Miranda jobbfelén üres volt az ágy. Már megszokta, hogy Daniel helyén mindig bevetve találja a paplant, de most furcsállta, hogy Pascal oldalán is csak az összegyűrt takarót markolászta. Kidörgölte a fáradtságot a szeméből, és felkönyökölt a párnán. A hálószobából nyíló kis laborban égett a gázlámpa, puha sárga fénye végigkúszott a padlón, felkapaszkodott a lepedőn, és megállapodott Miranda haján. Daniel az asztal fölé görnyedve írt, apró betűi időnként egy nagyobb tintapacává folytak össze a papíron. Lázasan dolgozott, mintha valami egészen fontos határidőre kéne befejeznie a munkát. Miranda belebújt a selyemköntösébe, és megtámaszkodott az ajtófélfában.

   - Pascal hova lett?

   - Az operába ment – pillantott fel Daniel.

Miranda végigsimított a homlokán, és szórakozottan elmosolyodott.

   - Tényleg, teljesen elfelejtettem, hogy ma játsszák A Rajna kincsét.

   - Egyedül ment?

   - Persze. Idén kétszer néztem meg vele, harmadszor nem voltam hajlandó.

Daniel arcára halvány, szerény mosoly ült ki, szerette Miranda nyers határozottságát, mely annyira megkülönböztette őt a többi nőtől. Letette a tollat, és hátradőlt a széken, tekintetét egy pillanatra sem vette le róla, szokásához híven azonban sosem kezdeményezett. Nagyapja tanítása még most is a fülében csengett, mikor az öreg Daniel Cartwright kifejtette a hevesen udvarló férfiak és a piócák meglepő hasonlóságát. Hosszú percek teltek el így csöndben, Miranda érezte a feszült várakozást a levegőben. Óvatosan közelebb lépett, átkarolta a férfi nyakát, és apró csókot lehelt a füle mögé.

   - Wagner most legalább két és fél órára távol tartja – suttogta lágyan.

Daniel nem sokáig kérette magát. Bár őt nem zavarta, ha Pascal és Miranda bezárkózott a szobába, Pascal azonban hajlamos volt féltékenységi drámát csapni a legrövidebb pusziból is. Ritkák és értékesek voltak azok az órák, amiket nélküle tölthettek kettesben. Miranda lassan, kimérten az ágy felé húzta, másik kezével kioldotta a köntös szalagját, és hagyta a földre csusszanni a selymes anyagot. Daniel kissé szégyellősen babrált a gombjaival, nem igazán szeretett sokáig meztelenül mutatkozni. Gyorsan bebújt a paplan alá, és finoman átölelte Miranda karcsú derekát. Apró, puha csókokkal halmozta el a nő nyakát és arcát, ujjaival gyengéden végigszántott a sötét, mézszőke hajfürtökön. Kellemes forróság öntötte el az ágyékát, hasizma minden egyes mozdulatnál megfeszült. Éberen fürkészte Miranda minden egyes rezdülését, de a nő továbbra is egy halvány mosollyal az arcán pihegett, Daniel legnagyobb megkönnyebbülésére.

Pedig Miranda sok mindenre gondolt ezalatt. A kellemetlen kis fájdalmakat csak tompán érezte odalent, az évek alatt megtanulta mesterien leplezni a férfi előtt. Nem igazán tudta az okát, Pascallal miért volt nagyobb az összhang, így inkább betudta a hosszú évtizedek rutinjának és a férfi szüntelen kérdezősködésének. Hiába is próbálta elhessegetni magától a gondolatát is, hogy Daniellel összehasonlítsa, de akaratlanul is megállapította, hogy Pascal jobb szerető.

Daniel fáradtan szuszogott mellette, szája sarkában elégedett kis félmosoly bujkált, világos bőrén verejték gyöngyöződött, arca teljesen kipirult. Miranda átölelte a nyakát és hozzábújt, keze alatt érezte a hevesen ugrándozó szívdobbanásokat. Még önmagának is nehezen tudta megmagyarázni miért, de szerette Danielt. Mint egy jó és kedves férjet, egy olyan férfit, akit az ember tisztel és megbecsül. Mérhetetlen nyugalmat és biztonságot érzett a karjai között, egy olyan állandó medret, ahová a háborgó lelke mindig visszatérhetett. Nem égette heves szerelem Daniel iránt, de a szeretete olyan mély volt, melyet a legvadabb párizsi éjszakák sem ingattak meg.

   - Nemsokára hazaér Pascal – suttogta Daniel kissé szomorúan.

   - De mi nem leszünk itt.

   - Hogyhogy?

Miranda játékosan felpattant az ágyról, és a ruhásszekrénye elé perdült.

  - A Rajna kincse két és fél óra, Pascal pedig minden alkalommal ugyanennyit képes beszélni csak az első felvonásról. Csak nem képzeled, hogy megint végighallgatom?

A folyosóról éles, hisztérikus ugatás szűrődött be. Miranda kelletlenül kitárta a kutyáknak az ajtót, akiknek mintha minden gondja egy csapásra megszűnt volna, helyébe néma izgatottsággal bámultak a nőre.

 - Róluk meg is feledkeztem – motyogta bűnbánóan Daniel. – Huntington professzornak összesítettem a jegyzeteimet, a sétáltatás meg teljesen kiment a fejemből.

   - Nos, akkor összekötjük a kellemeset a hasznossal.

Daniel összeráncolta a szemöldökét.

 - Ne nézz ilyen értetlenül. Neked Andrew-hoz kell menned, a kutyáknak sétára van szüksége, én pedig el akarok menekülni Pascal zeneelméleti ömlengései elől. Veled megyek.

Alig félóra múlva egymásba karolva baktattak a Holland Park fákkal ölelt kis sétányán. Daniel mellett egyenletes tempóban, fegyelmezetten lépegetett Castor. A két kutya közül ő volt a nyugodtabb természetű, nem úgy mint Pollux, aki csak Miranda szavának engedelmeskedett, de néha még az is kevésnek bizonyult, ha valami megragadta izgága tekintetét. Alig értek el a tóig, Pollux már ráharapott a pórázra, és vicsorogva rázta, cibálta a bőrszíjat.

   - Dr. Huntington örülni fog a látogatásodnak, már múltkor is kérdezősködött felőled.

   - Régóta ígérgettem, hogy alkalomadtán beköszönök. Pollux ereszd!

A kutya kifordult szemfehérjével, hörögve bámulta a nőt, majd egy szomorú nyikkanással elengedte. Miranda leoldotta Castorról a pórázt, amit a másik féltékeny nyüszögéssel, morgással kísért. Daniel óvatosan megfogta Pollux nyakörvét, nehogy nekirontson a testvérének, de a dobermann hirtelen vakkanással a férfi keze felé kapott. Lila ínye tűhegyes fogakat rejtett, amit fenyegetően Daniel felé villantott.

   - Pollux! – hasította ketté a levegőt Miranda éles hangja.

   - Nem történt semmi – simogatta a kézfejét Daniel.

   - Mindig ezt csinálja. Ha egy pillanatra félrenézek megszállja az ördög.

Pollux mintha csak értette volna a szavait, sunyin lehorgasztotta a fejét, és megadóan várta a szidást. Miranda egy rövidebb dorgálás után róla is leoldotta a pórázt, és hagyta hadd kergetőzzenek egymással a dombok körül. A két fekete alak vadul lihegve futkározott, időnként felágaskodtak, játékosan belemartak a másik nyakszirtjébe, és a fűben henteregve élvezték a langyos tavaszi estét.

   - Mit is kezdtem el? – pillantott fel a nő.

   - A látogatást és az ígéreted.

  - Igaz. Múltkor nyaggatott, hogy ideje lenne a féléves vizsgálatnak, hiába mondtam neki, hogy te havonta elvégzed a kontrollt.

Daniel és Miranda elhelyezkedett egy közeli padon, és kinyújtóztatták a lábukat.

   - Azért a professzor úr meglátásai megbízhatóbbak, mint az enyémek.

   - Ne legyél ilyen kishitű. Ettől függetlenül el fogok menni a vizsgálatra, de nem ma.

A sétányt belepték az almafák lehullott virágszirmai, mintha illatos hó borította volna a parkot. Az ágak között átsurrant a szél, és időnként felkavarta a tó sima víztükrét. Miranda közelebb húzódott Danielhez, és a vállára hajtotta a fejét. Élvezte a tompa csöndet. A férfi tenyere alatt tintafoltos papírokat remegtetett az esti szellő, melyeket egy vaskosabb könyv tartott csak vissza attól, hogy elrepüljenek.

   - Sikerült befejezned? – pillantott a lapokra Miranda.

  - Nem igazán... El kellett vállalnom még egy vérvételt mára, hogy Cyrillnek és Katharinának is jusson.

Miranda ajka megfeszült, hosszú percek teltek el mire újra megszólalt.

   - Azt hiszem sosem fognak elköltözni.

   - Beszéltetek egyáltalán róla?

   - Nem – felelte csöndesen a nő. – Mégis mit mondhatnék?

   - Az igazat. Biztosan megértené.

Miranda flegmán megvonta a vállát, mint aki olyan ostobaságot hall, amire reagálni sem érdemes.

   - Aki huszonnégy éven át nem érzékeli, hogy mások terhére van, attól nem lehet sokat várni.

   - Nem értelek.

Daniel mélybarna szeme most szinte egészen feketének tűnt, a nő egy pillanatra úgy érezte, mintha egy nagyon ismerős valakinek a tekintete nézne vissza rá.

   - Te is tudod, hogy Cyrill nem úgy van a terhemre, elvégre nem zavar sok vizet a házban. Inkább csak az a tény, hogy egyáltalán velünk él.

   - Befogadtad a házadba, felelőséggel tartozol. Nem gondolhatod meg magad.

  - Ezt én is tudom Daniel! – csattant fel Miranda. – Mellesleg nem az én ötletem volt, hogy ideköltözzön.

A férfi értetlenül nézett egy darabig. Próbálta visszaidézni, vajon mesélt-e már erről, és bár remek volt a memóriája, sehogyan sem jutott eszébe ez a történet.

   - Én úgy emlékszem felajánlottad, hogy befogadod.

   - Áh igen, ez a szebbik verzió.

Miranda szája szélében keserű, gúnyos mosoly bujkált, markában egészen apró galacsinná gyűrődött a szaténkesztyű. Gerincét a pad támlájának vetette, és felsóhajtott.

   - Amikor Hilde háza leégett, Cyrill egyszerre lett az utolsó élő Whitborne és egyben hajléktalan. Montgomery ötlete volt, hogy fogadjam be a házamba ideiglenesen.

    - Miért nem ő fogadta be?

   - Megtehette volna. Ott volt a walesi háza, de ott volt Irwinék oxfordi lakása is akár. De az öreg Monty a fejébe vette, hogy behajtja rajtam a régi tartozást, és kicsit megnevel. – Miranda itt egy kicsit elgondolkodott, majd folytatta. – A nyakamba varrta Cyrillt, hogy valami jótettel törlesszek, miután olyan ördögtől való erkölcstelenségnek tartotta a válásomat Isaiah-tól. Persze ezt nem így tálalta, de pontosan értettem a burkolt szándékát.

Daniel mereven bámulta a cipője orrát, sok gondolat átcikázott a fejében, de inkább nem tette szóvá.

   - Szóval nem lehetett nemet mondani a kérésére. Alig élvezhettük Pascallal az új házat, rögtön megkaptuk Cyrillt lakótársnak, de azt nem gondoltuk, hogy évtizedekig marad.

   - Cyrill sosem akart elköltözni? – ingatta a fejét Daniel.

  - Nem tudom, kérdezd meg tőle – legyintett a nő cinikusan. – Barátok lettünk, bizalmasok, a Carnon-ház pedig a szövetségese. Feltételezem Montgomerynek ez volt a hátsó szándéka azzal, hogy hozzám költöztette.

   - Nekem úgy tűnt, kedveled Cyrillt.

   - Kedvelem is. De egyszerűen néha sok, főleg a fel-felbukkanó Whitborne nőcskékkel.

Miranda még mondott volna mást is, de inkább visszanyelte. Érezte, hogy megint elönti a düh, és nem akart haragudni Cyrillre. Gyorsan felpattant a padról, és az órájára pillantott.

   - Fél nyolc van, Daniel. Nem nyolcra ígérted Andrew-nak?

A férfi csöndesen bólintott, tudta, hogy Miranda csak annyit és addig beszél, amíg neki kényelmes. Visszahívták a kutyákat, és egymásba karolva sétáltak a Campden Grove irányába. Nyugodt, pedáns környék volt, a házak szorosan épültek, jóformán csak egy előkert jutott mindenkinek. Az egyik repkénnyel befuttatott épület előtt lassítottak, Daniel segítőkezet nyújtott Mirandának a lépcsőn. Egy rövid kopogtatás után Dr. Andrew Huntington nyitott ajtót, és szívélyesen üdvözölte a vendégeket.

   - Lady Carnon-Seydell, micsoda meglepetés! Mr. Fowler, fáradjanak beljebb.

  - Elnézést Andrew, hogy nem jeleztem az érkezésem, egy váratlan döntés eredménye lett, hogy Daniellel tartok én is – igazgatta a kalapját Miranda.

   - Ugyan, milyen világban élnénk, ha ez bármiféle problémát jelentene.

Dr. Huntington alacsony termetű, hatvan év körüli férfi volt. Bár haja még egészen mogyoróbarnának tűnt a gázlámpák fényében, bajszában már fel-feltűntek az ősz szálak. Tweed zakója alatt kifogástalan, ropogós hófehérre keményített inget viselt, Daniel meg mert volna esküdni, hogy valami saját vegyszerrel kezelteti az anyagot.

   - Lil! Vendégeink vannak! – csoszogott előre Huntington.

A homályos kis szalonban egy fiatal nő emelkedett fel a pamlagról. Barna haja kócosan, félig lebontva kunkorodott a kontyából, ruhája alatt láthatóan nem viselt fűzőt. Miranda talán más esetben megbotránkozott volna ezen, de hosszú évtizedek óta ismerte Lily Perkins-Huntingtont. A nő ajka a dacos feszességből egy halvány, kissé melankolikus mosolyba váltott, és arcon csókolta Mirandát. Ezután Daniel felé fordult, és kezet rázott a férfival.

   - Rég láttalak Danny, azt ígérted múlt héten benézel, aztán hiába jöttem, nem voltál sehol.

Daniel kissé zavartan toporgott, még mindig kicsit feszélyezte, hogy Lily kézcsók helyett a férfias kézfogáshoz ragaszkodik.

   - Úgy terveztem, de sok volt a páciens.

   - Tipikus orvos kifogás.

Lily visszahuppant a fotelba, egyik lábát maga alá húzta, és cigarettára gyújtott. Dr. Huntington rosszallóan köhécselt egyet, mire a nő flegmán a hang irányába fordult.

   - Andrew, ne kezdj megint referátumot tartani a dohányzás ártalmairól.

   - Már belenyugodtam, hogy mérgezed magad.

   - Akkor miért drámázol, hm? – fújta ki a füstöt. – Vámpír vagyok, te is tudod, hogy nem árt.

   - Ezzel vitatkoznék, de nagyobb baj az, hogy egyfolytában szellőztetnem kell.

Daniel bizonytalanul megköszörülte a torkát, és átnyújtotta a jegyzeteit Huntingtonnak.

   - Azt hiszem ellent kell mondanom, Professzor úr. A tapasztalataim alapján valóban nem káros a dohányzás a vámpírokra, bár korábban én is ezen az állásponton voltam.

Huntington alaposan átnézte az apróbetűkkel körmölt lapokat, szemüvegét az orrára csúsztatta, és néhány halk mormogás után felpillantott.

  - Mr. Fowler, ezek csak hipotézisek, sőt azt kell, hogy mondjam observer bias. Azt reméltem, hogy az egyetem első évében kellőképpen megtanultuk az indukciós módszerek hasztalanságát.

Daniel arca elvörösödött, tekintete a cipője orra és a szőnyeg között kalandozott. Az öreg orvos félredobta a jegyzeteket, majd leemelt egy lapot a tetejéről, és meglobogtatta.

  - Ez viszont egészen érdekes itt. Bár a vér minőségének hatásmechanizmusát nem igazán sikerült még meggyőzően bizonyítania, és persze fontos az alanyok elmondásaira is támaszkodni, de orvosi szempontból ezeket nem tekinthetjük kvantitatív adatnak.

   - Nincs hozzá megfelelő módszer még.

   - Ezért a maga dolga az, hogy legyen. Kérem kövessen a laborba, van valamim a számára.

A két férfi eltűnt az egyik kis tölgyfaajtó mögött Dr. Huntington házi laborjában. Alighogy kattant az ajtó, Lily bosszúsan felsóhajtott, és Mirandára emelte acélkék, kissé mandulaformájú szemeit.

   - Mindig ezt csinálják. Mormognak valamit latinul, aztán elvonulnak a tudomány páholyába.

Lily hangja kellemesen mély és lágy zengésű volt, bár néha vegyült bele némi rekedtes karcosság. Miranda hátradőlt a bársonyos kanapén, és végigjáratta tekintetét a szobán. A tapéta ragyogó smaragdszínben pompázott, kissé irigykedve summázta, hogy Huntingtonéknál már megtörtént a nagytakarítás. Rettenetesen utálta minden tavasszal lemosatni a falakat, melyek a tél alatt a kandallótól teljesen elkormosodtak. Bár cselédek végezték a piszkos munkát, Miranda ki nem állhatta, ha idegen emberek lépték át a küszöbét.

Lily ezalatt felpakolta a lábát az egyik ottománra. Jól szabott tweed öltönyt viselt, bár vállban kissé lötyögött rajta az anyag. Kényelmesen belesüppedt a karosszékbe, és egy gyufás skatulyával kezdett játszani. Hosszú, komótos percek teltek el, mire újra megszólalt, és jelentőségteljesen megigazította a nadrágja szárát.

   - Tetszik?

   - Igen – felelte Miranda.

   - Képzelem.

   - Nem a ruha, hanem a merészséged.

Lily bágyadtan elmosolyodott.

  - Andrew segített elintézni. Volt egy soványabb tanítványa, aki magasságban is egyezett velem, úgyhogy őt kérte meg, hogy csináltasson a méretére egy öltönyt. Bár nem teljesen passzol, de jobb mint egy ilyen borzalmas turnűrös szoknya – mutatott Mirandára.

   - Te is ugyanilyenben parádéztál a Tanácsgyűlésen múltkor.

   - Mert muszáj volt – felelte epés undorral.

Bár Miranda arca nem tükrözött semmit, legbelül alig várta, hogy kicsit élcelődjön a Perkins-házon. Tudta, hogy Lily hasonlóan vélekedik Vioricáról, de valami különös gyönyörűséget talált abban, ha titkokat tudott kicsikarni. Nem a pletykaéhség vezérelte, annál valami sokkal ösztönösebb Carnon jellemvonás – az ellenség gyengepontjainak feltérképezése.

   - Viorica gondolom nem támogatja a férfias öltözködést.

Lily szája keserű fintorrá görbült.

   - Viorica semmit nem támogat, ami nem felel meg az ő beteges világképének.

   - Mármint?

A nő néhány percig dacosan meredt Mirandára, hiszen pontosan sejtette, mivel próbálkozik. Évek óta jó barátságban voltak, már amennyire egy Perkins és egy Carnon jóban lehetett, de a kicsiny Campden Grove-i házában, a csöndes négy fal között félretehették a látszatot. Azonban hiába is volt a közös szimpátia, a bizalom még ingatag lábakon állt.

   - Ne vájkáljunk ebben – felelte kurtán.

  - Ha nem mondod el is sejtem, hogy Viorica milyen mostohán bánik veled – vonta meg a vállát Miranda.

Lily beharapta az ajkát, és komoran bámulta keskeny, kissé fiús kezeit. Nem akart semmit válaszolni, de túl régóta fűtötte az utálat Viorica iránt. A nő rendszeresen megbántotta, vagy megszégyenítette, amióta elköltözött, így akaratlanul is kikívánkozott belőle a panaszáradat.

  - Ő csak úgy tesz, mintha utálná a férfiakat, valójában tetszeleg nekik – köpte a szavakat a legmélyebb gyűlölettel. – Folyton azt hangoztatja, hogy mi nők felsőbbrendűek vagyunk, aztán kiszolgáltat minket a...

Gyorsan elharapta a mondatot. Még mindig felfordult a gyomra, amikor eszébe jutott, hogyan leskelődtek titokban Viorica "gentleman" vendégei a falba fúrt lukon keresztül, hogyan lett a Sophie-val töltött meghitt együttlét jól fizető attrakció. A parázsló harag és undor könnyet fakasztott a szemében, de azon nyomban le is törölte a kézfejével.

   - Rohadt kurva – szipogta.

Miranda átnyújtott egy zsebkendőt. Tudta, hogy Lily nem az a nő, akinek ölelésre és sajnálkozásra van szüksége, így a helyén maradt.

   - Barbara is ezért ment el?

   - Honnan tudsz Barbaráról? 

  - Nem volt ott a Tanácsgyűlésen a múltkor – füllentette Miranda, mintha a Francescónál látott medálról, és a titokzatos férfiről mit sem tudna.

Lily flegmán megvonta a vállát.

   - Nem, Barbara egyszerűen ostoba volt. De most már beszéljünk valami másról.

Miranda érezte, hogy a nő körül áthatolhatatlan fal nőtt, egy valóságos kagylóhéj, mely minden egyes feszegetésre csak jobban összezár.  Megadóan biccentett, és a támlának döntötte a fejét. Lily még mindig kissé zavartan rázogatta a gyufás skatulyát, már megbánta, hogy kikotyogta a titkait. A szíve mélyén vágyott arra, hogy a bátyján kívül egy nő is meghallgassa, de még mindig nehezen bízott a Carnonokban. Tétován újra beszédre nyitotta a száját, hogy elsimítsa az előbb mondottakat, de Miranda leintette.

  - Nálad is jobban utálom Vioricát, nem tőlem fogja megtudni a titkaidat. Teljesen felesleges aggódnod. Mellesleg... – Miranda párszor végigmérte a nőt, majd elmosolyodott. – Pascalnak van egy zakója, amit teljesen elméretezett a szabó. A szekrényben lóg évek óta érintetlenül, szerintem pont jó lenne rád – sandított rá cinkosan. – Legközelebb elküldöm Daniellel.