4. FEJEZET

 

Cyrill ujjai végigsiklottak gyengéden Lotte puha tenyerén. Összekucorodva ültek a vendégszoba ágyán és hallgatták a falióra monoton kattogását. Kettejük közül a lány tűrte rosszabbul a hallgatást, így folyamatosan fészkelődött. Cyrill újra és újra megpróbálta elképzelni Miranda látogatását Isaiahnál, bár igyekezett felkészülni a legrosszabb végkifejletre, majdnem biztos volt abban, hogy a nő kérése megértő fülekre talál. Visszaidéződtek benne a nem is olyan távoli emlékek, amikor Adrienne pihegett így az ölelésében és éppolyan szaporán kapkodta a levegőt, mint most Lotte. Közelebb húzta magához a lány fejét és megcsókolta a nyakszirtjét. Mintha lángok borították volna el a testét egy pillanat alatt, meg kellett fékeznie magát, hogy ne marjon bele azonnal. Odakint lassan táncolt a diófa lombja, időnként egy-egy zajos társaság vetődött a Melbury Roadra, gazdag családok érkeztek haza a hosszúra nyúlt éjszaka után. Lotte átfordult a másik oldalára és körmével megkocogtatta a férfi egyik inggombját.

   – Amúgy hogyhogy befektettél a St. James-be? – kérdezte váratlanul.

  – Mindig is részese akartam lenni egy színháznak – vonta meg a vállat Cyrill. – Egy ideig amatőr színész voltam kisebb társulatoknál, de a napi betevőmet sem tudtam fedezni belőle, más előadásokra járni pláne nem. Aztán idővel már gondolhattam arra, hogy ne csak nézőként járjak színházba, hanem fel is keressek pár helyet, akiknek befektetőkre volt szükségük. 

   – És… itt Mr. Higgs mennyiben kéri ki a véleményedet?

   – Ó, ő nagyon elfoglalt ember, intendánsként ez érthető. De most hogy mondod, előfordult már, hogy megfogadta az ötleteimet – merengett el Cyrill.

   – Igazán? Hát ez nagyszerű – csillant fel Lotte tekintete.

  – Örülök, hogy értékeled ezt – csókolta meg a lány ajkát. Lotte mintha mondani akart volna még valamit, ekkor azonban élesen kattant a lenti zár.

Pascal úgy érezte, mintha csak néhány perce várakozott volna a lépcső korlátja mellett, pedig már másfél órája ott vesztegelt. Néha megindult a szalon felé, de a küszöbről mindig visszafordult. Többször is elővette a zsebóráját, hogy egyeztesse az időt, de legnagyobb csalódására a mutatók ugyanolyan lassan vánszorogtak. Amikor Miranda becsukta maga után az ajtót, a férfi önkéntelenül elé akart sietni, de az első határozott lépés után visszahőkölt, és inkább keserűen a lépcsősor árnyékába húzódott. Cyrillék nagy igyekezettel rohantak lefele, reménykedő arccal várták, hogy a nő jó hírekről számoljon be. 

   –  Sikerült?

   –  Tudsz várni két percet Cyrill, hogy bejöjjek, vagy halaszthatatlan dolgod van?

Daniel lesegítette Miranda kabátját és átvette a hótól nedves kalapot. Cyrill félreállt a szalon ajtajából, de a nő határozottan a télikertbe vonult. Nem érdekelte mennyien várnak rá odakint, úgy érezte elvégezte a kötelességét, és senkinek nem tartozik azonnali beszámolóval, ha épp nincs hozzá hangulata. Mirandának pedig a legkevésbé sem volt kedve Cyrillel beszélgetnie. Kesztyűt húzott és precíz mozdulatokkal metszeni kezdte a növények hajtásait. Az aprócska olló fürgén dolgozott, alig telt el szünet két nyisszantás között, a nő úgy képzelte a sötét, fájó gondolatokat is ilyen könnyen ki tudja gyomlálni a fejéből. Cyrill hosszú ideje ismerte Isaiah-át és Mirandát, ha átérezni nem is tudta, a nő zaklatott arcát látva sejtette, hogy mély sebek szakadhattak fel benne a látogatás alatt. Más körülmények között nem erőszakoskodott volna, most azonban Lotte ügye a tapintata elé furakodott.

   – Miranda, kérlek...

A nő egy csattanással elmetszett egy vastagabb szárat, aztán az olló megállt a kezében.

  – Isaiah elrendezi a Tanáccsal a dolgot. Megköszönheted neki. 

A szorítás kiengedett Cyrill mellkasán és a helyébe valami nagyon mélyről fakadó izgalom lépett. Akaratlanul is szaporábban vette a levegőt, szája széle felfelé ívelt. Sarkon fordult, hogy magára hagyja Mirandát, de a küszöbön megtorpant. Egy kérdés még kikívánkozott belőle.

   – És ez azt jelenti, hogy Lottét… – kocogtatta meg az ajtó egyik üveglapját.

   – Igen.

   – Miranda, én...

   – Isaiah-nak tartozol köszönettel. 

Cyrill gyermeki örömmel nyugtázta a nő szavait, és azonnal elindult a lépcső felé.

   – Cyrill! – szólt utána Miranda. – Azért gondold át még egyszer.

A férfi összeszorította a száját, de képtelen volt megfékezni az izgatottságát. Mormogott valamit és felszaladt az emeletre. Pascal várt egy darabig, hogy Cyrill biztosan hallótávolságon kívül kerüljön. Lassú, de kellően hangos léptekkel besétált, és ledobta magát az egyik fonott karosszékbe.
   – Szóval minden rendben ment?
A nő fáradtan bólintott. Szerette volna, ha Pascal nem folytatja a kérdezősködést, de túl jól ismerte már ahhoz, hogy tudja, itt még nem ért véget a faggatózás.
  – Örülök, hogy ilyen gyorsan elintézted a Whitborne ügyet. Az jár a fejemben, hogy vajon mivel sikerült meggyőznöd Isaiah-t...
Miranda a válla fölött hátranézett a férfira.
   – Ne kezdd ezt, Pascal.
A két Carnon farkasszemet nézett egymással, de mindketten állták a másik tekintetét.
   – Isaiah kedveli Cyrillt – folytatta Miranda.
   – Téged is kedvel.
   – Azt hittem, ezen már túl vagyunk. 
Hosszú percekig nem szóltak semmit, a máskor mindig feszengő Pascalnak most a kisujja sem rezdült.
   – És ehhez feltétlenül négyszemközt kellett beszélned vele.
   – Semmi olyasmi nem történt, felesleges aggódnod.
Pascal megcsóválta a fejét. Felfogta Miranda szavait, szerette volna elhinni őket, de egy kíméletlen, őszinte hang a fejében meggátolta ebben. Felkelt, hogy hidegen végigmérje a nőt, majd szemében gonosz kajánság villant. Egy gyors mozdulattal kioldotta a legfelső gombot az ingjén, hangja szenvtelenül és követelőzően csengett, amint végigsimította a nő vállát. 
    – Akkor menjünk lefeküdni.

Miranda szavai nehéz súlyként visszhangzottak Cyrill fejében, ahogy az alsó szint fényárjából a homályban úszó emeletre ért. A kételkedő hangok hamarosan elcsitultak, és helyükbe bizsergető emlékképek léptek. Forró éjszakák, félrebiccenő női nyakak, a kiserkenő vér íze, mely mindig egy új kezdetet ígért. Az elmúlt napokban számtalanszor próbálta elképzelni, hogy milyen lesz az élete Lottéval. Titkos találkozókat vizionált, ellopott pillanatokat, rövid, de szédítő eksztázisokat. Furcsállta, hogy most semmi magasztosságot nem érez, olyan hétköznapi volt a helyzet, mint borbélyhoz készülődni. Tétován megállt a vendégszoba előtt. Hallgatózni próbált, de csak egy molylepke zizegett a lámpa körül. Benyitott, de Lotte mintha el sem mozdult volna a helyéről, csak éberen figyelte őt. Cyrill beljebb húzódott és leült az ágy szélére, keze a lány szoknyáján pihent. Biztatóan mosolygott rá, Lotte tekintete kíváncsiságot tükrözött, mint egy gyermeknek, aki először jár cirkuszban és kipirulva lesi, mi lesz az attrakció vége. 

   – Megengedték? – rebegte.

Cyrill még mindig lassan mozgott, pedig a vére már javában forrt. Közelebb kúszott Lottéhoz, de a lány összébb húzta magát.

  –  Ne félj – nézett a szemébe bátorítóan.

Lotte szaporán bólogatott, leeresztette mellkasához szorított karját, légzése némileg lelassult, de a férfi érezte, hogy a szíve még mindig eszeveszetten kalapál. Bal keze ráfonódott a lány tenyerére, a másikkal a halántékát ragadta meg és gyengéden az ágyra fektette, majd rövid hezitálás után belemélyesztette fogát a puha húsba. Lotte szédülni kezdett, éles fájdalom járta át a testét, szeme fennakadt, szabadon maradt tagjával görcsösen átkarolta Cyrill testét. A férfi elemelkedett a paplanról. Elbizonytalanodott  az elhúzódó kiáltozástól, nem emlékezett, hogy korábban ez ilyen nehézkesen történt volna meg.

Lotte lassan lecsillapodott, kimerülten lihegett a takarón, melyet itt-ott mélyvörös pettyek borítottak. Cyrill lefordult róla és egy kendővel letörölte a szája szélére tapadt vért. Sietve belevágott a saját csuklójába és odatartotta a lánynak. Lotte bágyadtan fogta ujjai közé a férfi kezét, az előbuggyanó vér illata megcsapta az orrát, és mohón beleharapott. A mámor már ismerős volt Cyrill számára, de a szája széle meg-megrándult fájdalmában. Hosszú, mételyező csönd ereszkedett a szobára, tíz perc is eltelt, mire a lány elengedte. Szeme káprázott, a külső zajok eltompultak, de aztán fokozatosan egyre tisztábban érzékelt mindent. A férfi izgatottan leste minden rezdülését, örökre az emlékezetébe akarta vésni ezeket a pillanatokat. Lotte felhúzta volna magát, de Cyrill finoman visszatartotta.

   – Ne kapkodj még...

Az újszülött vámpír visszahanyatlott a párnára, Cyrill pedig szorosan hozzábújt. A sajgás a csuklójában és a rítus kellemetlen részei a fejében mind jobban eltompultak, a bódulat elzsibbasztotta mindkettejüket. Lotte apránként vette észre a részleteket, a takaró gyűrődését, Cyrill összekuszált hajszálait, a tükör csillanását az asztalon – úgy tűnt, mintha még soha nem látta volna ezeket korábban. Saját testét is másmilyennek érezte, zsengének, energiától duzzadónak, vonzónak. Ebben a pillanatban nem tudott elképzelni semmit, ami útját állhatta volna, mintha a Föld néhány percre megszűnt volna forogni. Az égalja már világos színekben pompázott, néhány borzas felhő úszott át a láthatáron. Lotte hozzásimult Cyrillhez.

   – És mostantól mihez kezdünk? – búgta lágyan.

A férfi homlokát újra ellepte a veríték, amint megpillantotta a lány szemfogait.

   – Ráérünk, kincsem. Mostantól minden rendben lesz.