Cyrill megkönnyebbült, a nyugalom úgy áradt szét a testében, mint a tengervíz dagálykor a napszítta fövenyen. Szerette volna valahogyan kifejezni a háláját, de tudta, hogy az érzelgős szavak nem sokat számítanak Mirandának. Egy ideig még feszengve ücsörgött a fotelban, akár egy kisiskolás, aki büntetésben van, majd lassan felkelt és nyújtózott egyet, mintha nagyon elfáradt volna.

   – Azt hiszem, ideje lepihenni.

A nő rá sem hederített, megszokta már Cyrill udvarias köreit, melyek rendszeresen a kényelmetlen helyzetek megoldásaként szolgáltak. A férfi várt egy ideig a válaszra, végül tudomásul vette a hallgatást és bement a könyvtárszobába. A szalon mögötti szűkös kis helyiség falait padlótól plafonig polcok borították, melyek javarészt antik könyvektől roskadoztak. Egy keskeny csigalépcső vezetett a galériára, ahol a szekrények végeláthatatlan sora tovább magasodott. Cyrill szórakozottan húzta végig ujjait a bőrfedeles könyvek szorosan összezárt sorain, majd hirtelen lekapta a polcról az Othello képekkel illusztrált példányát. Hóna alá csapta a kötetet és felsétált a hálószobájába. Miután gondosan az ágy melletti kisszekrényre helyezte a könyvet, egy pillanatra körbenézett, majd sietve felgöngyölítette az egyik szőnyeget.

Az évek során számos alkalommal vesztett el különböző csecsebecséket. Gyűjteményének egy részét bolhapiacokon vásárolta vagy ajándékba kapta, de utcán, sikátorokban talált holmik is bőven akadtak közöttük. Ezeket Miranda néha kacatoknak hitte és kidobta, Pascal pedig, ha megtetszett valami, szemrebbenés nélkül elrakta magához, így Cyrillnek egyre nagyobb gonddal kellett eljárnia, hogy megőrizze a kincseit. Óvatosan megkocogtatta a padlófelületet és ott, ahol kicsit tompábban kongott a fa, finoman felfeszített egy deszkát. Ujjaival aprólékosan kitapogatta az összes odarejtett tárgyat, majd miután meggyőződött róla, hogy semmi sem veszett el, előhúzott egy aprócska szelencét. Felkelt és halkan bekopogtatott a szomszédos szobába.

   – Szabad.

Lotte feszengett a sok idegen bútor között, úgy érezte, az egész szobában ő az egyetlen, aki nem illik oda. Állig felöltözve ücsörgött a puha paplanon, épp csak a cipőjét rúgta le. Átkulcsolt térdekkel, mereven bámulta a falat, Cyrillnek ismerős volt a pillantása. Már nem tudta teljesen felidézni, régen milyen ridegnek tűnt számára ez a ház. Az első pár napban úgy hitte, sosem tudja majd otthonának nevezni, de a titokzatos mediterrán tájakat és a sötét, buja erdőket ábrázoló festmények, a karmazsinvörös bársonyszőnyegek és a robosztus kandalló is idővel mind megszelídült. 

 – Én még a takarót is a fejemre húztam az első alkalommal – lépett közelebb Lottéhoz és megcirógatta az orcáját. – Nem csodálom, hogy megrémít ez a hely, de hidd el, itt senki nem akar bántani téged. A légkörhöz pedig majd idővel… hozzászoksz.

A lány félszegen felemelte a fejét, és a férfi szemébe nézett.

   – Mikor?

   – Ma még nem – nyelt egyet Cyrill. – Sajnálom. Úgy terveztem, de a mai este nem alkalmas.

   – Nem baj – felelte Lotte. – Csak már annyira vártam.

Cyrill a zsebéhez nyúlt, és előhúzta a kis szelencét. Lotte először nem is értette, mit akar vele.

   – Nekem?

A férfi mosolyogva bólintott.

   – Igazán? Ó, nem kellett volna…

Pirulva vette át a kis dobozkát, és vékonyka ujjaival felpattintotta a zárat. Egy ezüstlánc hullott a tenyerébe, amin egy szarvasmedál lógott. Elbűvölten nézte a finom ötvösmunkát. Cyrill segített a nyakába akasztani, apró csókot lehelve a tarkójára.

   – Köszönöm. Csodaszép…

   – Illik hozzád a szarvasok szelídsége.

Lotte erőt vett magán és feltette azt a kérdést, ami azóta motoszkált benne, hogy a férfi belépett ebbe a szobába.

   – Itt maradsz velem?

Cyrill homlokát forróság öntötte el. A kérés csábítóan hangzott, de megrettent attól, hogy elragadtatná magát. A lány közelsége melegséggel töltötte el, de biztosra vette, hogy nem lenne képes türtőztetni magát órákon át egy szobában vele.

  – Nem lehet – kelt fel a helyéről. A szekrényből gyorsan előkapott egy rózsaszín hálóinget, és átnyújtotta Lotténak. – Jó éjszakát! Pihend ki magad.

Becsukta maga mögött az ajtót, a lányra pedig ráborult a komor csendesség. Átöltözködött, a finom szabású, puha hálóruha simogatta a bőrét, de mintha egy idegen nő illatát érezte volna rajta. Púder és kölnivíz furcsa egyvelege keveredett a szövet rétegeiben, örökre megőrizve előző viselőjét. A lány gyomra összeszorult. Bemászott a paplan alá, kezét még mindig az ezüstmedálon tartotta, mintha csak talizmán volna. A tengernyi megválaszolatlan kérdés azonban nem halkult el a fejében.

Hitte, hogyha belép Cyrill világába, akkor egyszeriben minden sokkal könnyebbé válik. Ha lehunyta a szemét, határozott és előkelő nőként látta magát, akinek kezet csókolnak a férfiak, az asszonyok elhalványulnak mellette, az arisztokrata körökben pedig kikérik a véleményét egy fiatal, tehetséges zeneszerző legújabb szerzeményéről vagy az Adelphi múlt heti premierjéről. Lentről még felhallatszott némi beszédfoszlány, majd a ház elnémult. Lotte ismét körülnézett a szobában. A zsigereiben érezte, hogy azelőtt ez nem vendégszoba volt, hanem egy nő lakott itt. Minden üresen pangott, a komódon nem sorakoztak dísztárgyak, a virágmintás tapétán néhol világosabb négyzetek jelezték, hogy valaha ott festmény lóghatott. Maga sem tudta hogyan, de végül elaludt.

Ébredés után semmi neszezést nem észlelt kintről. Mintha Cyrillel álmodott volna, de nem emlékezett a részletekre. Lerúgta magáról a takarót, a hideg levegő megborzongatta a lábfejét. A Melbury Road egy vakító fehér világgá változott a déli napfényben visszacsillanó hótakarótól, az ég tiszta és azúrkék volt. Az utcában egy babakocsi kereke nyikordult végig, egy nevelőnő halkan dudorászott, majd biccentett egy másik hölgynek. Lotte mosolyogva bámult ki az ablakon, élvezte a friss levegőt és a cinkék csivitelését. Egy rossz álomnak tűnt csak az előző este, amikor azonban a folyosóra lépett, hirtelen ugyanazon a sötét helyen találta magát mint tegnap. A szobájából szűrődött csak fény a szemközti falra, ahol saját árnyképe farkasszemet nézett vele.

Óvatosan elindult Cyrill szobája felé, a folyosó vége teljes feketeségbe burkolózott. Résnyire kitárta az ajtót és hunyorogva belesett. Egy pillanatig hezitált, illendő-e a férfi hálójába bemennie, de kíváncsisága végül győzedelmeskedett. Gyertyát kellett gyújtania, mert a spaletták elsötétítették az egész hálót, Lotte az orráig sem látott nélküle. Elővigyázatosan lépkedett, nehogy nekiütközzön a bútoroknak, ám ahogy a réz gyertyatartót magasra tartotta, és a pislákoló fény megvilágította a szoba egyes részeit, pedáns rend tárult a szeme elé. Barna, polírozott bútorok és könyvespolcok sorakoztak a fal mellett, az íróasztalon egy ív merített papír és tinta volt kikészítve gondosan derékszögben állítva. A falakat németalföldi tájképek díszítették, melyek tóvidékeket, erdőket, tisztásokat ábrázoltak. Az ágyhoz lépve végre megpillantotta Cyrillt is. A férfi az oldalán feküdt, Lotte döbbenten vette észre, hogy a mellkasa egyáltalán nem mozdul. Kíváncsian az orra elé emelte a kezét, de riadtan kapta vissza, amikor megérezte, hogy nem lélegzik.

Lotte hátrálni kezdett, és amilyen gyorsan csak lehetett, kisomfordált a szobából. A szíve a torkában dobogott, kellett néhány perc, amíg megnyugodott. Tétován lesétált a földszintre, de tekintete egy pillanatra még elkalandozott az első emelet sötét és csöndes folyosóján, ahol Mirandáék aludtak. A szalon most egészen más arcát mutatta, mint előző este. Mintha új színekben pompázott volna a helyiség – a szederkék selyemtapétán tompán tükröződött a kintről beszűrődő napfény, a bútorok és a függönyök felfedték valódi, gazdag árnyalatukat. Az asztalon a Morning Post legújabb kiadása hevert, a kristályhamutartón megcsillanó fény milliónyi, apró színes pontot varázsolt a falakra.

Lotte alaposabban is szemügyre vette a festményeket, amire tegnap nem jutott ideje. A szemközti falon két kisebb portré függött aranykeretben, az egyik egy idős, őszes férfit ábrázolt, fekete tekintete bölcs és szigorú volt, a lánynak mégis az volt az érzése, hogy melegszívű ember lehetett. A másikról egy fiatalabb nő nézett vissza rá, halovány kék szemei betegesek és álmodozóak voltak, arcának gyenge vonásai egy mesebeli tündekirálynőre emlékeztették Lottét. Annyira belefeledkezett a bámészkodásba, hogy észre sem vette, amikor Daniel belépett a szobába. A lány hangosan felsikoltott és hátrébb ugrott.

   – Nektek nem árt a napfény? – kiáltott fel Lotte rémülten.

Daniel megcsóválta a fejét.

   – Én nem vagyok vámpír.

   – Te is ember vagy?

A férfi újra bólintott, látszólag nem bosszantották Lotte értetlenkedő kérdései.

   – Elnézést a tegeződésért, csak az ijedtség...

   – Nem tesz semmit, most már maradjon is így.

A lány kezet nyújtott, miközben Daniel sietősen letette a tálcát az asztalra.

   – Lotte Bloom vagyok.

   – Daniel Fowler.

A tányéron ropogós cipó, sonka és lágytojás illatozott, Lotte gyomra akaratlanul is hangosan kordult. A férfi elmosolyodott, és készségesen a lány elé tolta a tányért.

   – Én nem akarok zavarni meg…

   – Nem gond, csinálok magamnak másikat.

Kisvártatva már együtt reggeliztek az ebédlő hosszú, mahagóni asztalánál. A tálalószekrényben csupa drága porcelánholmi sorakozott, a vázában frissen vágott fenyőágak meresztették tüskés karjukat a plafon fele, gyantás illatuk betöltötte a szobát. Lotte jóízűen és mohón evett, félelmei és a komor hangulat szinte tovaszállt Daniel társaságában.

   – Szóval… te emberként élsz közöttük - nyelt le nagyobb falatot.

   – Igen. Öt éve lakom itt.

Lotte bólogatott, de magában furcsállta, hogy a nő két férfival osztozik egy szobán. Neveltetése alapján megbotránkoztatónak és erkölcstelennek tartotta, de a lelke egy rejtett zugában, valahol csodálta Miranda kivételes helyzetét. Fúrta az oldalát a kíváncsiság, de tartott attól, hogy modortalan kis fruskának fogják gondolni, így inkább magába fojtotta a nő szerelmi életével kapcsolatos kérdéseit. 

   – Ők Cyrillel amolyan rokonok? 

Daniel a szájához emelte a csészét, remélve, hogy ezzel időt nyer. 

   – Nem, különböző családokba tartoznak – fogalmazott óvatosan. – Ez inkább baráti támogatás.

 – Ó, így már értem! Eleinte furcsálltam is Cyrill miért nem saját házba költözött, de amilyen aranyszíve van inkább anyagilag támogatja a bérleti díjjal. De így már minden világos!

A férfi első döbbenetében alig tudta visszatartani a mosolyát.

   – Miranda vagyonos hölgy, Kent earljének, a néhai Lord Seydellnek a lánya...

   – A bácsi a képen? – fordult hátra Lotte.

   – Igen. Cyrill nem albérlő, inkább amolyan vendég nálunk.

A nap hátralevő részében a lány csöndes volt. Hirtelen minden sokkal kuszábbnak tűnt, mint előtte, szinte tűkön ülve várta, hogy Cyrill végre felébredjen és többet kipuhatoljon. Az idő azonban ólomlábakon járt, a délutáni édes semmittevés teljesen ránehezedett Lottéra. A szalon narancssárga fénybe borult, Daniel egy vaskos könyvet lapozgatott, bár a lány nem értette a latin címet, sejtette, hogy valami komoly dologról lehet benne szó, mert a férfi időnként összeráncolta a homlokát. Az unalmas csönd felőrölte Lotte idegeit, semmi kedve nem volt egész nap olvasgatni. Miranda újságai között is csupa, nőknek szóló irodalmi és politikai lapot talált, amiben alig voltak divatos képek. Már épp ismét Danielhez szólt volna, hogy felélessze a beszélgetést, amikor hirtelen felbukkant az ajtóban a két dobermann. Lotte riadtan felhúzta a lábait a kanapén.

   – Nem kell tőlük félni, nem bántanak. Látod?

A férfi megvakargatta az álluk alatti puha bőrt, mire a lány kissé vonakodva, de óvatosan megérintette a kutyák fejét. Castor és Pollux izgatottan bámult Danielre, orruk hegyével türelmetlenül bökdösték a térdét.

   – Sétáltatási idő van. Van kedved csatlakozni hozzánk?

Lotte kelletlenül biccentett. Az Abbotsbury Road vöröstéglás házaiból pohárkoccanások és fojtott beszélgetések szűrődtek ki, a két fekete kutya fegyelmezetten haladt Daniel mellett. A lány szorosan a férfi nyomában baktatott, kalapját egészen a homlokába húzta.

​   – Azt szabad megkérdeznem, hogy kerültél a házhoz?

   – Oxfordban tanultam orvosnak, de három év után abbahagytam.

   – Miért?

Daniel odébb húzta az egyik dobermannt a kerítéstől.

 – Az egyetemi professzorom maga mellé vett gyakornoknak, amikor harmadéves lettem. A rendelőjében segítettem neki a kurzusaim után, néha egészen estig, de mindig hazaküldött nyolc óra előtt. Egyszer véletlenül bennmaradtam későig, és nagy lármára lettem figyelmes. Egy nőt hozott valaki a karjaiban, az oldalából dőlt a vér. Valahogy elláttuk és akkor vettem észre a szemfogait is.

   – Egy vámpír? De az orvos…

   – Régóta kezelt vámpírokat. Éjszakánként jártak hozzá, általában az egészségi állapotukat mérte fel  vagy ha úgy adódott a neuraszténiájukat. Az eset után még jobban bevont a rendelői feladatokba, megosztotta velem a vámpírokkal kapcsolatos téziseit, amit azóta igyekszem tovább fejleszteni.

Lotte izgatottan hallgatta Daniel történetét, észre sem vette, hogy időközben visszaérkeztek a házhoz. A vaskapu előtt egy idősebb férfi ácsorgott, mellette egy sápadt kamaszfiú támasztotta a bejárati ajtó keretét. 

   – Dr. Fowler, elnézést a zavarásért, de John megint rosszul érzi magát.

  – Jöjjenek be – tárta szélesre az ajtót. – De mondtam már Mr. Heaney, hogy nem vagyok végzett orvos, nem érdemlem a doktori címet.

  – Én nem bánom, akkor is szívesebben hozom ide a fiamat, mint ahhoz a mocskos borbélyhoz a Crawford Streeten. Nem ért az semmihez, csak kínozta szerencsétlent.

Lotte nem tudta mihez kezdjen, az események hirtelen felgyorsultak mellette, egyszerre csak azon kapta magát, hogy egy eddig ismeretlen szoba előtt áll az első emeleten. Mindenhova követte Danielt, mint egy kiskutya, de csak a résnyire nyitott ajtón mert kukucskálni A férfi leültette Johnt egy székre és gyorsan kezet mosott, a lány orrát megcsapta valami kellemetlen, vegyszeres szappan szaga. A szobában megannyi színes üvegcse sorakozott a polcokon, az asztal közepén üvegburák és rézcsövek kanyarogtak egy desztilláló edénybe, az ablak melletti komódon egy mérleg ingadozott. Daniel feltűrte az ingujját és nekilátott a fiú kezeléséhez. Óvatosan vért vett tőle, John rezzenéstelen arccal tűrte a procedúrát, ujjait görcsösen ökölbe szorította. Lotte elborzadva nézte a folyamatot, a gyomra egészen felfordult. A tál alján három uncia vér gyűlt össze, Daniel szorítókötést tett a sebre, és leemelt a polcról egy kék fiolát.

   – Laudanum. Ha nem szűnnek a panaszok, ebből adjon a fiának egy keveset.

   – Köszönöm szépen doktor… Mr. Fowler.

Az apa kotorászni kezdett a tárcájában, de Daniel leintette.

   – Eszébe ne jusson Mr. Heaney.

A férfi hálásan biccentett. Daniel kikísérte a vendégeket, majd visszament a laborba. Lotte még mindig a folyosón toporgott, világosan látta, amikor átvitte a vérrel teli tálat a szomszédos szobába. Egy pillanatra be akart lesni, hátha megláthatja Mirandát vagy Pascalt, de ekkor meghallotta Cyrill távoli lépteit a lépcsőn. Házikabátban sétált le a szalonba, Lotte azonnal csatlakozott hozzá.

   – Jó napod volt kincsem? – ölelte át Cyrill.

   – Igen, Daniel nagyon kedves volt.

Cyrill hálásan biccentett a férfi irányába. Időközben besötétedett, a szalon újra félhomályba borult, de Lotte már nem látta olyan rémisztőnek. Az emeletről veszekedés szűrődött be a szobába, Cyrill felkapta a fejét, és hallgatózni kezdett.

   – Miranda ne csináld! Nem zárhatsz ki!

   – Hagyjál békén, egyedül akarok öltözni!

Pascal még kinyitotta a száját egy újabb érvre, de inkább feladta. Zsebre vágta a kezét és bosszúsan letrappolt a lépcsőn.

   – Úgy néz ki, Miranda nem kéri ki a véleményedet, milyen ruhát vegyen ma fel.

Mire kimondta, Cyrill már megbánta a meggondolatlan viccet. Pascal arca elkomorult és keserűen felnevetett.

   - Hát persze. Ma hozzá megy.