A nedves gyökerek recsegve feszültek a bőrkesztyűs ökölben, apró földdarabkákat szórva a levegőbe. Fáradt, dühös zihálás kísérte a pusztítást, a tövisek belemartak a szabadon maradt húsba, mintha utolsó erejükkel még bosszút próbálnának állni támadójukon. Apró kis tüskéik mentén vérvörös karcolások serkentek, melyek mocskos egyveleget alkottak a sárfoltokkal.

   - A ragaszkodó rohadt... hogy miért nem engeded már el... – csikorgatta a fogát Isaiah.

A rózsatő egy keserves roppanással megadta magát a férfi erős kezeinek, szirmai úgy szóródtak szanaszét, mintha vörös üvegcserepek borítanák a talajt. Isaiah megdörgölte a homlokát, és egy újabb zsenge szár után nyúlt. Az éjjeli ködtől fellazult föld megsüppedt a térde alatt, tarkóján befülledt a kabát gallérja. George tanácstalanul ácsorgott a terasz kőkorlátja mellett, bajszán többször is végigsimított, mire meg merte szólítani a gazdáját.

   - Uram, megérkeztem Mr. Webcherrel. A szalonban várakozik.

   - Köszönöm, George.

Isaiah félredobta a kesztyűjét, és nagyot fújtatva végignézett a félig kiritkított rózsaágyáson. George egy ideig némán bámulta a férfit, majd komótosan ásót ragadott.

   - Hagyjad, George.

   - Majd én megcsinálom, uram. Elvégre ezért vagyok.

 A vámpír barátian megveregette a vállát, és keserűen elmosolyodott.

   - Nekem sem árt egy kis gyomlálás.

A hampsteadi ház lépcsőfeljáróján végigdübögtek a sáros csizmák, Isaiah-nak most nem volt kedve dudorászni, pedig általában végighümmögte a három emeletnyi távot. Egyáltalán nem sietett, hiába várta Sebastian a szalonban. Komótosan végigsétált a folyosón, ujjával játékosan megcirógatta a falakat, majd benyitott a szobájába. Megmerítette a tenyerét a mosdótálban, a jéghideg víz kellemesen bizsergette a bőrét, és szinte pillanatok alatt felpezsdítette a vérét. Néhány percig mereven bámulta a tükörképét, a szeme sarkában húzódó apró szarkalábak most egy fáradt és keserű férfi arcát rajzolták. Fekete haján többször is végigsimított, mielőtt elhagyta volna a szobát, majd egy mély, szaggatott sóhajjal letrappolt a lépcsőn.

Odalent a szalonban ólomlábakon járt az idő, a gázlámpák fényében minden tárgy puha aranyfénybe burkolózott. Sebastian kényelmetlenül fészkelődött a hatalmas kanapén, tekintetét számtalanszor végigfuttatta a falakon, de semmilyen részlet nem tudta most lekötni a figyelmét. Rossz előérzettel bontotta fel Isaiah levelét, melyben a férfi haladéktalanul arra utasította, hogy jöjjön Hampsteadbe. Tegnap éjjel álmatlanul forgolódott az ágyában, elméje vadul izzott órákon keresztül, mely az idevezető kocsiúton sem csillapodott. Sejtette, hogy a tárgyaláson történtek miatt kérik számon, éppen ezért minden apró mozzanatát felidézte az elhangzottaknak. Különös alapossággal vesézte ki a saját felszólalását, hogy Isaiah előtt kellően okos érvekkel altassa el a férfi rosszallását.

   - Szervusz, Sebastian.

Isaiah hangja röviden zendült, de ahhoz épp eléggé karcos volt, hogy vendége összerezzenjen.

   - Szép estét, Isaiah – felelt nyájasan a férfi.

Kínos csönd feszítette meg a levegőt, Isaiah kényelmesen elhelyezkedett a fotelban és szivarra gyújtott, mellyel most kivételesen nem kínálta meg. A lassan táncoló füst marni kezdte Sebastian torkát, nyálkahártyája teljesen kiszáradt a néhány perces hallgatásban.

   - Hívattál – tárta szét a karját.

   - Tudom.

Megmerevedett az idő. Sebastian számára úgy tűnt, mintha órák teltek volna el, egy bizonyos ponton túl már azt sem tudta megmondani, hogy a faliórában, vagy a fejében kattognak a másodpercmutatók. Isaiah továbbra is kényelmesen pöfékelt, átható tekintetét egy pillanatra sem vette le Sebastianről. A férfi megelégelte a kínzó némaságot, és feladva addigi taktikáját, inkább ő maga hozakodott elő a témával.

  - Feltételezem a tárgyalásról akarsz velem beszélni – vonta meg a vállát Sebastian. – De nem gondolom, hogy bármiben is szabályt sértettem volna.

Isaiah még mindig nem válaszolt. Előrébb hajolt az asztalhoz, és elnyomta a szivarcsonkot, de tekintetét még mindig Sebastianen tartotta.

   - Én csak az igazságot mondtam a Whitborne-okról.

   - Te is tudod, hogy hazudtál.

Sebastian tett egy színpadias, fintorgó gesztust.

  - Isaiah, pont te vagy ellenem? Te aztán igazán tudod, hogy Cyrill kijátszotta a Tanács szabályzatát. Indrani nem volt Whitborne, Lottét pedig megfojtotta. Ezek tények, amikkel te is pontosan tisztában vagy! Vagy értsem úgy, hogy a nemeseknek mindent szabad, az inhumánusok meg fogják be a pofájukat? A nemes vámpíroknak is felelniük kell a tetteikért.

   - Ezért fogsz felelni te is.

Isaiah hangja nyugodt és bársonyosan mély volt, Sebastian mégis úgy érezte, mintha jeges marok szorítaná össze a tüdejét. Szemöldöke egészen a homlokára kúszott, és döbbenten meredt a férfira.

   - Hogy mondod? – nevetett fel zavart gúnnyal. – Nem igazán értelek.

   - Nem azon lepődtél meg, amit mondtam, hanem azon, hogy honnan tudom.

   - Ez nevetséges!

   - Whitborne vagy – vágott a szavába Isaiah.

Sebastian hangját mintha elvágták volna. Arcán minden izom megfeszült, apró fekete szemei szigorúan egy pontra meredtek. Isaiah kicsit előrébb dőlt, állát megtámasztotta a tenyerében.

  - Az a baj a magadfajtával, hogy nincs türelme. Csak ideig-óráig vagy képes meghúzódni, kivárni, de mindig eljön egy pont, amikor elbízod magad.

Isaiah összedörzsölte az ujját, mintha csak egy apró homokszemet morzsolt volna szét.

   - Fogalmam sincs honnan szeded, hogy Whitborne lennék.

  - Ne játszd a hülyét Sebastian – csóválta meg a fejét a férfi. – Attól még, hogy jól kevered a lapokat, te is követsz el hibákat. Túlságosan elbíztad magad, túlságosan élvezni kezdted a sikereidet. Onnan tudtad, hogy Indrani nem Whitborne, hogy te bérelted fel...

   - Én? Már megbocsáss, de...

   - Miranda ott volt a kikötőben. Miután Indrani eltűnt a Melbury Roadról, ő a keresésére indult és megtalálta. Miranda nem sokban különbözik egy vadászkutyától, ha szagot fog, és a módszerekben sem válogat, ha szóra kell bírni valakit.

Isaiah akaratlanul is elmosolyodott egy pillanatra, de hamar eltüntette a büszke kis ráncot a szája sarkából.

  - Indrani mindent bevallott. Azt is, hogy te fizetted le. Azt is, hogy az ő dolga volt elcsábítani Cyrillt, hogy Lotte a te karjaidba fusson. És azt is, hogy van még egy Whitborne kislány Németországban, akit te meg akarsz keresni.

Sebastian némán bámulta a férfit, arca olyan sima és merev volt, mintha szobrász faragta volna. Egy finom mozdulattal félresöpört egy zavaró szőke tincset a homlokából, de még mindig nem szólt egy szót sem.

  - Bevallom, sokáig még nem tűnt volna fel az összefüggés, miért ekézed a Whitborne családot. Nőügyet szimatoltam, hogy talán tényleg beleszerettél Lottéba, és Cyrillen akartál bosszút állni. De aztán rájöttem, hogy nem vagy te ennyire szentimentális lélek.

   - Ennyire nehéz elhinni, hogy szerettem valakit? – suttogta megrendülten Sebastian.

Isaiah kelletlenül megrázta a fejét, és felsóhajtott.

  - Ne fárassz a színészkedéseddel. Maradjunk csak a tényeknél, ugye nem hiszed, hogy nyöszörgő Rómeóként bemeséled nekem a szerelmes férfi drámáját? Ahhoz előbb kelj fel.

  - Akkor igazán áruld már el, honnan veszed azt a képtelen ötletet, hogy Whitborne vagyok?

  - Nem én mondtam, hanem te – vonta meg a vállát Isaiah. – De rendben, vegyük akkor sorba: február 26-án volt a Solara bál. Másnap, február 27-én halt meg Lotte. Mit is mondtál Cyrillnek a lány holtteste mellett? Három Whitborne éldegél, az egyik megöli a másikat. A harmadik azt állítja Whitborne, de valójában nem az. Mégis két Whitborne marad. Hogyan lehetséges ez?

Sebastian torkában gombóc nőtt, de igyekezett türtőztetni magát.

  - Cyrill megöli Lottét, eddig világos. A harmadik, vagyis Indrani, nem Whitborne: ez is stimmel.

   - Az utolsót pedig Katharinára értettem! – vágott közbe Sebastian.

Isaiah arcán széles vigyor villant.

  - Tehát mégsem tagadod, hogy te bérelted fel Indranit, és hogy tudtál Katharináról. Legalább ennyivel beljebb vagyunk.

Sebastian torkára forrtak a szavak, hirtelen ráeszmélt, hogy csőbe húzták. Isaiah kényelmesen hátradőlt a fotelban, és kuncogva oldalra billentette a fejét.

    - Az az egyetlen bökkenő, hogy nem érthetted Katharinára. Te akkor már abban a biztos hitben voltál, hogy rövid időn belül halott lesz.

Isaiah az egyik könyv alól elővett egy simára lapított újságot, és egy hanyag mozdulattal az asztalra dobta. Német nyelvű, kis helyi lap volt, Sebastian csak félig sandított a szalagcímre, de így is pontosan tudta, mi áll benne.

  - Gyilkosság Lautenbachban. Ilse Müllert március 2-án holtan találták otthonában, a tettesek ismeretlenek – fejezte be Isaiah. – Érdekes, nem? Pontosan egy nappal azután, hogy Mirandáék elhozták Katharinát. Ezt persze te nem tudhattad, de annyira bíztál a bérenceidben, hogy akkor február 27-én fel sem merült benned, hogy Katharina életben marad. Így azt a bizonyos másik Whitborne-t magadra értetted.

Isaiah széttárta a kezét, mintegy jelezve, hogy befejezte a mondandóját. Sebastian flegmán bámulta egy ideig a férfit, majd ördögien elvigyorodott.

   - Bizonyítsd.

   - Nincs szükségem bizonyítékokra. Ítész vagyok és Carnon.

Isaiah hangja karcos és hideg lett, kiveszett belőle minden játékosság, ami oly jellemző volt rá. Tekintetében megcsillant a felsőbbrendűség dacos magabiztossága, mely annyi emberben keltett ellenszenvet. Sebastian életében először félt Isaiah-tól.

  - Melyiket választod? Egy inhumánus, aki egy nemesi család ellen fordult, ezért kizárják a Tanácsból, és visszasüllyed Whitechapel sarába? Vagy egy nemes Whitborne, akit a mocskos ügyei miatt megvet a Tanács, és kitaszítja a saját családja?  

Sebastian összeszorította a fogát. A szalon csillogó aranytárgyai most fakónak tűntek, hirtelen minden fenyegető és tompa volt. Kellemetlenül izzadni kezdett a tenyere, a bársonykarfa alatt sötétbordó foltot hagyott a kéznyoma. Csapdában érezte magát, akárcsak egy rókalyuk mélyén, melyet a vérmesen ugató kopók már félig kikapartak.

   - Whitborne-ként engem is megilletnek a nemesi jogok – suttogta rekedten.

   - Megilletnek. Kár, hogy senki nem fogja neked elhinni, hogy Whitborne vagy.

Sebastian értetlenül bámult maga elé. Már képtelen volt követni Isaiah csapongó mondatait, a férfi minden egyes szavával csavart egyet az eredeti tényeken, míg végül egy olyan sűrű háló nőtt Sebastian körül, amibe kis híján véglegesen belegabalyodott. Nem emlékezett már, mit akart titkolni és mit akart bevallani, nem tudta vállalja-e a nemességet, vagy maradjon ismeretlen – végérvényesen elveszettnek érezte magát a diskurzusban. Nyugalmat és magányt akart, ahol átgondolhatja a terveit, mert most minden ügyessége és fondorlatos gondolata cserben hagyta. De Isaiah nem úgy tűnt, mint aki fel akarná adni a szellemi harcot, őrült tarantella táncot járt a mondatokkal továbbra is.

   - Tehát bármelyiket választom rajtavesztek? – pillantott fel Sebastian keserűen.

   - Valahogy úgy – mosolyodott el elégedetten Isaiah.

Diadalmas vigyor volt, olyan amilyen a hadvezérek arcán rajzolódik, mikor vértől mocskosan felemelkednek a dombtetőn, és a holttestek tengerén végigpásztázva már tudják, hogy győztek.

  - Segítek neked dönteni. Először is szépen elbúcsúzol a tiszteletbeli Carnon névtől. Másodszor nem barátkozol meg az új Whitborne neveddel sem, hanem rögtön azt is elfelejted. Maradsz Sebastian Webcher, egy inhumánusnak tűnő vámpír, aki most kisétál azon az ajtón, beszáll George kocsijába és hazamegy Whitechapelbe. Ott meghúzza magát, és a büdös életben többet nem jön el sem Tanácsgyűlésre, sem Hampsteadbe, sem Kensingtonba, de még London jobb kerületeibe se.

   - De...

Isaiah felemelkedett a fotelből, és Sebastian fölé tornyosult.

   - Semmi de. Eljátszottad a bizalmamat.

Kisétált az előszobába, leakasztotta Sebastian kabátját a fogasról, majd egy hanyag mozdulattal a lába elé dobta. A férfi kelletlenül lehajolt Isaiah elé, és felemelte a földről, arca vörösen izzott a szégyentől.

   - Most pedig takarodj, és soha többet ne lássalak.