A szivar füstje egy hosszú, vékony csíkként illant el a menetszélben. Demetrios újra beleszívott, a dohánylevél keserű nyálat hagyott a szája szegletében, majd egy mozdulattal elnyomta a csonkot a hamutálban. A sínpár egy végtelen, egyenes ezüstvonalként feszült végig a tájon, a férfi gondolatai azonban most jóval kuszábbak voltak. Képtelen volt kiverni a fejéből az Oxfordban hallottakat, akárhogyan is küzdött ellene az elméje, az elmúlt évtizedek emlékei megrohamozták. A sok kis apró jel, amiről nem vett tudomást, az a rengeteg szokatlan párbeszéd és az a két jeges szempár, ami azóta kísértette, amióta először megpillantotta.

A vonat hirtelen döccent egyet. Henley-on-Thames aprócska állomása gőzfelhőbe burkolózott, majd a kalauz elordította magát kétszer. Demetrios gyorsan a hóna alá csapta az esernyőjét és fürgén leugrott a peronra szinte az utolsó pillanatban. Amint a mozdony tovarobogott London felé az állomáson felszakadozott a füst, és újra felsejlett a hólepte városka képe. Késő éjszaka volt már, a főtér teljesen elcsendesedett, csak a Temze mosta a jégszilánkokkal szegélyezett partot. Az eső egyenletesen szitált a feje fölött, már épp készült kinyitni az ernyőjét, amikor az egyik szobor árnyékából valaki rákiáltott. Demetrios megfordult, de hiába élt hosszú ideje Angliában, még mindig nehezen ismerte ki magát az akcentusok között.

   - Elnézést uram, nem értettem.

   - Azt kérdtem, hogy nem-e kell egy fuvar?

A vöröshajú férfi előlépett a sötétből, és a háta mögé bökött egy rozzant lovaskocsira.

   - Ebben a cudar időben ez a jó öreg kanca se perc alatt hazarepíti.

   - Nem köszönöm – felelte a lordprotektor udvariasan. – Gyalog megyek.

Feje fölé emelte az esernyőt és sietős léptekkel elindult a Marlow Road irányába, de még jó ideig a háta mögé tekintgetett, nem követi-e a furcsa idegen. A csupasz jegenyefák sátorként hajoltak a földútra, a távoli dombokon érintetlen és áttetsző volt a hó. Egy régi tél jutott eszébe, amikor az alig tízéves Isabelle-t és Xaviert szánkózni vitte egy késő éjjel. Akkoriban ez egy szép, szívet melengető emléknek tűnt, ahogyan a gyerekeket szorosan magához ölelve lecsúsztak a lejtőn újra és újra, most azonban olyan apró részletek is eszébe jutottak, amit az agya eddig elleplezett előtte. Minél tovább gondolkozott, annál tisztábban kirajzolódott előtte a valóság – a vidám családi móka helyett immár világosan emlékezett, hogy az ikrek nem sikoltoztak, nem ujjongtak, mint a többi gyerek. Mereven, fegyelmezetten ültek az ölében, és Demetrios számára egyre rémisztőbben sejlett fel, hogy sosem hógolyóztak, sosem szaladgáltak és sosem nevettek. Mintha egy régi olajfestményről törölgetné az évtizedek alatt rárakódott szennyet, a férfi számára úgy jelent meg a dolgok valódi színe és természete. A Fawley Court-ig vezető félórás úton fokozatosan kikristályosodott a múlt, így mire a kastély kapujához ért, a szíve olyan súlyos volt, mintha ólmot pumpáltak volna az ereibe.

Odabent különös csönd honolt. A kandallókban csak egy kupac hamu volt, a falak nyirkos hideget árasztottak magukból, amitől az egész épület ridegnek és barátságtalannak tűnt. Demetrios bosszankodva megpiszkálta a parazsat, ami még gyengén izzott a kihűlt fahasábok alatt, de már nem tudta feléleszteni a tüzet. Az emeletre érve most akaratlanul is megállt a durva, véres festmény előtt, amit az ikrek választottak a Midnight Medley-n. A férfi néhány lépést hátrált, hogy távolabbról is szemügyre vegye, de ekkor valami cuppant a cipője alatt. A folyosó szőnyege vastagon megszívta magát vízzel, a levegőben poshadt, algás szag terjengett. Demetrios követni kezdte a terjengő folt útját, ami egyenesen a nagyszobába vezetett, ahonnan a víz szivárgott. Remegő kézzel nyomta le a kilincset, sejtve miféle látvány fogadja majd, de a széttört akvárium képe a vártnál is jobban szíven ütötte. A hatalmas, nyolcszögletű üvegtartály szilánkokra zúzva hevert szanaszét a padlón, a lerombolt sellő-és delfinszobrokra nyálkás hínárok tapadtak. Óvatosan lépkedett, talpa alatt recsegtek az apró kagylók és kavicsok, amint próbálta kikerülni a parkettán elterülő, döglött halakat. Az egyik kisebb harcsa még vergődve, tátogva küzdött az életéért, a férfi lehajolt és óvatosan áthelyezte az egyik tócsába. Amikor felegyenesedett az ajtóban Isabelle-t és Xaviert pillantotta meg.

   - Gyermekeim... mi történt itt?

Igyekezett nyugodtnak és meglepettnek tűnni, esélyt adva egy kegyes hazugságnak, Isabelle azonban nem adta meg ezt lehetőséget és rövidre zárta a még el sem kezdett nyomozást.

   - Széttörtük az akváriumot.

Demetrios arca megrándult.

   - Véletlenül robbant be? – próbálkozott erőtlenül. – Mert megesik az ilyesmi.

   - Nem, a kalapácsoktól.

Az ikrek közönyösen biccentettek, mintha csak azt állapították volna meg, hogy esik az eső és Viktória a birodalom királynője. A férfi végigsimított a szakállán, de mozdulata zavartabbra sikerült, mint tervezte, így végül a zsebébe süllyesztette a kezét.

   - Mit jelentsen ez az egész?

Xavier és Isabelle mélyen hallgatott, szemrebbenés nélkül.

   - Tudjátok, ma Oxfordban voltam és... hallottam dolgokat – kezdte a mondandóját a lordprotektor. – Én jóhiszeműen nem adtam igazat ezeknek a pletykáknak, de most arra kényszerítetek, hogy megkérdezzem, mégis mi folyik köztetek és az inhumánusok között?

   - Semmi olyasmi, aminek ne kellett volna már megtörténnie.

   - Elég legyen a mellébeszélésből! – ordított fel Demetrios. – Mi ez az összeesküvés?

A nő higgadtan végigmérte, porcelánarcán semmi hatását nem lehetett felfedezni a durva hangnemnek. Kék tekintete olyan jeges és mozdulatlan volt, mint egy befagyott tó, amikor a férfira nézett, majd haloványan elmosolyodott.

  - Nincsenek arany-, ezüst- illetve vaslényegűek. Eltöröljük, ahogyan sosem kellett volna hogy létezzen.

Demetrios kikerekedett szemekkel meredt a testvérpárra, aztán zavarodottan felnevetett.

   - Ti azt hiszitek okosabbak vagytok Szókratésznál? – hebegett cinikusan. – Azt hiszitek értitek egy társadalom működését? Platón világosan megírta, hogy az aranylényegűeknek kell vezetni, és a vaslényegűeknek tilos, máskülönben elpusztul az állam! Ezt az igazságot akarjátok ti felülírni?

  - Tévedsz, atyám – felelte Xavier egy finom mosollyal. – Szókratész ezt a mondát ironikusan említette Glaukónnak. Szomorú, hogy nem emlékszel erre pontosabban.

A lordprotektor arca megmerevedett. Elborzadva nézte az ikreket, múlt és jelen összemosódott, csak két megelevenedett, hideg szobornak tűntek, a görög mítoszok kegyetlen, ifjú titánjainak, akik a régi istenek vérén építenek új birodalmat, akik a mennyet és az alvilágot a fejük tetejére fordítják. Minél közelebb léptek, Demetrios egyre jobban hátrált, ügyetlenül bukdácsolt a törmelékeken és a kiszáradt rákok páncélján taposva. Amikor már nem volt hova lépni, egy óvatlan pillanatban az akvárium szétrepedt üvegtáblájára esett, onnan nézte a fölé magasodó testvérpárt.

   - Hát nincs hála, nincs könyörület, nincs szeretet a szívetekben? – suttogta elszörnyedve.

   - Hála? – biccentette oldalra a fejét Isabelle, mint aki nem érti a szót. – Miért?

  - Kicsi korotoktól neveltelek titeket, olyan szeretettel, mintha a sajátjaim lettetek volna. Mindent megadtam, mindent, amit csak...

A férfi elhallgatott, mint akinek a szavába vágtak. Szomorúan felpillantott és bólintott.

   - Sosem kértetek semmit – sóhajtotta rekedten. – Igazatok  van.

Xavier és Isabelle egymásra nézett, tekintetük titokzatosan egyként villant, ahogyan a kezükben a tőr is. Demetrios lehunyta a szemét, és erőszakkal csukva tartotta akkor is, amikor az első döfés érte. A penge újra és újra belehasított a gyomrába és a mellkasába, az éles fájdalom átjárta minden porcikáját. Az ikrek rendületlenül kaszabolták az agóniától megfeszült testet, a lordprotektor tehetetlen ordítása végigzengett a kastélyon, mígnem csönd lett. A két tőr azonban fáradhatatlanul vágta a kiomló beleket, zúzta a koponyában a lágy agyat, a vér szanaszét fröcsögött a szobában, beterítve a lerombolt akvárium üvegszilánkjait. Mikor végeztek, halkan szuszogva leültek egymás mellé a kanapéra. Arcukon nem tükröződött az öldöklés mámora és elégedettsége, csupán kíváncsian szemlélték a széttrancsírozott, felismerhetetlen emberi roncsot, a döglött halak és hínárok között szétfolyó holttestet. Máskor mindig makulátlan ruhájukat vér és belsőségek apró darabkái borították, Isabelle óvatosan félresimított egy csatakos hajszálat az arcából, mely most vörös volt, mint a kárminnal festett selyem.

   - Lehetett volna kevésbé patetikus.

   - Melyik része?

   - Az idézet Platóntól – felelte a nő. – Olyan tudálékos volt így, nem ilyennek terveztem.

Xavier egyetértően bólintott.

   - Néha így alakul. Nem szabad túlságosan eltervezni, kell teret hagyni a spontaneitásnak.

   - Ne legyél abszurd.

A férfi puhán elmosolyodott, és húga felé biccentett. A legközelebbi fiókból gyertyát vett elő, majd meggyújtva az ablakba helyezte a kandelábert.

   - Hogy értékeled ezt? – fordult vissza Xavier.

Isabelle a holttestre sandított, vékony fekete szemöldöke szigorú keretet rajzolt a homlokára.

   - A varangyhoz és a kutyához képest? Más tapasztalat.

   - Feltétlenül más, nem ez volt a kérdésem. Hogy is lehetne azt a kóbor collie-t ehhez mérni?

   - Nehezebb volt.

   - Az alany miatt?

   - Ugyan.

A nő kinyújtotta a karját és átmozgatta a csuklóját.

   - Fizikailag gyengébb vagyok nálad, úgy értettem.

Xavier cigarettára gyújtott, és visszaült mellé. A síri csöndbe csak egy-egy hal vergődésének hangja vegyült, a testvérpár egymásra hajtotta a fejét, mint megannyi unalmas téli estén a kandalló előtt. Isabelle közönyösen vizsgálgatta az alvadt vért a körmei alatt.

   - Mit mondott, mikorra ér ide?

   - Azt ígérte figyeli majd a gyertyát – fújta ki a füstöt a férfi.

   - Mindenki olyan megbízhatatlan.

Hosszú negyedóra telt el, az ikrek azonban türelmesen vártak. Odakint a havas eső szüntelenül pergett az ablakokon, a Temze csak egy hömpölygő fekete szalagnak tűnt a fák takarásában. Ajtónyikordulás visszhangzott a földszinten, és egy pár otromba bakancs dübörgése.

   - Hahó! Merre vannak?

   - Jöjjön fel, Mr. Mulligan! – kiáltott erélyesen Xavier.

A vörös férfi nagy svunggal szedte a lépcsőfokokat, már épp készült széles vigyorral köszönni, de amint megpillantotta a felismerhetetlenségig szétvagdalt húskupacot, csak döbbenten felnyögött.

   - Az isten bassza meg...

Seamus Mulligan életében sok ocsmány, visszataszító dolgot tapasztalt, de Demetrios Galanis holttestének látványa túltett minden bűnén és rémálmán. Zavarában lekapta a fejéről a sapkát és idegesen gyűrögetni kezdte, miközben próbálta felvenni a szemkontaktust az ikrekkel, de pár másodpercnél tovább nem bírta állni üvegszerű tekintetüket.

   - Pont időben, Mr. Mulligan.

   - Bocsánat, a kocsi kicsit elakadt a sárban...

   - Ne szabadkozzon, a lényeg hogy ideért – felelte Xavier barátságosan.

Az ír még mindig a véres cafatokat bámulta, annak az embernek a maradványait, aki nemrég még udvariasan visszautasította a fuvarajánlatát.

  - Én nem akarok kotnyeleskedni, vagy beleütni a pofámat olyasmibe, amibe nem kéne... de mi a rosseb történt itt?

Isabelle felemelkedett a kanapéról és belekarolt a bátyjába.

   - Egy folyamat első lépése.

Seamus lesütötte a szemét. Sok kocsmát megjárt, sok verekedésben és felkelésben részt vett, ahol nem egyszer tucatnyi ellenfél szorította sarokba, mégsem érezte magát olyan riadtnak, mint most. A rosszarcú részeg matrózok, az angol hadnagyok, a dublini csempészek meg sem közelítették azt az iszonyatot, amit ez hűvösen elegáns és jómodorú testvérpár váltott ki belőle.

  - Miután felfrissítettük magunkat, szeretnénk, ha itt hagyná nekünk a kocsiját – nyomta el a cigarettát Xavier. – Sajnáljuk, hogy emiatt gyalogolnia kell majd, de nincs innen messze az állomás.

A férfi megadóan bólogatott, de továbbra is a cipője orrát bámulta.

   - Akkor... mi is legyen vele? – motyogta.

   - Kérem takarítsa el.

Xavier egy vékony kötegnyi pénzt nyomott Seamus markába, majd követte húgát a földszintre. A férfi megbénulva bámult utánuk, szinte égette a kezét az a tíz font, amin néhány véres ujjlenyomat sötétlett.