosztva és megszégyenítve állt egyhelyben, de fejét továbbra is Demetrios irányába emelte. A lordprotektor nagyot sóhajtott, és kissé akadozva beszélni kezdett.

   - Mr. Carnon, a Tanács döntött. Ön többé nem alkalmas ítészi posztjára, egy hónap múlva a következő tárgyaláson jelölheti ki az utódját.